Egy láthatóan fáradt, megviselt és őszintén valamifajta megoldásra törekvő miniszterelnök érkezett haza kapitulálni a felsőoktatási keretszám-ügyben. Bárhogyan is nézzük, a vezető nélkül fejvesztett csirkeként rohangáló, elzárkózó slepp minden eddigi magyarázatát sutba dobta Orbán, a rá jellemző egyszemélyi döntéssel kimondta: „nem lesznek keretszámok”, a nincs tandíjtól a nem volt kormánydöntésig tartó cikkcakkos bénázást ezzel "lezárva".

Ugyanakkor azt hiszem, a kormány és a miniszterelnök még mindig nem értették meg, s ezt Kövér Lászlónak a tüntetők közötti szolidaritás értelmét kétségbe vonó szokásos cinikus nyilatkozata mutatta legjobban, hogy a fiatalok demonstrációjának módja alapvetően változtatta meg a kormány által bejátszható politikai játékteret. Orbán Viktor viselkedése továbbra is egy olyan emberére vall, aki egy visszautasíthatatlan ultimátumra válaszol az ellenfélnek szerinte (!)  megfelelő kapitulációval. Az erő nyelvén természetesen az ultimátumra a kapituláció a helyes válasz, azonban a diákok-hallgatók-oktatók követelésének lényege nem önmagában a keretszámok és további pontok teljesítése volt, hanem a döntéshozatalban való részvételen alapuló folyamat elindítása, amelyben a döntések az érintettek valódi bevonásával születnek. 

A politikai játéktér változásának egyik fontos vonása tehát, az erő, az álszent „nemzeti konzultációk” nyelvét kiegészítve/felváltva megjelent a kétoldalú,  egalitárius döntéshozatalra való tömeges igény. Úgy látszik, egy szűk, részben jelenbeli, részben jövőbeni véleményformáló réteg felébredt, sokan már egy új demokratikus „hídfoglaló  generáció” megszületését ünneplik, azonban  látnunk kell, az ország jelentős, szegénységnek és kilátástalanságnak kiszolgáltatott része még mindig téli dermedt álmát alussza.

Ugyanakkor a diákmozgalommal valóban egy fontos társadalomlélektani pillanathoz érkeztünk el, megszűnt a kétharmados erő „érinthetetlensége”, sőt a képviselőknek még a parlamentben, az országban sem kell jelen lenniük ahhoz, hogy a társadalom bizonyos pontjain megváltozzon a pálya lejtése, immár nem feléjük dőlnek a dolgok, hanem ők csúsznak lefelé az ismeretlenbe.

Valahol 2006 brutális utcai tüntetéseire is csattanós válasz a 2012-es erőszakmentes ellenzékiség, amely látszólag az utcán történt, valójában baráti körökben, osztálytermekben, intézményekben belülről spontán és szolidáris módon indult el. A kormányoldal ifjúságot szidalmazó, az oktatási rendszert és ezzel a nemzeti kultúrát „szigorúan kapitalista” alapon támadó véleményformálói meghökkenve tapasztalhatták, hogy a magyar társadalomban működik a passzív ellenállás állampolgári mozgalma, a Gandhi által „szatjagraha”-nak nevezett stratégia. A hasonlat elgondolkodtató, hiszen Gandhi az eredetileg középosztálybeli elégedetlenséget alakította országos mozgalommá az elnyomó brit rendszer ellen.

A diákok szolidaritási akciói, a keretükben kénytelen kelletlen létrejött EHÖK, HAHA, Rektori Konferencia stb. összefogása arra is rámutattak, hogy igenis léteznek olyan fontos közös ügyek, melyek jobb- és baloldaltól függetlenül tényleg összekötnek embereket. Az országos szolidaritás felhívta a figyelmet, hogy pl. a gazdák földfoglaló akciói, az MMA elleni performanszok vagy Szörényi Levente nyilatkozata mind olyan alapjogokat kérnek számon, amelyek pártállástól függetlenül mindenkit érintenek. Mintha kezdene tudatosulni, hogy a fékek és ellensúlyok jogállami garanciáinak kétharmados lebontása, az AB jogköreinek megnyirbálása, az új Alaptörvény kvázi törvények feletti „biztonsági széfként” való használata nem a nyugatos, „liberális” értelmiségiek nyavalygása, hanem a hétköznapi emberek életét érintő jogvesztések.  

A 2012-es országos diákmozgalom következésképpen nem csak a diákok tanuláshoz, értelmiségi léthez való jogáról szólt, hanem a csak erővel élő, minden autonómiát félresöprő Nemzeti Együttműködés (valójában Elnyomó) Rendszer torz társadalom-felfogásáról. Többek között a diákoknak is rá kell minderre ébredniük, mivel a Nemzeti Elnyomás Rendszerében a majdani jogászoknak kell igazolni/kivédeni az ügyészi törvénytelenséget, a majdani közgazdászoknak kezelni a bankrendszer csődjét, az újságíróknak a cenzúrát magyarázni, a jövőbeni orvosoknak közölni, miért nem kaphatnak betegeik megfelelő inzulinterápiát, a fiatal politikusoknak azért harcolni, hogy mindenki korlátozásmenten rájuk szavazhasson stb..

A britek még úgy sem tudtak győzni, hogy a tengeri uralmat, a tőkét, a hadsereget, a bürokráciát tekintve mindent birtokoltak 1915-ben. A kormány „tündérmeséje” pedig az 5000 milliárdos nemzeti vagyonátrendezés ellenére a régiótól leszakadó visszafejlődést, kötelességszegési eljárások tömkelegét,  tőkekivonást és fokozódó elbocsátási hullámot eredményezett, a szolidaritás közös alapjai létrejöttek - ideje véget vetni a fülkeforradalmi „rólunk nélkülünk” történetének.

A szombati, kormánypárti tüntetés nyomán megszólaló ellenzékiek alapvetően kétféle érvre hivatkozva próbálják „elbagatellizálni” a tüntetés nagyságát:

1. Azt feltételezik, - feltehetően megalapozottan, látva a buszok számát – hogy a szervezők mögött ott állt a FIDESZ vagy az önkormányzatok infrastruktúrája, pénze, és a kormány-uralta sajtó egész  médiafelülete, így pedig érthető, hogyan szednek össze több embert, mint az ellenzéki tüntetések.
2. A tüntetés okai nem érthetőek, vagy nem legitimek, vagy egyszerűen csak őrültség amit követeltek a felvonulók. A tüntetők Magyarország szuverenitásáért tüntetnek, EU ellenesek - ami önmagában nonszensz. Nem látják, hogy az áhított függetlenség egyenlő lenne az államcsőddel, a magasabb kamatokkal, deviza árfolyamokkal. A tüntetők azzal sincsenek tisztában, hogy a kormány hogyan járult hozzá a jelenlegi helyzethez, és nem értik, hogy annak támogatása csak tovább lök bennünket a szakadékba.

Ezek a próbálkozások szerintem egyszerre feleslegesek és károsak, hiszen továbbépítik azt a diskurzust amely jelentősen megtámogatja a sokak által emlegetett, egyöntetűen problémának tartott polarizációt.

De miért is feleslegesek ezek az érvek?

A szervezők mögött álló erőforrásokra történő hivatkozás azért, mert  ennél nagyobb tömegeket más országokban komoly szervezés nélkül is ki tudnak vinni az utcára. Azaz 50, 100, 150 ezer ember nem is annyira sok. Ha belegondolunk, mindösszesen a felnőtt lakosság kb. 1 %-áról van szó. Persze, ez számottevő a magyar viszonyok között.  Szép számmal látunk azonban olyan országokat, ahol mindenféle komoly szervezői háttár nélkül alakulnak ki többszázezres mozgalmak vagy tüntetések. Remek példája ennek az olasz Beppe Grillo humorista által meghirdetett V-Day (B..meg nap).  2007-ben 332000, 2008-ban (V-Day2) pedig 1.3 millió aláírást gyűjtött össze egy nap alatt 120.000 aktivista 500 helyszínen egy korrupcióellenes törvényt követelve úgy, hogy a humorista csak a blogján tette közzé felhívását. Izraelben tavaly nyáron többezer sátrat vertek fel az utcán, egy, a Facebookon közzétett felhívás nyomán, hogy a magas lakhatási költségek ellen tiltakozzanak. A tiltakozás hónapokig tartott, tömegtüntetésekkel (75000-450000 fő) tarkítva amelyik közül a legnagyobb 450 ezer főt mozgatott meg, szerte az országban.

Természetesen lehet sorolni az okokat, ettől azonban tekintsünk el és nézzünk szembe vele: akármennyire is élénknek tűnik az utóbbi 2 év tüntetési repertoárja és mozgalmi élete, ez még mindig kevés. A mozgalmak, megmozdulások szinte kizárólag Budapestre korlátozódnak, ami alkalmas arra, hogy nagy médiafigyelmet kapjanak, és a budapestiekben azt a tévképzetet keltsék, hogy itt hatalmas tömegek aktívak. Miközben a magyarok politikai passzivitása minden korábbinál jelentősebb méreteket öltött. Nem önmagában a pártoktól, hanem a demokratikus akaratkifejezés politikai és civil intézményeitől (választás, tüntetések, petíciók, civil szervezetek) való elfordulás jelzi mindezt. A nagynak tűnő civil szervezetek napi szintű emberi erőforrás-problémákkal küzdenek, a párszázas-ezres  tüntetések a jellemzőek, és a kisebb ügyekben mindössze pár száz embert sikerül rendre mozgósítani.

És a táborok..

Arra hivatkozni, hogy a kormánypárti tüntetők tüntetők okai nem helytállóak, gyengék, vagy veszélyesek, egyszerűen arról árulkodik, hogy a demokratikusnak nevezett ellenzék jelentős része talán nem  is annyira demokrata.  A politikai szabadságjogok gyakorlásának csupán más jogsérelme szabhat gátat, egyébként - ahogy minden szabadságjognak – pont az a lényege, hogy önmagában értékes és legitim. Az, hogy valaki a csokiautomaták liberalizálása, vagy a kormány támogatása, esetleg a rasszizmus ellen vonul utcára, teljesen lényegtelen és egyenlőképpen legitim motiváció. A motiváció szubjektív fontossága és legitimitása kétségbevonása ahhoz vezet, hogy a másikat butának, félrevezetettnek, éretlennek tekintjük, míg magunkra az igazság ismerőjeként és letéteményeseként tekintünk. Ebben a helyzetben a párbeszéd  és megértés nem, csak a kioktatás, a helyreigazítás, helytelenítés, dorgálás kommunikációs aktusai lehetségesek. Ez pedig automatikusan védekezésre kényszeríti és a teljes oppozícióba löki a másik felet.

Igaz, hogy a „másik oldal” nem különb. Valakinek azonban el kellene  kezdeni FELNŐTT embernek tekinteni  és komolyan venni minden állampolgárt.

És pontosan az utóbbi érv az, ami miatt a kormánypárt és pártiak győzelmi jelentései is roppant veszélyesek. Hiszen a nagyobb létszám „nem kötelez”. Ha háromszor ennyi ember megy az utcára, az mit sem változtat azon, hogy van az országnak egy jelentős kisebbsége (nem tudjuk, hogy nem többség-e) aki nem elégedett.  Nem elsősorban – vagy nem csupán – a kormány intézkedéseivel, hanem a demokratikus intézmények működési, a döntéshozatali, egyeztetési mechanizmusokban bekövetkezett változások irányával. Ami korántsem jelenti azt, hogy elégedett lenne a korábbi kormányok teljesítményével.  De elmúlt 8, 10, 20, 40, 140 év ide-vagy oda, tény, hogy ez a kormány nem egyeztet és nem hallgatja meg e csoportok érveit (sem). Ezt pedig nem lehet semmiféle választási felhatalmazásra, szükséghelyzetre, forradalomra hivatkozva megtenni. Hiszen, amit feljebb az ellenzéken kérek számon, ugyanúgy számonkérhető a jobboldalon is: tekintsétek az ellenzékit FELNŐTT embernek és vegyétek komolyan.