December 17-én a 777 blogon Vágvölgyi Gergely egy rendkívül nyugodt, mértéktartó és kiegyensúlyozott cikkben fejtette ki gondolatait és érzéseit: https://777blog.hu/2018/12/17/bekes-karacsonyt/.

Olvasóit arra kéri, hogy mi mindannyian „vegyük észre, hogy az ellentétes oldalon is emberek, magyar honfitársaink vannak, akik a véleményeltérés ellenére lehetnek tisztességes, jószándékú emberek is! Esetleg ugyanúgy édesapák, édesanyák, ugyanannak a csapatnak szurkolnak, ugyanúgy felugranak örömükben, ha Hosszú Katinka elsőként csap célba a világbajnokságon, vagy a női kézi válogatott kapusa az ellenfél szemét is kivédi az EB-n. Akik pontosan ugyanúgy békés karácsonyra vágynak, mint mi.”

„Hagyjunk fel szánkók égetésével, de hallgassuk meg azokat, akik mást gondolnak. Hagyjunk fel az értékek támadásával és – mert hiszem, hogy képesek vagyunk rá! – folytassunk végre érdemi párbeszédet közös ügyeinkről! A vitába bocsátkozás nem a gyengeség, hanem a morális erő egyértelmű jele, sőt, a jellemé, amely tiszteletet érdemel.”

Felhívja a figyelmet arra, hogy „a tüntetések közepette számos vállalható megszólalás mellett rengeteg vállalhatatlan kezdeményezés is felütötte a fejét, voltak, akik az erőszak egyes formáitól sem riadtak vissza, mások verbális agresszióban élték ki magukat.”

Egy kommentelő a következő megjegyzést fűzte a blogposzthoz: „Én is hajlandó lennék egyetérteni az írással, ha nem épp a karácsonyt ócsárolnák, többek között Jézus személyét, betlehemet és karácsonyfát felgyújtani buzdítják egymást, képviselők füstbombát dobálnak és még csak rosszul se érzik magukat miatta, hanem hencegnek vele és sorolhatnám.... én kívülről nézem és nem tetszik... ez már rég nem egy keresztény ország... sokan nem is akarják, hogy az maradjon/legyen... jól jött ez a nyomorult, elbaltázott törvény, most legalább lehet valami mögé bújva hőzöngeni. Sajnálom, hogy mindez karácsony előtt. Bár gondolom így is fel tudnak készülni lélekben is az ünnepre a tüntetők.”

Ebben az írásban szeretném bemutatni, hogy a tüntetések szervezői nem keresztényellenesek, elhatárolódnak attól a tíz-húsz tüntetőtől, akik vállalhatatlan jelszavakat kiabálnak és dobálják a rendőröket. A tüntető tömeg viszont tényleg ingerült, és hajlana az erőszakra, ha a szervezők nem csitítanák őket folyamatosan.

Engem is elszomorít a folyamatos sípolás, a skandált mondatok némelyike („Orbán takarodj!”, „Mocskos Fidesz!”), és a rendszeres nyomakodás a rendőrökkel. Ugyanakkor azt hiszem, pszichológiailag meg lehet érteni, hogy sokan sajnos így tudják csak levezetni a bennük felgyülemlett dühöt és haragot.

A szánkók felgyújtása is elkeserítő szimbolikát hordoz. Ugyanakkor elismerésre méltó, hogy a Momentum egyik politikusa, Szarvas Koppány Bendegúz „gyűjtést szervezett, hogy pótolni tudják a szánkókat.” Vasárnap estére „már 1000 euró összejött, tehát tudják pótolni a veszteséget, de a cél, hogy még 1000 eurót gyűjtsenek, és még többet adakozhassanak.” (Forrás: https://merce.hu/pp/2018/12/16/vasarnap-tuntetes-rabszolgatorveny-budapest-videk-kulfold/osszejott-a-penz-a-tonkretett-szankokra)

Ami a keresztényellenességet illeti, a vasárnapi nagytüntetésen több felszólaló is kategorikusan elhatárolódott az adventi időt megzavaró, a kereszténységet sértő megnyilvánulásoktól.

Komáromi G-Ras Gergő egyenesen így fogalmazott: „Most van ugye az advent időszaka. A felkészülésé. A végül megvalósuló csodára való felkészülés, a lelki erősödés időszaka. […] Bizonyítsuk be, hogy éppen az ellenkezője igaz ennek a keresztényellenességnek! Mi komolyan vesszük ezeket a dolgokat.” 12:56 a következő videóban:

Ugyanakkor igaz, hogy Donáth Anna, a Momentum alelnöke a színpadon szimbolikusan meggyújtott egy füstbombát, de fontos a szövegkörnyezet is. Érdemes végignézni a teljes beszédet:

Fontos megemlíteni azt is, hogy Beer Miklós katolikus püspök egy szívélyes, de egyben a túlzásoktól óvó levelet küldött a tüntetőknek, melyet Lukácsi Katalin olvasott fel:

Végül még egy gondolat jutott eszembe az adventi időszakhoz méltó lelkülettel kapcsolatban. Az advent nemcsak az elcsendesedés időszaka. Keresztelő Szent János egyáltalán nem csendesen, hanem nagyon is harsány hangon mutat rá hallgatóságának bűneire. A tüntetések résztvevői hasonló hévvel és lelkesedéssel az országban eluralkodott botrányos igazságtalanságokat sorolják fel újra és újra – legalábbis én így látom.

Egy láthatóan fáradt, megviselt és őszintén valamifajta megoldásra törekvő miniszterelnök érkezett haza kapitulálni a felsőoktatási keretszám-ügyben. Bárhogyan is nézzük, a vezető nélkül fejvesztett csirkeként rohangáló, elzárkózó slepp minden eddigi magyarázatát sutba dobta Orbán, a rá jellemző egyszemélyi döntéssel kimondta: „nem lesznek keretszámok”, a nincs tandíjtól a nem volt kormánydöntésig tartó cikkcakkos bénázást ezzel "lezárva".

Ugyanakkor azt hiszem, a kormány és a miniszterelnök még mindig nem értették meg, s ezt Kövér Lászlónak a tüntetők közötti szolidaritás értelmét kétségbe vonó szokásos cinikus nyilatkozata mutatta legjobban, hogy a fiatalok demonstrációjának módja alapvetően változtatta meg a kormány által bejátszható politikai játékteret. Orbán Viktor viselkedése továbbra is egy olyan emberére vall, aki egy visszautasíthatatlan ultimátumra válaszol az ellenfélnek szerinte (!)  megfelelő kapitulációval. Az erő nyelvén természetesen az ultimátumra a kapituláció a helyes válasz, azonban a diákok-hallgatók-oktatók követelésének lényege nem önmagában a keretszámok és további pontok teljesítése volt, hanem a döntéshozatalban való részvételen alapuló folyamat elindítása, amelyben a döntések az érintettek valódi bevonásával születnek. 

A politikai játéktér változásának egyik fontos vonása tehát, az erő, az álszent „nemzeti konzultációk” nyelvét kiegészítve/felváltva megjelent a kétoldalú,  egalitárius döntéshozatalra való tömeges igény. Úgy látszik, egy szűk, részben jelenbeli, részben jövőbeni véleményformáló réteg felébredt, sokan már egy új demokratikus „hídfoglaló  generáció” megszületését ünneplik, azonban  látnunk kell, az ország jelentős, szegénységnek és kilátástalanságnak kiszolgáltatott része még mindig téli dermedt álmát alussza.

Ugyanakkor a diákmozgalommal valóban egy fontos társadalomlélektani pillanathoz érkeztünk el, megszűnt a kétharmados erő „érinthetetlensége”, sőt a képviselőknek még a parlamentben, az országban sem kell jelen lenniük ahhoz, hogy a társadalom bizonyos pontjain megváltozzon a pálya lejtése, immár nem feléjük dőlnek a dolgok, hanem ők csúsznak lefelé az ismeretlenbe.

Valahol 2006 brutális utcai tüntetéseire is csattanós válasz a 2012-es erőszakmentes ellenzékiség, amely látszólag az utcán történt, valójában baráti körökben, osztálytermekben, intézményekben belülről spontán és szolidáris módon indult el. A kormányoldal ifjúságot szidalmazó, az oktatási rendszert és ezzel a nemzeti kultúrát „szigorúan kapitalista” alapon támadó véleményformálói meghökkenve tapasztalhatták, hogy a magyar társadalomban működik a passzív ellenállás állampolgári mozgalma, a Gandhi által „szatjagraha”-nak nevezett stratégia. A hasonlat elgondolkodtató, hiszen Gandhi az eredetileg középosztálybeli elégedetlenséget alakította országos mozgalommá az elnyomó brit rendszer ellen.

A diákok szolidaritási akciói, a keretükben kénytelen kelletlen létrejött EHÖK, HAHA, Rektori Konferencia stb. összefogása arra is rámutattak, hogy igenis léteznek olyan fontos közös ügyek, melyek jobb- és baloldaltól függetlenül tényleg összekötnek embereket. Az országos szolidaritás felhívta a figyelmet, hogy pl. a gazdák földfoglaló akciói, az MMA elleni performanszok vagy Szörényi Levente nyilatkozata mind olyan alapjogokat kérnek számon, amelyek pártállástól függetlenül mindenkit érintenek. Mintha kezdene tudatosulni, hogy a fékek és ellensúlyok jogállami garanciáinak kétharmados lebontása, az AB jogköreinek megnyirbálása, az új Alaptörvény kvázi törvények feletti „biztonsági széfként” való használata nem a nyugatos, „liberális” értelmiségiek nyavalygása, hanem a hétköznapi emberek életét érintő jogvesztések.  

A 2012-es országos diákmozgalom következésképpen nem csak a diákok tanuláshoz, értelmiségi léthez való jogáról szólt, hanem a csak erővel élő, minden autonómiát félresöprő Nemzeti Együttműködés (valójában Elnyomó) Rendszer torz társadalom-felfogásáról. Többek között a diákoknak is rá kell minderre ébredniük, mivel a Nemzeti Elnyomás Rendszerében a majdani jogászoknak kell igazolni/kivédeni az ügyészi törvénytelenséget, a majdani közgazdászoknak kezelni a bankrendszer csődjét, az újságíróknak a cenzúrát magyarázni, a jövőbeni orvosoknak közölni, miért nem kaphatnak betegeik megfelelő inzulinterápiát, a fiatal politikusoknak azért harcolni, hogy mindenki korlátozásmenten rájuk szavazhasson stb..

A britek még úgy sem tudtak győzni, hogy a tengeri uralmat, a tőkét, a hadsereget, a bürokráciát tekintve mindent birtokoltak 1915-ben. A kormány „tündérmeséje” pedig az 5000 milliárdos nemzeti vagyonátrendezés ellenére a régiótól leszakadó visszafejlődést, kötelességszegési eljárások tömkelegét,  tőkekivonást és fokozódó elbocsátási hullámot eredményezett, a szolidaritás közös alapjai létrejöttek - ideje véget vetni a fülkeforradalmi „rólunk nélkülünk” történetének.

Magyarországon terjedőben vannak a radikális, rendszerkritikus mozgalmak, illetve az azok eszközrendszerét alkalmazó csoportok. Úgy tűnik, ezek közé tartozik a Hallgatói Hálózat is. A tegnapi tüntetésen feltűnt néhány radikális szocmunkás, és gondolom ott volt pár Occupy Budapest tag is. De persze a lényeg az ÁJK IX. előadójának ideiglenes elfoglalása volt. Sajnos(?) ez utóbbiról lemaradtam, csak a tüntetés unalmasabb részén vettem részt. Az akciót a HH szervezői sikeresnek, az ELTE E- és ÁJK HÖK feltehetően nevetségesnek és elhibázottnak ítélik majd. Számomra azonban nem ez a kérdés. Az esemény hírértéke jelentős, és vitát generál.

A HH minimum ügyes volt, ez nem vitás. Az alábbiakban azonban megpróbálom kicsit átgondolni az akció által felvetett kérdéseket. Ezek a kérdések a radikális, alternatív stb. mozgalmak esetében is relevánsak lehetnek, azonban a Hallgatói Hálózat nem tartja magát radikálisnak, és egyelőre nem a fennálló társadalmi berendezkedéssel szemben határozza meg magát, csupán annak korrekcióját hangsúlyozza. Éppen ezért a “radikális” eszközök alkalmazásának problémái fokozott hangsúllyal esnek latba.  

1. Tartalom és forma: Az első kérdés a forma és a tartalom kapcsolata. Vajon mennyiben tereli el a lényegi kérdésekről a figyelmet a rendbontó, határokat feszegető forma? Az ügyre vagy a szervezetre hívja fel a figyelmet?
2. Egy mindenkiért, mindenki egymás ellen: Számomra kérdés, hogy a teremfoglalás nem állítja-e szembe egymással az amúgy közös érdekű egyetemvezetést és hallgatói csoportokat? Vajon mennyi a HÖOK-HaHa vetélkedés szerepe a dolgok alakulásában? (Az ELTE HÖK reakciója nem csak béna volt, hanem rettentő visszatetsző is.)
3. Semmit velünk a tudtunk nélkül: Bár nem vittem magammal FM adás vételére szolgáló eszközt – nem is tudom, hogy ez segített volna-e – én bizony nem tudtam, mi fog történni az ÁJK-n.  Számomra úgy tűnt, hogy azok sem, akik körülöttem voltak. Ha ez igaz, úgy rángattak át egy rakás embert az ÁJK-ra, hogy azok nem tudták, pontosan mire is szerződnek. Ezzel nem csupán az a probléma, hogy nagy felelősséget ró a szervezőkre, hanem számomra alapvetően ellentétesnek tűnik az akció követeléseinek szellemével. A sokszor elhangzó, „Semmit rólunk, nélkülünk” jelszó feltételezi azt is, hogy a HH sem tesz semmit az általa képviselt vagy mozgósított emberek nélkül. Persze ez nehéz, hiszen egy ilyen akció megszervezése nem megy a nyilvánosságban, elveszíti a meglepetés erejét, megakadályozhatóvá válik stb. Vajon hogyan lehet megoldani ezt a problémát?      
4. Forradalmi párhuzamok: A helyzetet a HH olyan rendkívüli állapotként mutatja be, amely megengedhetővé teszi a normák felrúgását. „Ma ne menj be az órára, ez most fontosabb, mint hogy benn töltsd az időt!” hangzott el a tüntetésen többször is. Egy tüntetésen, ami az oktatás elérhetőségéért zajlik, ez visszatetsző. Ehelyett ésszerűbb lett volna az intézmények és középiskolák együttműködését kérni. Hiszen itt nem pártpolitikai kérdésekről, hanem az óriási demokratikus deficitről, a keretszámcsökkentés módjáról van szó. Ugyanígy a helyzet lehetővé teszi az ÁJK-n vagy a Corvinuson tartandó fórum bejelentésének  elmulasztását. A helyzet vonzza a forradalmi párhuzamokat, holott azok teljesen magalapozatlanok. Az egyik videón elhangzó bekiabálásban egyértelműen ’56-tal vont párhuzamot a tüntető. A dékán erre reagált, a tüntetést szervezők részéről azonban én nem láttam reakciót. A forradalmi párhuzamok valójában a határok kérdését vetik fel. Meddig mehetünk el, és milyen eszközöket alkalmazhatunk az érdekek érvényesítésében? Mennyire akadályoznak bennünket a játékszabályok ebben? Szükséges-e valamilyen alternatív játékteret, alternatív nyilvánosságot teremtenünk?
5. A forradalmi párhuzamok és a játékszabályok kérdése pedig az engem leginkább foglalkoztató kérdéshez, az erőszak kérdéséhez vezet. Nem vitás, hogy ez a megmozdulás teljes mértékben erőszakmentesnek tekinthető. Ugyanakkor az ilyen típusú mozgalmak körül számos olyan jel van, amely azt az üzenetet is hordozhatja, hogy az erőszak legitim eszköz lehet a társadalmi berendezkedés átalakítására. Egy későbbi posztban részletesebben is foglalkozom majd ezzel a kérdéssel, egyelőre a forradalmi párhuzamra, a Guy Fawkes maszkra, az arcok eltakarásának motívumára utalnék.

Nem szeretném kizárólag a kérdéseket, kritikákat hangsúlyozni. Az akció számomra nagyon pozitívnak tűnő végkicsengése a helyi csoportok megalakulására vonatkozó igény. Hiszen a legfontosabbnak azt tartom, hogy olyan valódi közösségek szülessenek, amelyek képesek az érdekartikulációra és véleménykifejezésre és bázisai lehetnek a közösségi, civil részvételnek is. 

Az új és a felélénkülő társadalmi mozgalmak elsősorban a tüntetés, különböző demonstrációk, petíciók és performanszok eszközeihez nyúlnak a kritika vagy elégedetlenség kifejezésére. Ezek a politikai véleménynyilvánítás bevett eszközei, ugyanakkor feltételezik, hogy a kormányzat, vagy a politikai rendszer odafigyel ezekre és reagál rájuk. Nem azzal, hogy megpóbálja ellehetetleníteni azokat (ld. március 15-ét), hanem a megfogalmazott elégedetlenség okainak feltárásával és a megfogalmazott vélemények beépítésével.

A kormányzat és a politikai rendszer válaszkészsége nem teljesen esik egybe. Elvileg akár egy autoriter berendezkedésű ország kormánya is lehetne nagyon reszponzív ("a jó király"), míg egy demokratikusan választott kormányzat tökéletesen figyelmen kívül hagyhatja az állampolgári véleményeket. („Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek”). Ugyanakkor egy autoriter rendszerben ez a válaszkészség mindösszesen a hatalom jóindulatán és belátásán múlik, demokráciákban elvileg a választások eleve egyfajta minimális válaszkészséget biztosítanak, hiszen, ha más nem is történhet, a választók leváltják a rosszul kormányzó pártot. Tehát azt is mondhatnánk, csak ki kell bekkelni ezt a 4  (már csak 2,5) évet, és jön egy új, jobb kormány, addig meg elég minél erősebben, gyakrabban hatásosabban kifejezni az elégedetlenséget. Csakhogy Magyarországon a helyzet ennél bonyolultabb.

Az első nehézséget természetesen az okozza, hogy a kormányzat nem egyszerűen nem reagál bizonyos csoportok igényeire, hanem alapvető szabályokat sért meg. Még jobban, mint bármelyik korábbi kormány a rendszerváltás óta. Elvileg e jogok, vagy a politikai rendszer szabályainak átalakítása odáig is vezethet, hogy a választások elveszítsék jelentőségüket. Ezt azonban nagyon nehéz előre látni. Tehát, a kérdés az, mikor gondolhatjuk, hogy a rendszer minimális reakcióképessége kerül veszélybe?

A második nehézséget az jelenti, hogy az Orbán kormány számos jótéteményének megváltoztatásához vagy 2/3-os többség, vagy hosszú nemzetközi bírósági eljárások kellenek. Magyarán egy olyan önkorlátozó 2/3 lenne szükséges, ami képes visszarendezni a jogrendszert egy demokratikusabb állapotba, majd nem használja önös érdekeire a többségét.

A harmadik nehézség pont ezzel függ össze és a politikai elit állapotából ered. A jelenleg a parlamentben képviselettel bíró pártok közül legalább négyről joggal sejthetjük, hogy nem osztja a reszponzivitás, társadalmi párbeszéd gondolatát. A jelenlegi kormányzópárt mai, az MSZP-DK korábbi teljesítménye (Ne feledjük, a fenti idézet GyF-től származik!) teszi ezt kétségessé, míg a JOBBIK ideológiája gyakorlatilag kizárja azt. Ezt a hétvégén meg is erősítette a pártelnök. A parlamenten kívüli politikai erők egyelőre gyengék, némelyikük demokratikus elkötelezettsége kétségbevonató illetve a mozgalmak egy része civil kíván maradni (helyesen). Ebben a helyzetben nagyon nehéz arra építeni, hogy a következő kormány jobb lehet. A jelenlegi elittel feltehetően nem lesz sokkal jobb, legalábbis nehéz azt gondolnom, hogy a FIDESZ általi változtatások jelentette előnyöket például a szocialisták maradéktalanul feladnák, ha ők kerülnek kormányra.

Összefoglalva tehát: 

• A kormányváltás kevés, olyan politikai elit kell, amely erősen elkötelezett a demokratikus értékek, társadalmi párbeszéd és hosszú távú építkezés mellett (erősen önkorlátozó).
• Ennek a politikai elitnek 2/3-os győzelmet kell aratnia a következő választásokon.
• A megfelelő politikai elit jelenleg nem látszik.

A helyzet tehát az, hogy a politikai rendszer reakcióképességének problémája rövidtávon nehezen oldható meg. Elérhető a kormányváltás, de ettől nem változik meg a politikai berendezkedés demokrácia-deficites jellege. Hiába jön új miniszterelnök új csapattal, nehéz  lesz megváltoztatni a jelenleg elfogadott szabályokat, a szükséges parlamenti többség és az ellenérdekelt felek miatt. A fő kérdés pedig az marad, hogyan érhetjük el, hogy a politikai hatalom birtokosai mind a gazdasági, mind a szimbolikus, vagy politikai erőforrások feletti rendelkezésüket a demokratikus berendezkedésnek megfelelő önkorlátozással, és társadalmi párbeszéd mellett gyakorolják. Ennek a belátása azt jelenti, hogy egy új mozgalom, vagy akár politikai pártdolga nem ér véget a 2014-es választásokkal. És hogy némi aktuálpolitikát is csempésszünk a posztba, úgy tűnik, ez egybecseng az LMP hétvégi döntésével arról, hogy nem kötnek állandó szövetséget az ellenzéki pártokkal. Rövid távon talán hasznos lenne az állandó együttműködés, esetleg a kormányváltáshoz is hozzájárulna, de hosszú távon feltehetően hozzájárulna a jelenlegi politikai helyzet fenntartásához. 

Persze, nekem is kell a melegfelvonulásról írni. Kötelező, kihagyhatatlan. Csak épp el vagyok késve, egyre nehezebben tartom a blogoszférával a tempót, a hírek és események áradata elönt, nekem meg dolgozni kell.  Nem mintha a blogolás nem munka volna, de hát sem kenyérben, sem részvényekben  eddig nem lehet megszámolni a hasznot.

De legalább volt időm gondolkodni a dolgon.

Első reakcióm természetesen az értetlenség, a felháborodás volt.  A melegfelvonulás útvonalának el nem fogadása mögött konzervatív, jobboldali, kormány-ármányt sejtettem,  - sőt, ez az érzésem még mostanra sem múlt el teljesen, de nem ennek újrarágásával ütném el a nagyra becsült olvasó idejét.

Előre fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy sem anyázás, sem a demokratikus rend végelgyengülésének prognosztizálása nem kap szerepet ebben az írásban, sőt, még buzizni sem fogok.  

E helyett az események és a reakciók érdekelnek, mert előbukkant jó néhány dolog, ami  nem lesz újdonság ugyan, de nagyon jól láttatja kicsiny közéletünk sajátosságait.

1.       Felvonás: A Budapesti Rendőrkapitány bejelenti, hogy nem engedélyezik a melegfelvonulást

Reakciók:

A melegfelvonulást betiltották

Per definitionem nem igaz: az útvonal nem engedélyezése és a betiltás nem ugyanaz, de miért ne használjunk az olvasottságot növelő kifejezéseket. A baj az vele, hogy belelöki az embert egy olyan érzelmi állapotba, és ideológiai harcállásba, ahonnan nagyon nehéz arcvesztés nélkül kikecmeregni. De legalább háromszor vissza fog jönni elolvasni a cikket, ez tény.

Az engedély megtagadása antidemokratikus

Ez önmagában szintén nem igaz, hiszen a Rendőrségnek mérlegelési joga van. Ergo, ha tényleg nagymértékben akadályozza a közlekedést, akkor  megtagadhatja az engedélyt. A jogszabály nem mondja azt, hogy a rendőrség álláspontja nem változhat évről-évre, rendezvényről-rendezvényre, persze ha folyton változik, akkor ott valami gond van, a jogszabály vagy a jogszabály-értelmezés nem jó. A fő érv a megtiltás jogossága ellen az, hogy korábban hasonló útvonalon ment a menet, illetve más rendezvények is történnek hasonló útvonalon. Ez racionálisan valóban nehezen elfogadhatóvá teszi a döntést, bár a feltételek változhattak. A BRFK körülbelül ezzel is érvel. (Uniós elnökség)

A megtiltás mögött a politika áll.

Ez egyszerre nagyon nehezen és nagyon könnyen bizonyítható/belátható állítás.

Az általános vélekedés feltehetően az, hogy valaki (mondjuk T. I. ) leszólt a rendőröknek, hogy azért ezt nem kéne engedni, ha már mi vagyunk sarzsiban. De az is elképzelhető, hogy egyfajta önkéntes igazodás történt, azaz nem szólt senki sehova, a Rendőrfőkapitány csak „tudta”, mi a dolga. Ez mindkét esetben súlyos állítás, és azt mutatná, hogy a politikai intézményrendszer szereplői sikeresen próbálják befolyásolni a tőlük elvileg független erőszakszervezeteket. Ez nagyon ciki és nem állítanám, hogy nem volt rá elég sok példa ahhoz, hogy így gondoljuk.

Egy más értelmezésben azonban lehetetlen apolitikus döntést hozni. Mivel minden egyenjogúsági üzenetet hordozó tüntetés valamilyen csoport érdekei mentén szerveződik, és végső esetben közpolitikai üzenetet hordoz (A szabályozást vagy alkalmazását meg kell változtatni stb.), ezért nem az a kérdés, hogy az ezzel kapcsolatos döntés (köz)politikai-e vagy sem, hanem az, hogy a téma milyen érdeklődést kelt. Ráadásul a melegfelvonulásra valóban más tartalmak is rárakódtak, ezért ez szimbolikus eseményként is funkcionál.

Eddig azonban tettenérhetően semmilyen antidemokratikus dolog nem történt. Ugyanis a demokrácia nem abban jelenik meg, hogy az erőszakszervezetek/államigazgatás stb. mindig a civileknek, népnek kedve szerint dönt, hanem abban, hogy ezek a döntések nyilvánosak és vitathatóak. A közbeszédben  és valamely jogorvoslati fórumon is.

2.       Felvonás: A bíróság megsemmisíti a rendőrségi határozatot.

Ebben az esetben úgy tűnik, a jogorvoslati fórum működött. Ha a bíróság nem így dönt, akkor kérdésessé válik, hogy mit sejtünk a döntés mögött: a politikai szereplők befolyását, vagy egyszerűen azt, hogy  a bíróság belátása szerint igazat adott a rendőrségnek.

Sajnos, a rossz hír az, hogy a jelenlegi pozitív döntés sem tekinthető egyértelműen a „demokrácia és jogállamiság” győzelmének, hiszen: Egyrészt a bíróság ugyanúgy nem képes függetleníteni magát a közéleti diskurzusoktól, mint a rendőrség. Erre utal, hogy a vártnál gyorsabban döntöttek. ez azonban nem lenne baj, hiszen ez elméletileg lehetetlen. Azonban a döntés egybeesik a kormányzat érdekeivel. Ennek érdeke éppen az volt, hogy minél gyorsabban pontot tegyenek az ügy végére. Sőt, mivel a rendőrség esetében mindenki valamilyen politikai befolyást feltételez, a saját választóknak tulajdonképpen megmutatták, hogy mi a csízió. És a rendelkezésükre áll egy jól körülhatárolt, egyértelmű ügy, amire mutogatva azt lehet mondani, hogy lám, nálunk milyen erős a demokrácia.  

Azt sem tudhatjuk, hogy a bíróság döntésében milyen szerepet játszott az újabb nemzetközi botrány elkerülésének szándéka.

A demokrácia és a jogállamiság győzelme?

A Szivárvány Misszió vezetője szerint a döntés a demokrácia és a jogállamiság győzelmét jelenti. Nos, ez kb. azt jelenti, hogy ha számukra negatív döntés születik, akkor itt bizony nincs demokrácia. De vajon a demokrácia egyik alappillére nem az igazságszolgáltatás saját belátás szerinti működése? Bizony, a pakliban benne van, hogy a bíróság a a felperes számára kedvezőtlenül dönt, és ezt egy civilnek is el kell tudni fogadni. Megint olyan narratívával találkozunk, amely lehetetlenné teszi a mérlegelő gondolkodást.

Mégis, mi az alapvető gebasz?

Nyilván sokan érezzük úgy, hogy a negatív döntés nem lett volna kóser, egyszerűen nem lett volna elfogadható.

Az egész ügy nagyon jól megmutatja, hogy (még mi, nagyondemokraták is) mit gondolunk a demokrácia és a jogállam intézményrendszeréről: ez esetben nem bízunk a rendőrség független működésében: Ha valóban közvetlen politikai befolyásolás vagy igazodás történt, az űbergáz. Ha nem, de nem tudunk másra gondolni, az is.

Az egyik baj az, hogy olyan álláspontokat foglalunk el, amelyek mentén az események csak egyféleképpen, ráadásul egyféle ideológiai blokkban értelmezhetőek. Ha a bíróság kedvezően dönt, demokrácia van. Ha kedvezőtlenül, kifelé megyünk a demokráciából. Ilyen alapállások mellett az érvelő, értelmező és az események megértésére lehetőséget adó vita eleve lehetetlen.

A probléma másik gyökere meglátásom szerint újfent az állam (itt rendőrség) és a civilek/állampolgárok közötti viszonyban, a kommunikáció módjában keresendő.  A jogos felháborodást az okozta, hogy a BRFK az egyeztetés után hozott a várhatótól teljesen eltérő döntést. Ez az, ami felveti a külső befolyás gyanúját, tovább gyengíti a jogbiztonság és növeli a kiszolgáltatottság érzetét és egyértelműen az állampolgárokkal szembeni felsőbbrendű viszonyulást jelez, hiszen azoknak szükséges egyeztetniük a rendőrséggel a döntéseik véglegesítéséhez, de a Rendőrségnek nem. Miközben a dolog feltehetően megdumálhatólett volna, hiszen azt is mondhatta volna a BRFK vezér, hogy „Srácok, nem gondoltuk át eléggé, dumáljuk meg még egyszer”...

A fentiek nem csak erre az esetre, de alapvetően a magyar közállapotokra jellemzőek. A diskurzus alakításáért mi, civilek rengeteget tehetünk. Az állam és az állampolgárok viszonyának megváltoztatása sokkal nehezebb dió, hiszen ehhez olyan állami vezetőkre és politikusokra is szükség lenne, akik értik, hogy ez miért lenne fontos. Ezekből egyelőre nagy hiány mutatkozik. 

Szevasztok, szabadságharcosok! – Ezzel köszöntötte Bakáts Tibor a tömeget múlt hét pénteken. Egyből visszahőköltem: Én nem vagyok szabadságharcos.

Aztán próbálgattam résztvenni az eseményekben, énekelni a „Miért hagytuk hogy így legyen”-t, meg a „Ha én rózsa volnék”-ot, tapsolni, fütyülni, de valahogy a körülöttem állókat nem ragadta magával a dolog, így én is csak tessék-lássék, félgőzzel éltem bele magam.

Később több helyről hallottam, hogy lagymatag volt a dolog, az Index szerint kezdő tüntetők vagyunk, a résztvevők többet vártak. Azért volt olyan ismerősöm is, aki azt mondta, így volt ez jó.

A szabadságharcos identitástól való visszahőkölésem és a bennem is munkáló hiányérzet ellentmondása indított gondolkodásra. Mi okozhatja a lagymatagságot, és hogyan lehetne összeegyeztetni az elköteleződést a háborús-erőszakos retorikától való mentességgel?

I. A megszólított közeg

Bármennyire is sokan voltunk január 14-én (az elmúlt 10 évben biztosan ez volt  a legnagyobb utcai akció, megmozdulás, ha nem számítjuk a pártrendezvényeket.), 10.000 ember még bőven verbuválódhat hasonló társadalmi bázisról. Azt feltételezem, hogy a résztvevők viszonylag hasonlítanak egymáshoz a vallott elveiket, politikai magatartásukat illetően. Bár már az is nagy szó, hogy ténylegesen több generáció megjelent, ennyiben tehát sikerült a kezdeményezésnek a szokásosnál szélesebb és többféle körben elterjednie. Én a rádió előtti megemlékezésen éreztem először így, bár a december 20-i tüntetésről készült videók is hasonló tendenciákról árulkodtak. Ennek kétségtelenül az az egyik oka, hogy a kezdeményezés kilépett a Facebookról és a sajtóban is megjelent a tüntetés híre.De azért nem hiszem, hogy a tüntető 10.000 emberből sok olyan lett volna , akihez maximum 3 lépésben ne jutnék el.  (Ez kb azt jelenti, hogy valamilyen ismerősöm általam nem ismert ismerősének a szülei is ott vannak)

Persze mondjuk ki, hogy a mozgalomnak  - nem feltétlen a politikai pártokhoz való kötődés értelmében - baloldali, liberális támogatói vannak, akik szerintem viszonylag magasan képzettek lehetnek, és természetesen egyelőre elsősorban budapestiek. A pécsi társtüntetés szerintem bármilyen picike is volt, mégis nagyon előremutató kezdeményezést jelentett és remek lenne, ha követőkre találna.

Szerintem a tüntetők motivációinak két tiszta típusát lehet belőni. Azt is sugallom ezzel, hogy a tüntetőket egyelőre nagyfokú tudatosság jelemzi, viszonylag kevesen jöhettek pusztán azért, mert valamilyen referenciaszemély hívta őket.

Nos, tehát vagy azért jött el valaki, mert emberi jogi értelemben liberális, és ez elég fontos is a számára, vagy azért, mert ki nem állhatja a jelenlegi kormányt. Az első csoportnak mindenképpen megvan az a sajátossága, hogy bár intellektuálisan roppant komolynak tarja az egészet, mégis érzelmileg távolságtartó, nem képes és nem is akar 100%-osan elköteleződni,  pláne egy olyan mozgalom, szervezet  mellett amelynek nem ismeri minden tagját, nem vitatta meg az alapelveket és a képviselendő eszméket.  A kritikai attitűd sokkal közelebb áll hozzá, mint akár a jobboldalhoz, akár a kormány- FIDESZ- utálattól fűtött tüntetőtársaihoz, és hajlamos még a saját szervezeteit is előbb kritizálni, mint kinyilvánítani az elismerését, attól félve, hogy ezzel reflektálatlannak tűnő, szubjektív véleménynek ad hangot és lejáratja magát egy életre.  

Az ehhez hasonló attitűdre nagyon jó példa a visszafogott hangú Népszabis, Indexes tudósítás. Ezektől a lapoktól azt is várhattuk volna, hogy amilyen elánnal ágálnak a médiatörvény ellen, olyan lelkesen állnak majd az ügy mellé, és hangsúlyozzák, hogy mennyien voltak. Ehhez képest én a tudósításokat semlegesnek, visszafogottnak éreztem, ahol az, hogy 10.000-en voltunk, szinte mellékes, említésre sem méltó tényként jelent meg. Az Index egyből a tüntetésszervezők amatőrizmusát, a hiányosságokat emelte ki.

Ezen az attitűdön nincs mit csodálkozni. Egyrészt, ha valaki az individuum csorbíthattalan jogai mellett áll ki, akkor feltehetően a feloldódás az egy közös cél érdekében sem annyira megy, ha  pedig a mozgalom élére áll, próbálja kerülni a vezér szerepet. Persze ebből sokszor az lesz, hogy vezetői  sem lesznek a mozgalomnak.  Azaz mondjuk a vezérszónok fel sem emeli a hangját, a résztvevők pedig bármilyen bevonási kísérletre szereptávolítással  reagálnak. Ezt a hozzáállást egy csomó negatív tapasztalat erősíti. Az ember elmegy tüntetni, becsatlakozik valamibe és kiderül, hogy nem, vagy csak félig arról van szó, mint amire számított. A képviselt ügy mellé sokszor olyan, más ügyeket vagy olyan stílust társítanak, amivel már nem ért egyet, amihez nem adná az arcát. Így aztán kétszer is meggondolja, hogy legközelebb elmegy-e bárhova is, és ott hogyan viselkedik.  

A kevésbé tudatos, vagy tisztán proteszt tüntető, de szintén inkább baloldali értékrendű polgárok hagyományosan a kellemes, piknikezős, fáklyás-sétálós, barátságos hangulatú megmozdulásokat szokhatták meg, a rendszerváltás óta. A gyújtó hangú beszédek, a markáns, minden megsemmisítő ellenség rémképe, az érzelmi feszültésg folyamatos fenntartása inkább a jobboldal eszköztárába tartozik. A baloldalon ilyesmire inkább a választások környékén kerül sor. Bár a Zöld Baloldal is próbálkozik, leginkább csak a gyújtó hanggal szerencsére, ellenségkép nélkül, a Munkáspártot meg azt hiszem akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. Hogy érzékeltessem akülönbséget a balolda azt mondja: „Védjük meg magunkat!” A Jobboldal pedig: „Söpörjük el őket!”

Bár az egész ügy pártsemleges, mégis a mellette/ellene táborok a politikai törésvonalak mentén szerveződhetnek. Persze nem is lehet pártsemleges annyiban, hogy kormány és FIDESZ-ellenes a mozgalom, lévén a FIDESZ a kormányzópárt.

Az Ipsos januári közvéleménykutatása a szavazótáborok elszántságának tekintetében a fentiekhez hasonló képet fest: A jobboldali (FIDESZ, JOBBIK) szavazók mozgósíthatósága jóval meghaladja az MSZP szavazókét, az emberi jogi tematikát legmarkánsabban képviselő  LMP-nek pedig a cikk szerint inkább csak szimpatizánsai, mint szavazói vannak. 

Folytatása következik, a napokban..