Alapvetően helytelen a Fideszt autokrácia-építéssel vádolni, minden korábbi állítást gazdasági (újfideszes) terminológiába kell átültetni.

2013-ban ismét sikerült a Fidesznek meglepni az egyszerű polgárokat, az 1950-es évek után ismét maszekokat államosít párt, a párttagok, a vidéki tanácselnökök pereputtya – gondolta a fene. Sőt a fene azt sem gondolta volna, hogy itt tényleg nem „diktatúra”épül, hanem valami egészen más!

Lelepleződött hát a nagy terv, a „jogállami bérrettegőknek”, a bérrettegést kinevetőknek most végre leeshet a tantusz: diktatúra helyett oligarcha-állam, a fülkeforradalom helyett monopólium-forradalom, termelés helyett pedig szó szerint „rablókapitalizmus” készül az orrunk előtt. A diáktüntetések óta immár második alkalommal lépett át a politika egy lélektani válaszóvonalat, ismét a hétköznapi emberek hétköznapi életébe avatkozik bele országos szinten, azonban már nem csak a jogok és lehetőségek (tanulás), hanem a „családi ezüst” tekintetében.  

Furcsa módon a baloldali-liberális gondolkodók által vizionált jobboldali autokrácia-konstrukció udvarias, úriemberi túlbecsülése volt a Fidesz és vezetőjének terveit, gondolkodásmódját illetően. Végre mindenkinek  a helyére kerülhet a jogállami fékek- és ellensúlyok megszüntetésének pofonegyszerű tanulsága.

A Fidesz nem a demokrácia leépítése miatt cserélte le és nevezte közel egy évtizedre a legfőbb ügyészt, a bíróság vezetőjeként a rokon Handó Tündét, a megboldogult Szalai Annamáriát, köztársasági elnökké a hű pártkatona1-et, majd 2-őt, nem világos rendszer-átalakítás miatt nyirbálta meg az AB gazdasági jogköreit, súlytalanította a költségvetési tanácsot, töltötte fel dilettánsokkal a MNB elemzői osztályát, ebrudalta ki az IMF gazdasági monitoring-csoportját stb., hanem egyszerűen azért, hogy lopjon.

Persze nem volt ez szükségszerű, ha nem ment volna Magyarország kvázi technikai csődbe 2008-ban, ha  a deficitcélt fel lehetett volna emelni 6-7%-ra, ha az önkormányzatok nem lennének most csődben, akkor lett volna miből osztogatni a haveroknak. Azonban a közpénz ellopható volumene lecsökkent, annak is a nagy részét viszi a bejáratott Simicska-Széles stb. tengely, így a magánvagyonok újrafelosztására fanyalodott a Fidesz az állam és  sleppje kielégítése érdekében.

Az ésszerű gazdálkodás (ld. jövedelemadó változások) és a kevesebb lopás helyett először a magánnyugdíjpénztári megtakarítások, majd a legjövedelmezőbb multinacionális vállalatok kerültek sorra (telefon-, pénzügyi-, energetikai-szektor), végül ez a torta is elfogyni látszik, így a vendéglátó-szolgáltatási kisvállalkozások kerültek a kétharmados présbe. A népnevelő-egészségügyi erkölcs jelszavainak álcája mögött elérték, hogy a nyerőgépeken ne kis kocsmák, büfék nyerészkedjenek, hanem az állami koncessziós kaszinóbirtokosi haveri kör, a dohányárukon ne a kisvállalkozások és kis boltok, hanem aránytalanul a párttag-rokonok egyszerre több trafikot is nyerve, hogy azután a korábbi tulajdonosokat „cselédként” foglalkoztassák vissza minimálbéren. A kisvállalkozások tönkretételén az sem változtat semmit, ha az 5415 db dohányboltból csak kisebb részt visznek el a csókosok, hiszen eredetileg 45.000 helyen árultak dohányt, s ezek zöme bizony magyar kisvállalkozás volt. Azaz nem, a népszerű ellenérvként hangoztatott, multik veszítették legtöbbet (maximum forgalmuk töredékét), hanem a tőkehiányban szenvedő, évtizedek alatt összekuporgatott „kenyeret” veszi el a kormány vállalkozások ezreinek asztaláról.  A közgészségügyre gyakorolt hatás inkább mellékhatásként értelmezhető a fenti társadalmi kórképben.

Mondom, túlbecsülték sokan a Fideszt, igazi diktatúrát, de még egy időtállóbb autokráciát építeni meglehetősen macerás, az ország GDP-hez mérhető  multikat sem lehet minden határon túl nyaggatni, meg a pénzpumpa EU-ból, NATO-ból is kinéznének egy idő után. Ám egy szétaprózott 10.000 milliárdos piac monopolizálása, majd szétosztogatása könnyen „lepapírozható” kétharmaddal, a pénz csorog visszafelé a pártkasszába mindenféle eu-s vagy közbeszerzési üvegzseb-izé nélkül, csak úgy zsebbe. A vesztesek pedig kihez fordulhatnának, a legfőbb ügyészhez, az "áthelyezlek" Handó Tündéhez, a „minden állami tenderen nyerek” belügyminiszterhez, a magánindítványt eltörlő új AB-hez, netán a helyi képviselő-tanácselnökhöz?  

Ugyan, a helyzet abszurditása ott mutatkozik meg legjobban, hogy közvetlenül a miniszterelnöki hivatalhoz vezető évszázados korrupcióban (lassan mondom: 10.000 milliárd forint) egy résztvevő „tettestárs” beismerő nyilatkozatának, egy leleplező hangfelvételnek, sőt a  Lázár Jánosnak az „egyeztetésekről” szóló megszólalásának birtokában  sem merül fel a  hatalommal való visszaélés, netán  büntetőjogi eljárás megindítása. A legfőbb ügyész a füle botját sem mozgatja, hiszen Lázár Jánossal és Rogán Antallal kellene kezdenie a beidézettek névsorát, akkora a ….

Alapvetően helytelen tehát a Fideszt autokrácia-építéssel vádolni, minden korábbi állítást gazdasági (újfideszes) terminológiába kell átültetni: a párt centrális gazdasági erőtér létrehozásán fáradozik, fülke helyett gazdasági forradalom történt, a termelés pedig eredeti tőkefelhalmozást jelent. Széles Gábor tényleg megtalálta azt az „energiát”, amivel „Magyarország olyan növekedési pályára áll, amin már vagy ötszáz éve nincs és Orbán Viktor kétharmaddal nyer megint”, a diktatúra helyett eljött a trafik-házmesterek  (a fidesznyikok) kora.        

Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy nem foglalkozom többet Bayer Zsolttal. Aztán mégis sikerül olyan mélységeket meghódítania, hogy nem tudom szó nélkül hagyni. Legújabb írásában (nem érdemes elolvasni) idézi  a Jobbegyenes szerzőjének sorait.

„Aki érezte már az éjjel felé imbolygó alakok láttán a görcsöt a gyomrában, és fohászkodott: istenem, csak ne cigányok legyenek – az tudja, miről beszélek. Aki érezte már a megaláztatást izzani az arcán, miközben röhögve pakoltattátok ki vele a táskáját – annak nem kell magyaráznom, miről van szó. Annak sem, aki húzódott már össze, próbált láthatatlanná válni a vonaton vagy a buszon, mikor ti felszálltok, és lehetőleg egymástól jó messzire leültök, hogy átordibálhassatok az egyik végéből a másikba – csak hogy érezzük, hogy az egész a tiétek. Az egész vonat, az egész busz – az egész ország.”

Az igazat megvallva, a táskámat még soha nem pakolták ki. De húzódtam már odébb a metrón, vagy ami rosszabb, próbáltam mozdulatlan ülni és nem felhívni magamra a figyelmet azzal, hogy odébb húzódom, miközben körülöttem minden üres lett. 

Persze sokan játszottak már ilyen szókicserélős játékot, tulajdonképpen nem is ez a lényeg. És nem is az a fröcsögés ami a cikkben ezután következik. 

Ami igazán lényeges, hogy amikor Bayer megszólal, ne rá figyeljünk, hanem arra, vajon mit is akar elfedni, miről akarja elterelni a figyelmet fröcsögésével? Kétségtelenül egyre durvább, undorítóbb, gusztustalanabb eszközökhöz nyúl. Ennek az oka pedig az lehet, hogy egyre erősebb üzenet szükséges ahhoz, hogy segíthessen az olvadó, hitét vesztő tábor megtartásában, emlékeztesse őket arra, hogy még nem győzték le a gonoszt. És egyre erősebb dolgok ahhoz, hogy még felkeltse az érdeklődést. Bayer emeli az ingerküszöböt évek óta és maga ugorja át mindig azt valami újabb ocsmánysággal.

Az elmúlt évek, évtizedek áldásos munkája nyomán ma a cigánykérdés mozgósító erővel bír. Talán mindennél erősebb mozgósító erővel. Ma nem lehet elég hatékonyan riogatni az ellenzékkel, Gyurcsánnyal, vagy Bajnaival. A cigányokkal kell, hogy megerősítse a  megcsappanó tábor identitását, elkötelezettségét, emlékeztesse a híveket arra, hogy a gazdasági kérdések, a romló életszínvonal, az intézmények működésének akadozása eltörpül az igazi probléma mellett, amit számára  - és a tábor jelentős része számára - a cigányok jelentenek.  Nem mellesleg pedig az ellenzék figyelmét is remekül el lehet terelni (ld. a gyöngyösi ügyet) a hasonló akciókkal. Nincsenek morális skrupulusai, emberi jogi érzéke ami miatt felmerülne, hogy baj van azzal amit csinál, vagy felmerülne, milyen szerepe is lehet a cigány-gyilkosságokban. Ha arra van szükség, gond nélkül uszít. 

Azaz amikor Bayer megszólal, nem arra kell figyelnünk amiről ír, akármilyen szörnyű is legyen is az, hanem arra, amiről nem: a tandíjra, a közmunkának nevezett hazugságra, a szegények kisemmizésére, a szegregációra, a hajléktalanok vegzálására, a befektetők elkergetésére, az EU-val való viszonyunk tönkretételére, a bennragadó EU-s pénzekre, a szükségtelen, haveroknak osztogató költekezésre, a korrupció jogszabályi szintre emelésére és a demokrácia leépítésének kísérleteire.  

Még egy utolsó gondolat, talán  pusztába kiáltott szó: Mi nem tudjuk leállítani Bayert. Csak azok tudják, akik vele szívják a levegőt a FIDESZ születésnapi partijain, akik tanácsokat adnak pártjának, vagy legalább a választásokig  egy oldalon álltak vele. Azaz az a konzervatív értelmiség, szakember-gárda amelyik egyébként most mélyen hallgat és csupán néhány képviselője lázong hangosan. És itt nem csak Bayerről van szó: addig nem lesz igazi, vállalható és hiteles konzervativizmus Magyarországon amíg ennek néhány valódi képviselője nyilvánosan el nem küldi Bayer Zsoltot a francba. 

* A szélsőjobboldali szkinhedekről van szó.

Egy láthatóan fáradt, megviselt és őszintén valamifajta megoldásra törekvő miniszterelnök érkezett haza kapitulálni a felsőoktatási keretszám-ügyben. Bárhogyan is nézzük, a vezető nélkül fejvesztett csirkeként rohangáló, elzárkózó slepp minden eddigi magyarázatát sutba dobta Orbán, a rá jellemző egyszemélyi döntéssel kimondta: „nem lesznek keretszámok”, a nincs tandíjtól a nem volt kormánydöntésig tartó cikkcakkos bénázást ezzel "lezárva".

Ugyanakkor azt hiszem, a kormány és a miniszterelnök még mindig nem értették meg, s ezt Kövér Lászlónak a tüntetők közötti szolidaritás értelmét kétségbe vonó szokásos cinikus nyilatkozata mutatta legjobban, hogy a fiatalok demonstrációjának módja alapvetően változtatta meg a kormány által bejátszható politikai játékteret. Orbán Viktor viselkedése továbbra is egy olyan emberére vall, aki egy visszautasíthatatlan ultimátumra válaszol az ellenfélnek szerinte (!)  megfelelő kapitulációval. Az erő nyelvén természetesen az ultimátumra a kapituláció a helyes válasz, azonban a diákok-hallgatók-oktatók követelésének lényege nem önmagában a keretszámok és további pontok teljesítése volt, hanem a döntéshozatalban való részvételen alapuló folyamat elindítása, amelyben a döntések az érintettek valódi bevonásával születnek. 

A politikai játéktér változásának egyik fontos vonása tehát, az erő, az álszent „nemzeti konzultációk” nyelvét kiegészítve/felváltva megjelent a kétoldalú,  egalitárius döntéshozatalra való tömeges igény. Úgy látszik, egy szűk, részben jelenbeli, részben jövőbeni véleményformáló réteg felébredt, sokan már egy új demokratikus „hídfoglaló  generáció” megszületését ünneplik, azonban  látnunk kell, az ország jelentős, szegénységnek és kilátástalanságnak kiszolgáltatott része még mindig téli dermedt álmát alussza.

Ugyanakkor a diákmozgalommal valóban egy fontos társadalomlélektani pillanathoz érkeztünk el, megszűnt a kétharmados erő „érinthetetlensége”, sőt a képviselőknek még a parlamentben, az országban sem kell jelen lenniük ahhoz, hogy a társadalom bizonyos pontjain megváltozzon a pálya lejtése, immár nem feléjük dőlnek a dolgok, hanem ők csúsznak lefelé az ismeretlenbe.

Valahol 2006 brutális utcai tüntetéseire is csattanós válasz a 2012-es erőszakmentes ellenzékiség, amely látszólag az utcán történt, valójában baráti körökben, osztálytermekben, intézményekben belülről spontán és szolidáris módon indult el. A kormányoldal ifjúságot szidalmazó, az oktatási rendszert és ezzel a nemzeti kultúrát „szigorúan kapitalista” alapon támadó véleményformálói meghökkenve tapasztalhatták, hogy a magyar társadalomban működik a passzív ellenállás állampolgári mozgalma, a Gandhi által „szatjagraha”-nak nevezett stratégia. A hasonlat elgondolkodtató, hiszen Gandhi az eredetileg középosztálybeli elégedetlenséget alakította országos mozgalommá az elnyomó brit rendszer ellen.

A diákok szolidaritási akciói, a keretükben kénytelen kelletlen létrejött EHÖK, HAHA, Rektori Konferencia stb. összefogása arra is rámutattak, hogy igenis léteznek olyan fontos közös ügyek, melyek jobb- és baloldaltól függetlenül tényleg összekötnek embereket. Az országos szolidaritás felhívta a figyelmet, hogy pl. a gazdák földfoglaló akciói, az MMA elleni performanszok vagy Szörényi Levente nyilatkozata mind olyan alapjogokat kérnek számon, amelyek pártállástól függetlenül mindenkit érintenek. Mintha kezdene tudatosulni, hogy a fékek és ellensúlyok jogállami garanciáinak kétharmados lebontása, az AB jogköreinek megnyirbálása, az új Alaptörvény kvázi törvények feletti „biztonsági széfként” való használata nem a nyugatos, „liberális” értelmiségiek nyavalygása, hanem a hétköznapi emberek életét érintő jogvesztések.  

A 2012-es országos diákmozgalom következésképpen nem csak a diákok tanuláshoz, értelmiségi léthez való jogáról szólt, hanem a csak erővel élő, minden autonómiát félresöprő Nemzeti Együttműködés (valójában Elnyomó) Rendszer torz társadalom-felfogásáról. Többek között a diákoknak is rá kell minderre ébredniük, mivel a Nemzeti Elnyomás Rendszerében a majdani jogászoknak kell igazolni/kivédeni az ügyészi törvénytelenséget, a majdani közgazdászoknak kezelni a bankrendszer csődjét, az újságíróknak a cenzúrát magyarázni, a jövőbeni orvosoknak közölni, miért nem kaphatnak betegeik megfelelő inzulinterápiát, a fiatal politikusoknak azért harcolni, hogy mindenki korlátozásmenten rájuk szavazhasson stb..

A britek még úgy sem tudtak győzni, hogy a tengeri uralmat, a tőkét, a hadsereget, a bürokráciát tekintve mindent birtokoltak 1915-ben. A kormány „tündérmeséje” pedig az 5000 milliárdos nemzeti vagyonátrendezés ellenére a régiótól leszakadó visszafejlődést, kötelességszegési eljárások tömkelegét,  tőkekivonást és fokozódó elbocsátási hullámot eredményezett, a szolidaritás közös alapjai létrejöttek - ideje véget vetni a fülkeforradalmi „rólunk nélkülünk” történetének.

A tegnap rendezett Védegylet-Milla-Haha konferencia végén kibontakozott egy rövidke vita a Milla a „Támogatás ára” címen futó - a beszélgetésen nemzeti minimum plusznak nevezett - kezdeményezéséről. A Millások azt mondták, az Ellenzéki Kerekasztal ötlete nyomán úgy érezték, hogy ugyan jó a kezdeményezés, ám az elmúlt időszak bebizonyította, hogy nem bízhatunk a politikusokban. Azaz a támogatásnak ára van, akkor ülhetnek le a civilek asztalához, ha bizonyos minimum-feltételeket elfogadnak. Néhányan azt az álláspontot képviselték, hogy ez nagyon szépen hangzik, ám valójában nincsenek olyan politikai erők, akikkel érdemes lenne egy asztalhoz ülni. Mivel a jelenlegi politikai helyzet kialakulásában a korábbi politikai erők is jelentős felelősséggel bírnak, így ezek a pártok egyszerűen nem vehetők komolyan. Akármit is ígérnek most, egyáltalán nem hihetjük el, hogy azt kormányra kerülésük esetén betartják. Bár az „ellenzéki” csoportok meglehetősen homogénnek tűnnek, e vita jól jelzi, hogy a helyzet megoldásának eltérő forgatókönyvei és hangsúlyai lehetnek. Az a benyomásom alakult ki, hogy az egyes csoportok előreszaladtak a gyors cselekvés irányába, ahelyett, hogy előbb egyeztették, megvitatták volna a lehetséges stratégiákat és ezek következményeit.

A vita mélyén a követlkező dilemmát véltem felfedezni:

Abban ugyan megegyeznek a különböző ellenzéki civil szereplők, hogy ennek a kormányak mennie kell, ugyanakkor nem világos, hogy milyen áron, és kinek kellene váltania őket. Azaz mi a fontosabb: a jelenlegi kormány menesztése, minél hamarabb, vagy egy új politikai elit kitermelése. Az előbbi egy rövid távú, az utóbbi egy közép-távú stratégiát igényel és egyáltalán nem biztos, hogy a kettő összeegyeztethető.  

A lehetséges szcenáriók:

Ha a kormány menesztését tekintjük prioritásnak – hogy el lehessen kezdeni helyreállítani a megtépázott intézményrendszert, alkotmányosságot, jogállamot - akkor a 2014-es választásokra kell koncentrálni. Ez az összes demokratikusnak tartott ellenzéki erő összefogásának stratégiáját vonja maga után, ami per pillanat kizárólag a jelenlegi politikai szereplők részvételével képzelhető el, mivel nincsenek más olyan jelentős aktorok, akik egyedül képesek lehetnének az ehhez szükséges kampány finanszírozására, majd a kormányzásra.

Ezen belül két álláspontot látok: az egyik szerint elég a demokratikus elköteleződés deklarálása a mindennapi politikai cselekvés során. Azaz a kormánypártokon és a JOBBIK-on kívül minden ellenzéki parlamenti és parlamenten kívüli pártot a demokatikus ellenzék részének tekintünk és ez elegendő alap az együttműködéshez.

Ezt az álláspontot a Szolidaritás képviselte, ám miután az LMP bejelentette, hogy nem vesz részt, a megvalósítást egyelőre elhalasztották.

A másik álláspont a Milláé, erre vonatkozik a „Támogatás ára”. Azaz a civilek találják ki azt a minimum-programot, amely elfogadásával a civil ellenzék befogadja a politikai pártokat. Ez a verzió az összefogás mellett van, de nem bármi áron, tehát akár azt is el tudja fogadni, ha az nem jön létre és a rövidtávú stratégia nem működik.

A másik stratégia szerint - mivel a jelenlegi parlamenti pártok nem megbízhatóak – új politikai pártokat, szervezeteket kell kitermelni. E szerint nem szabad kompromisszumot kötni az MSZP-vel és a DK-val, hiszen annak politikusai a demokrácia lebontásában jelentős szerepet játszottak. Ebben az esetben nem a 2014-es választást kell megcélozni, hiszen körülbelül esélytelen egy kormányzó erő összehozása, maximum újabb szereplők parlamentbe juttatása lehet a cél. Új politikai erők kitermelése többéves folyamat, a 2018-as választás talán reálisabb célkitűzésnek látszik.

Lehetséges azonban egy köztes út is. Egyrészt az LMP nem kompromittálta magát az elmúlt ciklusokban. Annak az esélye, hogy az LMP-ből vezető kormányzó erő legyen igen kicsi (és persze kérdéses, hogy jó lenne-e), egy koalíció pedig éppen úgy tönkreteheti a reputációját, mint a feltétel nélküli ellenzéki együttműködés. A decemberi események során kínálkozó támogatottság-növelési esélyeit ráadásul elszalasztotta a párt és a HaHa február 15-i tüntetésére becsempészett táblák akciója pedig az MSZP-hez is méltó lett volna. Ugyanakkor az LMP mégiscsak az egyetlen, a Negyedik Köztársaság létrehozásának nézőpontjából körülbelül feltételek nélkül vállalható és a civilekkel napi kapcsolatot ápoló politikai erő.

A parlamenten kívül néha feltűnő, a politikai visszatérést lebegtető Bajnai Gordon és köre szintén olyan szövetségesnek tűnik, amely az előző ciklusbéli kormányzati szerepvállalás ellenére meg tudta őrizni elfogadottságát a közvélemény szemében. Bár nem tudjuk, ez a kör vissza szándékozik-e térni a pártpolitikába, az ellenzéki politizálásban fontos szerepük lehet.

Erre a két aktorra támaszkodva az ellenzék kormányváltás nélkül is jelen tud lenni a pártpolitikában és a szélesebb nyilvánosságban és képviselheti az új, negyedik köztársaság eszméjét. Ugyanakkor emellett rendkívül fontos az új aktorok kitermelése, ez azonban hosszú folyamat, hiszen nem egyszerűen politikusokat kell előállítani, hanem meg kell erősíteni a civil társadalmat. Olyan közösségek százait kell létrehozni, amelyekből:

• Nem 1-2, hanem tucatnyi politikai formáció születhet,
• Elég erősek ahhoz, hogy a létrejövő politikai pártok ne szívják el a civil működéshez szükséges humán és anyagi erőforrásaikat, azaz a pártpolitikába való belépéssel ne hagyjanak olyan űrt maguk után a civil szférában, mint a rendszerváltó pártok  annak idején.

A dilemma tehát adott, a stratégiák mellett lehetne érvelni. Ez azonban eddig nem történt meg, amit azért tartok sajnálatosnak, mert szerintem elsősorban az a fontos, hogy a stratégiában legyen megegyezés, másodlagos, hogy melyik valósul meg. 

Az új és a felélénkülő társadalmi mozgalmak elsősorban a tüntetés, különböző demonstrációk, petíciók és performanszok eszközeihez nyúlnak a kritika vagy elégedetlenség kifejezésére. Ezek a politikai véleménynyilvánítás bevett eszközei, ugyanakkor feltételezik, hogy a kormányzat, vagy a politikai rendszer odafigyel ezekre és reagál rájuk. Nem azzal, hogy megpóbálja ellehetetleníteni azokat (ld. március 15-ét), hanem a megfogalmazott elégedetlenség okainak feltárásával és a megfogalmazott vélemények beépítésével.

A kormányzat és a politikai rendszer válaszkészsége nem teljesen esik egybe. Elvileg akár egy autoriter berendezkedésű ország kormánya is lehetne nagyon reszponzív ("a jó király"), míg egy demokratikusan választott kormányzat tökéletesen figyelmen kívül hagyhatja az állampolgári véleményeket. („Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek”). Ugyanakkor egy autoriter rendszerben ez a válaszkészség mindösszesen a hatalom jóindulatán és belátásán múlik, demokráciákban elvileg a választások eleve egyfajta minimális válaszkészséget biztosítanak, hiszen, ha más nem is történhet, a választók leváltják a rosszul kormányzó pártot. Tehát azt is mondhatnánk, csak ki kell bekkelni ezt a 4  (már csak 2,5) évet, és jön egy új, jobb kormány, addig meg elég minél erősebben, gyakrabban hatásosabban kifejezni az elégedetlenséget. Csakhogy Magyarországon a helyzet ennél bonyolultabb.

Az első nehézséget természetesen az okozza, hogy a kormányzat nem egyszerűen nem reagál bizonyos csoportok igényeire, hanem alapvető szabályokat sért meg. Még jobban, mint bármelyik korábbi kormány a rendszerváltás óta. Elvileg e jogok, vagy a politikai rendszer szabályainak átalakítása odáig is vezethet, hogy a választások elveszítsék jelentőségüket. Ezt azonban nagyon nehéz előre látni. Tehát, a kérdés az, mikor gondolhatjuk, hogy a rendszer minimális reakcióképessége kerül veszélybe?

A második nehézséget az jelenti, hogy az Orbán kormány számos jótéteményének megváltoztatásához vagy 2/3-os többség, vagy hosszú nemzetközi bírósági eljárások kellenek. Magyarán egy olyan önkorlátozó 2/3 lenne szükséges, ami képes visszarendezni a jogrendszert egy demokratikusabb állapotba, majd nem használja önös érdekeire a többségét.

A harmadik nehézség pont ezzel függ össze és a politikai elit állapotából ered. A jelenleg a parlamentben képviselettel bíró pártok közül legalább négyről joggal sejthetjük, hogy nem osztja a reszponzivitás, társadalmi párbeszéd gondolatát. A jelenlegi kormányzópárt mai, az MSZP-DK korábbi teljesítménye (Ne feledjük, a fenti idézet GyF-től származik!) teszi ezt kétségessé, míg a JOBBIK ideológiája gyakorlatilag kizárja azt. Ezt a hétvégén meg is erősítette a pártelnök. A parlamenten kívüli politikai erők egyelőre gyengék, némelyikük demokratikus elkötelezettsége kétségbevonató illetve a mozgalmak egy része civil kíván maradni (helyesen). Ebben a helyzetben nagyon nehéz arra építeni, hogy a következő kormány jobb lehet. A jelenlegi elittel feltehetően nem lesz sokkal jobb, legalábbis nehéz azt gondolnom, hogy a FIDESZ általi változtatások jelentette előnyöket például a szocialisták maradéktalanul feladnák, ha ők kerülnek kormányra.

Összefoglalva tehát: 

• A kormányváltás kevés, olyan politikai elit kell, amely erősen elkötelezett a demokratikus értékek, társadalmi párbeszéd és hosszú távú építkezés mellett (erősen önkorlátozó).
• Ennek a politikai elitnek 2/3-os győzelmet kell aratnia a következő választásokon.
• A megfelelő politikai elit jelenleg nem látszik.

A helyzet tehát az, hogy a politikai rendszer reakcióképességének problémája rövidtávon nehezen oldható meg. Elérhető a kormányváltás, de ettől nem változik meg a politikai berendezkedés demokrácia-deficites jellege. Hiába jön új miniszterelnök új csapattal, nehéz  lesz megváltoztatni a jelenleg elfogadott szabályokat, a szükséges parlamenti többség és az ellenérdekelt felek miatt. A fő kérdés pedig az marad, hogyan érhetjük el, hogy a politikai hatalom birtokosai mind a gazdasági, mind a szimbolikus, vagy politikai erőforrások feletti rendelkezésüket a demokratikus berendezkedésnek megfelelő önkorlátozással, és társadalmi párbeszéd mellett gyakorolják. Ennek a belátása azt jelenti, hogy egy új mozgalom, vagy akár politikai pártdolga nem ér véget a 2014-es választásokkal. És hogy némi aktuálpolitikát is csempésszünk a posztba, úgy tűnik, ez egybecseng az LMP hétvégi döntésével arról, hogy nem kötnek állandó szövetséget az ellenzéki pártokkal. Rövid távon talán hasznos lenne az állandó együttműködés, esetleg a kormányváltáshoz is hozzájárulna, de hosszú távon feltehetően hozzájárulna a jelenlegi politikai helyzet fenntartásához. 

Tegnap este elkezdtem Gramsci Az új fejedelmét olvasni. A cím Machiavelli könyvére utal, Gramsci célja a hatalom, a jó vezető kérdésének újratárgyalása.

Még az elején tartok, de egy izgalmas gondolatot már találtam: Míg Machiavelli számára a Fejedelem egy ember, egy konkrét személy, addig Gramsci szerint a modern kor fejedelme már csak valamilyen szervezet lehet. ez a szervezet pedig a politikai párt lenne. Ebben az összefüggésben a következőt írja az egyszemélyi vezetésről:

„A mai világban konkrét egyén csak olyan közvetlen és azopnnali történelmi-politikai cselekvést személyesíthet meg mitikusan, amelyet gyors, sőt villámgyors eljárás szükségessége jellemez: a gyorsaságot csak oly nagy, közvetlen veszély teheti szükségessé, amely a szenvedélyek és a fanatizmus gyors felhevülésére  vezet, s megsemmisíti a kritikai érzéket és a maró iróniát, mindazt ami szétrombolhatja a vezér karizmatikus jellegét...De az ilyenfajta cselekvés - éppen természeténél fogva – nem lehet átfogó és szerves jellegű: majdnem mindig a restauráció és újjászervezés típusaiba tartozik, nem pedig olyan típusba, amilyen az államok és társadalmi struktúrák megalapozására jellemző.” (Gramsci: Az Új Fejedelem, Magyar Helikon, 1977 12-13. Oldal)

Szóval, az idézet alapján két érdekesség jutott az eszembe: Az egyik a politikai szervezetek nyilvánvaló szükségessége az állam irányításához, ugyanakkor a magyar esetben  - és tőlünk keletre ez talán még inkább így van -  e szervezetek személyközpontúsága. Azonban amíg a balkáni társadalom személyközpontúsága inkább egy klientúra rendszerbe ágyazódik be, addig nálunk karizmatikus vezetőként látott, láttatott vezetőket termelnek ki a pártok – vagy ilyen pártokat a vezetők – illetve a politikai oldalak.

A karizmatikus vezető és az azonnali cselekvés szükségessége kéz a kézben járnak, egyik a másikat erősíti. A karizmatikus vezetőre vészhelyzetben van szükség, különleges jogosítványokkal. Azonban cselekednie is kell, hogy önnön létjogosultságát igazolja. Gyurcsány a párt miatt belebukott ebbe, azonban a jelenlegi kormányzó erő eddig viszonylag sikeresen erőlteti a rohanás ideológiáját. Ezt a „fülkeforradalom”, a „rendszerváltás lezárása” narratívájával alapozták meg, amihez jól jött a gazdasági válság, és kapóra jön az Euró-zóna küszöbön álló válságának képe is.

Mindennek jó példáját látjuk a Lázár Jánossal készült interjúban is:

„Az európai gazdasági térben pedig most olyan bizonytalanság tapintható, hogy a lét és nemlét, az összecsuklás határán áll a kontinens gazdasága. Öngyilkosság lenne, ha korlátoznánk a kormány mozgásterét bürokratikus szabályokkal a törvényalkotásban.”

„Engem, azt gondolom, azért jelölt Orbán Viktor miniszterelnök úr frakcióvezetőnek, és azért választottak meg, hogy a „nagy öregek” döntéseit valósággá kovácsoljam„  

Tehát, válság van, aminek nem látjuk a végét.A válságból pedig nem a pártprogram és a parlament, vagy a kormány, hanem a nagy öregek vezetnek ki bennünket, a politikai gépezet csupán a bölcsek megkérdőjelezhetetlen  döntéseit hajtja végre. Mindez pedig megássa a független média, a tiszteletlen viccek, az oda nem illő jelenetek, írások, vélemények sírját. 

A Szociális Konzultáció kérdőívére illesztett vonalkód céljára adott Szíjjártós magyarázat nem túl hihető. A Népszabadság szerint a szóvivő azt nyilatkozta, hogy a kód „Segítségével megakadályozható, hogy az állampolgár nevében valaki más töltse ki a kérdőívet, és küldje vissza illetéktelenül”.

Természetesen ez a válasz úgy marhaság ahogy van. Vonalkód ide, vonalkód oda, ha más x-elget és más dobja be  a postaládába, más írja alá helyettem, az nem derül ki másképp, csak ha feljelentést teszek az első kormányküldemény után.

Még nagyobb marhaság azt feltételezni, hogy mások akarnák visszaküldeni helyettem a kérdőívet. (Bár gyanús alakok ólálkodnak a lakás körül mostanában:) A VDSZ akciója vagy az MSZP felhívása tulajdonképpen ezt a lehetőséget is magában rejti, de a konzultáció eredményét egyrészt nem fogjuk ismerni, másrészt a kérdések és a válaszlehetőségek pedig még Szíjjártó válaszánál is nagyobb marhaságok, a válaszokból semmi sem következik.

Ha valaki a kormánynak részben nem tetsző válaszokat ad, az természetesen még nem jelenti, hogy ne lenne kormányhű. Így az, hogy a kérdőívek alapján épített adatbázis a lojalitás nyilvántartását szolgálná, szerintem kicsit meredek elképzelés. Bár nem túl nehéz megoldani, hogy egy állásinterjú után egy ilyen adatbázisban utánanézzenek az illetőnek.

Mégis, szerintem a leginkább valószínűsíthető – szintén übergusztustalan és 99%-os eséllyel még a saját alaptörvényük szerint is jogszabálysértő – lehetőség, hogy a FIDESZ már most választási adatbázist épít. Ezt erősíti, hogy a 16-17 évesek, a következő választások első szavazói is kaptak a kérdőívből.

Update gondolat:

Az MSZP-nek ugyanerre is kellhet a dolog.  Azaz akár a kormánynak, akár az MSZP-nek küldi vissza valaki, satírozza le a nevét és vágja ki a kódot, biztos ami biztos.

A Népszabin olvastam Gyurcsány „Vagy Orbán vagy a demokratikus Magyarország” című blogbejegyzését.

A volt kormányfő ebben leírja, hogy Ő 2002 óta látta a FIDESZ jelentette veszélyt. Látta, hogyan építette ki hátországát, ásta alá a demokrácia működését, „miként destabilizálják a demokratikus kormányt”. Saját politikai cselekedeteit most úgy interpretálja, mint a FIDESZ (ősgonosz) elleni harc lépéseit. A Harmadik Köztársaság élet-halál harcának tekintette ezt a küzdelmet és e szerint küzdött. Nagyvonalúan elismeri, hogy  sok, „talán túl sok” engedményt tett ebben a harcban. 2006-tól szerinte az változott, hogy Viktorék frontális támadást indítottak a kormány ellen, amihez az Őszödi Beszéd csak apropó volt. Míg kezdetben értettük, mi baloldaliak, hogy a beszéd csupán retorikai túlzás volt, később a tömeg és a folyamatos FIDESZ offenzíva miatt utóbbinak kezdtünk hinni. Mármint, hogy valóban hazudtak. És hogy azt hittük – de legalábbis az SZDSZ - ha megszabadulunk Gyurcsánytól akkor helyreáll a rend, ki lehet egyezni az ellenséggel.

Fletó szerint a jóhiszeműek tévedtek, erre itt a bizonyíték. Az új Alaptörvény az első egyértelmű jele annak, hogy neki volt igaza, kezdettől fogva. A FIDESZ a demokráciára tör, mára pedig nem maradt választásunk, vagy Mi, vagy Orbán a tét a demokrácia.

Abban, hogy a tét a demokrácia, igaza lehet. Bár, teszem hozzá, a demokratikus működés egy olyan skála, amelyen a van-nincs között elég sokat lehet mozogni, és az MSZP kormány bizonyos kérdésekben egyáltalán nem jeleskedett. Egy magát messiásnak hívő miniszterelnök pedig eleve nem lehet demokrata, hiszen az egyetlen igazságban hisz, aminek mindent alárendel. És itt van az igazi baj.

Fletó blogbejegyzése azt bizonyítja, még mindig nem érti, mit rontott el. Hogy nem arról van szó, retorikai fogás volt-e a "hazudtunk éjjel nappal" és az "elkúrtuk", hanem arról, hogy a beszéd kiváltotta hatást nem szabadott volna figyelmen kívül hagynia. Hogy a JOBBIK-nak akkor ő ágyazott meg. Igen, a FIDESZ is könyékig benne van, de Gyurcsány nélkül nem tartanánk ott, hogy 16%-os szélsőjobboldali pártunk van, hogy szabadon masíroznak az utcákon paramilitáris szervezetek. Egyetértek Tölgyessy Péterrel is, hogy az Alkotmányozás igénye is a 2006-ban indult folyamatok terméke. 

Nem érti, hogy történelmi lehetőséget játszott el. Nem azért, mert duplázott az MSZP, hanem mert az emberek 2006-ban hittek neki és bíztak benne. A választásokat talán még úgy is megnyerték volna, ha megszorításokat ígérnek, de ha mégsem, akkor is egy erős ellenzék nézett volna szembe a FIDESZ-szel aminek ma biztosan nincs kétharmada. Sőt, ma egy erős legitimitású baloldali kormány lehetne, ami komoly reformoknak vághatna neki, nagy támogatottsággal. Mindezt a saját messianisztikus meggyőződéséért feláldozta. Ha akkor lemond, meg lehetett volna csinálni a reformokat, és még ha az MSZP 2010-ben veszít is, nem bukik ekkorát.  

Gyurcsány megint harcba hív. Megint válságkommunikációt folytat. Élet-halál harc van. Nem érti, hogy a magyar demokráciát elsősorban a folyamatos  élet-halál harc tette tönkre. A kompromisszumai, és az elmúlt 20 év politikusainak és értelmiségének kompromisszumai a Nagyobb Rossz megakadályozásának jegyében visszatekintve nem bocsánatos bűnöknek tetszenek, – persze tudom, hogy ez utólagos konstrukció – hanem saját elveik és ezzel a demokrácia lassú, de folyamatos aprópénzre váltásának. Szavazatokra. Parlamenti helyekre. Közigazgatási pozíciókra. Vagy egyszerűen csak önigazolásra.

Ahogy Heller Ágnes is megjegyezte egy interjúban, komoly hiba volt, hogy  „a liberális értelmiség is nagyon gyakran fontosabbnak tartotta a pillanatnyi politikai érdeket, mint az elveket és a demokratikus intézmények követelményeit.”

Gyurcsány blogbejegyzésének utolsó mondatai ezek:

„Leegyszerűsödött a helyzet. Nem kell taktikázni. A múlt sebei nem érdekesek. Magunk maradtunk, demokraták. Akarjuk vagy nem, együtt kell működnünk. Nem kell hosszú elemzéseket írni Orbánról és önmagunkról. Vagy ő, vagy a Köztársaság. Vagy ő, vagy a demokratikus Magyarország. Vagy ő, vagy mi.”

Ezek a mondatok ugyanerre hívnak fel: kövesd el az elmúlt 20 év hibáit újra és taszítsd még mélyebbre az országot. Nem hiszem, hogy Gyurcsány Ferenc ennek tudatában lenne, de az biztos, hogy képtelen tanulni a hibákból. A kiút nem a rövidtávú, látványos élet halál harc, és az ezzel járó leegyszerűsítő gondolkodás, hanem az elvek következetes képvielete, a hatalom színétől, arcától és demokratikus voltától függetlenül.

A napokban érkezett a hír, hogy az új alkotmánnyal kapcsolatban minden választójoggal rendelkező polgár kérdőívet kap majd.

Ez aztán a gesztus, gondolhatnánk első pillanatban, majd, miután kicsit belegondolunk rájövünk, hogy nincs szó másról, mint egy puszta marketing akcióról. Már megint hülyének néznek.

  Koncepcionális problémák

A kérdőív alig-alig ismert koncepciójával kapcsolatban eleve kérdések merülnek fel.

A) A megkérdezettek köre

Amikor középiskolás voltam, a tanáraim gyakran azt mondták: maguk még nem is állampolgárok, mert nem nagykorúak.. Na, abban, hogy a választójoggal rendelkezőket kívánják csak megkérdezni, körülbelül ilyen attitűd rejlik. Miért ne lehetne fontos egy 16-17 éves fiatal, vagy egy gyámság alá helyezett öreg néni véleménye? Miért ne lenne fontos az, hogy a közügyektől (értsd választhatóság, választás) eltiltott börtöntöltelék mit gondol? Nem is beszélve a letelepedési, tartózkodási engedéllyel itt élőket vagy a menekülteket. A tapasztalataik, szempontjaik rengeteg hasznos adalékkal járulhatnának hozzá egy jobb Alkotmány megalkotásához.  

Na és itt vannak az újdonsült, ám szavazójoggal még nem rendelkező állampolgáraink is. Meg az őket segítő intézmények. Mellesleg nehogy azt higgyük, hogy nem kell majd egyeztetni a szomszédos államokkal arról, hogy az ott élő kettős állampolgár milyen jogosítványokat kaphat.

Másrészt úgy tekintik, az Alkotmánynak csupán egyének az alanyai, csak az egyének életére van hatással. Ámde ez nem így van, hiszen az olyan alapjogokat és kötelességeket határoz meg, amelyek alapján szerveződünk, gyülekezünk, vállalkozunk, dolgozunk, politikai és bürokratikus, vagy éppen oktatási intézményeket hozunk létre. Sőt, ilyenek létrehozására kötelezheti az államot. Nyilván nehéz elképzelni, hogy az új Alkotmány megalkotása után nem lesznek iskolák, kórházak, egyesületek, szakszervezetek, hadsereg vagy bíróság. Ezekre nézvést az alaptörvény fontos következményekkel jár, így a szervezetek tagjait érdemes lenne nem csupán egyénként, hanem testületileg is megkérdezni.

B) Párbeszéd vs véleményezés

Többször kiderült már, hogy a Kormány és pártjai számára – ezzel feltehetően nincsenek egyedül politikai szereplőink között -  a konzultáció azt jelenti, hogy elküldheted, leírhatod a véleményed, mi azt esetleg meghallgatjuk, elolvassuk és eldöntjük, mi lesz vele. Ezt véleményezésnek hívják, aminek legitim helye lehet egy döntési folyamatban, de nem keverendő össze a valódi párbeszéddel, vagy konzultációval, amelynek a célja az, hogy az érintettek részletesen megismerjék egymás álláspontjait és konszenzusos vagy közösen kidolgozott egyéb megoldásokat alakítsanak ki. Valahol azt is olvastam, a 2005-ös nemzeti konzultációhoz hasonló folyamatot is tervez Orbán (az aztán nagyszabású volt..), önkormányzati közmeghallgatásokat és jogi karokon vitafórumokat rendeznek majd. Az előbbin nincs lehetőség érdemi vitára, a kommunikáció rendszerint kérdések és válaszok formájában zajlik. Maximum egyfajta közhangulat felmérésre lehet jó. Na meg arra, hogy jól nézzen ki.

Az utóbbi forma érdekes lehet, szakmai vitaként feltehetően az is lesz, ha lesz. Azt később fejtem ki, miért nem hiszem, hogy - ha meg is valósul - bármi hatása lenne az Alkotményozás folyamatára. Elöljáróban elég a Pázmányon lezajlott vita eredményeire (nulla) gondolni. 

  A tartalmi kérdések: Mit is véleményezünk? 

Nem lehet tudni, miről kérik ki a véleményünket. A jelenlegi koncepcióról? Egyáltalán, mi a jelenlegi koncepció? Az A, mint Alkotmány oldalon egy magántervezetet tettek közzé (ami elég nevetséges egy EP képviselő és az alkotmánybizottság alelnöke kezdeményezésére létrejött blogon). 

A véleményünket kérhetik a közember számára érthetően megfogalmazott tartalmi kérdésekben és egy megszövegezett normaszövegről, egyben, vagy paragrafusonként, nyílt vagy zárt kérdésekkel. Nem tudjuk, melyik lesz. Szélsőséges esetben feltehetik azt a kérdést is: "Megfelel-e Önnek a fenti szöveg? Válaszlehetőség? 1) Igen, 2)  Nem, 3) Nem tudom." Akár arra is lehet kérni a polgárokat, hogy minden gondolatébresztő segítség nélkül írják le, mit tennének az Alkotmányba. 

Ráadásul míg az érthető szövegről mindenki képes dönteni, annak átalakítása normaszöveggé nem egyszerű technikai kérdés, komoly tartalmi változásokon mehet át, és fordítva, a normaszöveg végleges lehet, de nem biztos, hogy mindenki tud róla dönteni.

  Mi történik a véleményünkkel?

A Konzultációs Testület dönti el, mit építenek be és mit nem? Mi a viszonya az Alkotmány-előkészítő Eseti Bizottsággal a Szájer József vezette testületnek? (Amiben már megint nincs képviselője egyetlen ellenzéki pártnak, vagy bármilyen civil szervezetnek, szakszervezetnek, érdekegyeztető tanácsnak sem.)

Az biztosnak látszik, hogy a kérdőívezés egyszeri akció. A rendelkezésre álló idő nem tesz lehetővé több kört, így csak egy verzióra reagálhatunk, a vélemények begyűjtése után kialakított  koncepcióról már -legalábbis ebben a formában - nem mondhatunk véleményt.

Folyt köv. Így is elég hosszú lett egy olvasásra. A következő etapban szegényes projektmenedzsment ismereteimet felhasználva egy nagyon jóindulatú ütemtervet és költségvetést készítünk majd a projektnek..

Szevasztok, szabadságharcosok! – Ezzel köszöntötte Bakáts Tibor a tömeget múlt hét pénteken. Egyből visszahőköltem: Én nem vagyok szabadságharcos.

Aztán próbálgattam résztvenni az eseményekben, énekelni a „Miért hagytuk hogy így legyen”-t, meg a „Ha én rózsa volnék”-ot, tapsolni, fütyülni, de valahogy a körülöttem állókat nem ragadta magával a dolog, így én is csak tessék-lássék, félgőzzel éltem bele magam.

Később több helyről hallottam, hogy lagymatag volt a dolog, az Index szerint kezdő tüntetők vagyunk, a résztvevők többet vártak. Azért volt olyan ismerősöm is, aki azt mondta, így volt ez jó.

A szabadságharcos identitástól való visszahőkölésem és a bennem is munkáló hiányérzet ellentmondása indított gondolkodásra. Mi okozhatja a lagymatagságot, és hogyan lehetne összeegyeztetni az elköteleződést a háborús-erőszakos retorikától való mentességgel?

I. A megszólított közeg

Bármennyire is sokan voltunk január 14-én (az elmúlt 10 évben biztosan ez volt  a legnagyobb utcai akció, megmozdulás, ha nem számítjuk a pártrendezvényeket.), 10.000 ember még bőven verbuválódhat hasonló társadalmi bázisról. Azt feltételezem, hogy a résztvevők viszonylag hasonlítanak egymáshoz a vallott elveiket, politikai magatartásukat illetően. Bár már az is nagy szó, hogy ténylegesen több generáció megjelent, ennyiben tehát sikerült a kezdeményezésnek a szokásosnál szélesebb és többféle körben elterjednie. Én a rádió előtti megemlékezésen éreztem először így, bár a december 20-i tüntetésről készült videók is hasonló tendenciákról árulkodtak. Ennek kétségtelenül az az egyik oka, hogy a kezdeményezés kilépett a Facebookról és a sajtóban is megjelent a tüntetés híre.De azért nem hiszem, hogy a tüntető 10.000 emberből sok olyan lett volna , akihez maximum 3 lépésben ne jutnék el.  (Ez kb azt jelenti, hogy valamilyen ismerősöm általam nem ismert ismerősének a szülei is ott vannak)

Persze mondjuk ki, hogy a mozgalomnak  - nem feltétlen a politikai pártokhoz való kötődés értelmében - baloldali, liberális támogatói vannak, akik szerintem viszonylag magasan képzettek lehetnek, és természetesen egyelőre elsősorban budapestiek. A pécsi társtüntetés szerintem bármilyen picike is volt, mégis nagyon előremutató kezdeményezést jelentett és remek lenne, ha követőkre találna.

Szerintem a tüntetők motivációinak két tiszta típusát lehet belőni. Azt is sugallom ezzel, hogy a tüntetőket egyelőre nagyfokú tudatosság jelemzi, viszonylag kevesen jöhettek pusztán azért, mert valamilyen referenciaszemély hívta őket.

Nos, tehát vagy azért jött el valaki, mert emberi jogi értelemben liberális, és ez elég fontos is a számára, vagy azért, mert ki nem állhatja a jelenlegi kormányt. Az első csoportnak mindenképpen megvan az a sajátossága, hogy bár intellektuálisan roppant komolynak tarja az egészet, mégis érzelmileg távolságtartó, nem képes és nem is akar 100%-osan elköteleződni,  pláne egy olyan mozgalom, szervezet  mellett amelynek nem ismeri minden tagját, nem vitatta meg az alapelveket és a képviselendő eszméket.  A kritikai attitűd sokkal közelebb áll hozzá, mint akár a jobboldalhoz, akár a kormány- FIDESZ- utálattól fűtött tüntetőtársaihoz, és hajlamos még a saját szervezeteit is előbb kritizálni, mint kinyilvánítani az elismerését, attól félve, hogy ezzel reflektálatlannak tűnő, szubjektív véleménynek ad hangot és lejáratja magát egy életre.  

Az ehhez hasonló attitűdre nagyon jó példa a visszafogott hangú Népszabis, Indexes tudósítás. Ezektől a lapoktól azt is várhattuk volna, hogy amilyen elánnal ágálnak a médiatörvény ellen, olyan lelkesen állnak majd az ügy mellé, és hangsúlyozzák, hogy mennyien voltak. Ehhez képest én a tudósításokat semlegesnek, visszafogottnak éreztem, ahol az, hogy 10.000-en voltunk, szinte mellékes, említésre sem méltó tényként jelent meg. Az Index egyből a tüntetésszervezők amatőrizmusát, a hiányosságokat emelte ki.

Ezen az attitűdön nincs mit csodálkozni. Egyrészt, ha valaki az individuum csorbíthattalan jogai mellett áll ki, akkor feltehetően a feloldódás az egy közös cél érdekében sem annyira megy, ha  pedig a mozgalom élére áll, próbálja kerülni a vezér szerepet. Persze ebből sokszor az lesz, hogy vezetői  sem lesznek a mozgalomnak.  Azaz mondjuk a vezérszónok fel sem emeli a hangját, a résztvevők pedig bármilyen bevonási kísérletre szereptávolítással  reagálnak. Ezt a hozzáállást egy csomó negatív tapasztalat erősíti. Az ember elmegy tüntetni, becsatlakozik valamibe és kiderül, hogy nem, vagy csak félig arról van szó, mint amire számított. A képviselt ügy mellé sokszor olyan, más ügyeket vagy olyan stílust társítanak, amivel már nem ért egyet, amihez nem adná az arcát. Így aztán kétszer is meggondolja, hogy legközelebb elmegy-e bárhova is, és ott hogyan viselkedik.  

A kevésbé tudatos, vagy tisztán proteszt tüntető, de szintén inkább baloldali értékrendű polgárok hagyományosan a kellemes, piknikezős, fáklyás-sétálós, barátságos hangulatú megmozdulásokat szokhatták meg, a rendszerváltás óta. A gyújtó hangú beszédek, a markáns, minden megsemmisítő ellenség rémképe, az érzelmi feszültésg folyamatos fenntartása inkább a jobboldal eszköztárába tartozik. A baloldalon ilyesmire inkább a választások környékén kerül sor. Bár a Zöld Baloldal is próbálkozik, leginkább csak a gyújtó hanggal szerencsére, ellenségkép nélkül, a Munkáspártot meg azt hiszem akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. Hogy érzékeltessem akülönbséget a balolda azt mondja: „Védjük meg magunkat!” A Jobboldal pedig: „Söpörjük el őket!”

Bár az egész ügy pártsemleges, mégis a mellette/ellene táborok a politikai törésvonalak mentén szerveződhetnek. Persze nem is lehet pártsemleges annyiban, hogy kormány és FIDESZ-ellenes a mozgalom, lévén a FIDESZ a kormányzópárt.

Az Ipsos januári közvéleménykutatása a szavazótáborok elszántságának tekintetében a fentiekhez hasonló képet fest: A jobboldali (FIDESZ, JOBBIK) szavazók mozgósíthatósága jóval meghaladja az MSZP szavazókét, az emberi jogi tematikát legmarkánsabban képviselő  LMP-nek pedig a cikk szerint inkább csak szimpatizánsai, mint szavazói vannak. 

Folytatása következik, a napokban..