Egy láthatóan fáradt, megviselt és őszintén valamifajta megoldásra törekvő miniszterelnök érkezett haza kapitulálni a felsőoktatási keretszám-ügyben. Bárhogyan is nézzük, a vezető nélkül fejvesztett csirkeként rohangáló, elzárkózó slepp minden eddigi magyarázatát sutba dobta Orbán, a rá jellemző egyszemélyi döntéssel kimondta: „nem lesznek keretszámok”, a nincs tandíjtól a nem volt kormánydöntésig tartó cikkcakkos bénázást ezzel "lezárva".

Ugyanakkor azt hiszem, a kormány és a miniszterelnök még mindig nem értették meg, s ezt Kövér Lászlónak a tüntetők közötti szolidaritás értelmét kétségbe vonó szokásos cinikus nyilatkozata mutatta legjobban, hogy a fiatalok demonstrációjának módja alapvetően változtatta meg a kormány által bejátszható politikai játékteret. Orbán Viktor viselkedése továbbra is egy olyan emberére vall, aki egy visszautasíthatatlan ultimátumra válaszol az ellenfélnek szerinte (!)  megfelelő kapitulációval. Az erő nyelvén természetesen az ultimátumra a kapituláció a helyes válasz, azonban a diákok-hallgatók-oktatók követelésének lényege nem önmagában a keretszámok és további pontok teljesítése volt, hanem a döntéshozatalban való részvételen alapuló folyamat elindítása, amelyben a döntések az érintettek valódi bevonásával születnek. 

A politikai játéktér változásának egyik fontos vonása tehát, az erő, az álszent „nemzeti konzultációk” nyelvét kiegészítve/felváltva megjelent a kétoldalú,  egalitárius döntéshozatalra való tömeges igény. Úgy látszik, egy szűk, részben jelenbeli, részben jövőbeni véleményformáló réteg felébredt, sokan már egy új demokratikus „hídfoglaló  generáció” megszületését ünneplik, azonban  látnunk kell, az ország jelentős, szegénységnek és kilátástalanságnak kiszolgáltatott része még mindig téli dermedt álmát alussza.

Ugyanakkor a diákmozgalommal valóban egy fontos társadalomlélektani pillanathoz érkeztünk el, megszűnt a kétharmados erő „érinthetetlensége”, sőt a képviselőknek még a parlamentben, az országban sem kell jelen lenniük ahhoz, hogy a társadalom bizonyos pontjain megváltozzon a pálya lejtése, immár nem feléjük dőlnek a dolgok, hanem ők csúsznak lefelé az ismeretlenbe.

Valahol 2006 brutális utcai tüntetéseire is csattanós válasz a 2012-es erőszakmentes ellenzékiség, amely látszólag az utcán történt, valójában baráti körökben, osztálytermekben, intézményekben belülről spontán és szolidáris módon indult el. A kormányoldal ifjúságot szidalmazó, az oktatási rendszert és ezzel a nemzeti kultúrát „szigorúan kapitalista” alapon támadó véleményformálói meghökkenve tapasztalhatták, hogy a magyar társadalomban működik a passzív ellenállás állampolgári mozgalma, a Gandhi által „szatjagraha”-nak nevezett stratégia. A hasonlat elgondolkodtató, hiszen Gandhi az eredetileg középosztálybeli elégedetlenséget alakította országos mozgalommá az elnyomó brit rendszer ellen.

A diákok szolidaritási akciói, a keretükben kénytelen kelletlen létrejött EHÖK, HAHA, Rektori Konferencia stb. összefogása arra is rámutattak, hogy igenis léteznek olyan fontos közös ügyek, melyek jobb- és baloldaltól függetlenül tényleg összekötnek embereket. Az országos szolidaritás felhívta a figyelmet, hogy pl. a gazdák földfoglaló akciói, az MMA elleni performanszok vagy Szörényi Levente nyilatkozata mind olyan alapjogokat kérnek számon, amelyek pártállástól függetlenül mindenkit érintenek. Mintha kezdene tudatosulni, hogy a fékek és ellensúlyok jogállami garanciáinak kétharmados lebontása, az AB jogköreinek megnyirbálása, az új Alaptörvény kvázi törvények feletti „biztonsági széfként” való használata nem a nyugatos, „liberális” értelmiségiek nyavalygása, hanem a hétköznapi emberek életét érintő jogvesztések.  

A 2012-es országos diákmozgalom következésképpen nem csak a diákok tanuláshoz, értelmiségi léthez való jogáról szólt, hanem a csak erővel élő, minden autonómiát félresöprő Nemzeti Együttműködés (valójában Elnyomó) Rendszer torz társadalom-felfogásáról. Többek között a diákoknak is rá kell minderre ébredniük, mivel a Nemzeti Elnyomás Rendszerében a majdani jogászoknak kell igazolni/kivédeni az ügyészi törvénytelenséget, a majdani közgazdászoknak kezelni a bankrendszer csődjét, az újságíróknak a cenzúrát magyarázni, a jövőbeni orvosoknak közölni, miért nem kaphatnak betegeik megfelelő inzulinterápiát, a fiatal politikusoknak azért harcolni, hogy mindenki korlátozásmenten rájuk szavazhasson stb..

A britek még úgy sem tudtak győzni, hogy a tengeri uralmat, a tőkét, a hadsereget, a bürokráciát tekintve mindent birtokoltak 1915-ben. A kormány „tündérmeséje” pedig az 5000 milliárdos nemzeti vagyonátrendezés ellenére a régiótól leszakadó visszafejlődést, kötelességszegési eljárások tömkelegét,  tőkekivonást és fokozódó elbocsátási hullámot eredményezett, a szolidaritás közös alapjai létrejöttek - ideje véget vetni a fülkeforradalmi „rólunk nélkülünk” történetének.

Eredetileg nem kívántam újra foglalkozni az Alkotmányozással, hiszen szinte mindent leírtak már a folyamatról. Mégis, van talán egy-két gondolat, amiről még nem esett szó és annak fényében, hogy Húsvét hétfőn írja alá Schmitt Pál az új alaptörvényt, mégiscsak lehet jelentősége.

Orbán Viktor az újjászületéshez, bűnbocsánathoz, és így a húsvét ünnepéhez próbálja kötni az alkotmány születését, azt sugallva, hogy Magyarország számára is az újjászületés ígéretét hordozza az új alaptörvény. A „sorsszerűség és rendeltetésszerűség” érzésének hangoztatásával (ld. a Húsvéti üzenetet) azonban továbbmegy egy egyszerű hasonlatnál: transzcendensbe hajló legitimációs kísérletről van szó. Egy politikai aktus ilyen típusú megalapozása roppant veszélyeket hordoz. Azok számára is, akik ma még egyetértenek vele, hiszen az alkotmány transzcendens gyökere olyan külső legitimitással látja majd el a kétharmados törvényeket is, amely nem tűri a vitát és az eltérő értelmezéseket, még akkor sem, ha azok majd keresztény alapokon nyugszanak.  

Persze azt reméljük, hogy ez a fajta legitimációs elv nem vihető végig teljesen a 21. századi Magyarországon és inkább retorikai fogásról van szó.  Mégis, talán hozzájárulva ennek a legitimációs kísérletnek - vagy kirekesztő retorikai fordulatnak - a kezdetektől való gyengítéséhez, két gondolat erejéig azt próbálom bemutatni, hogy a Húsvét párhuzam és a keresztényi gondolat egyáltalán nem állja meg a helyét az alkotmányozás esetén.

1. A Húsvét

A keresztény alapdokumentum szerint a kereszthalál és az általa elnyert bűnbocsánat tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindazok a jogokat és lehetőségek, amelyek korábban a zsidóság számára voltak adottak az üdvözülés, túlvilági jutalmak és az emberiség számára kiszabott terv végrehajtásában, kiterjesztetnek mindenkire. Alapvetően tehát a bűnbocsánat keresztényi gondolata kiterjesztő, befogadó szellemű és egyenlősítő, szemben az új alaptörvénnyel, amely hierarchiát hoz létre az országban élő magyarok és nem magyarok között (egyáltalán, az alaptörvény szintjére emeli ezt a megkülönböztetést), másrészt kirekesztő, hiszen kirekeszt a kulturális nemzetből, és bizonyos jogokat csupán a népesség egy része számára biztosít. Ráadásul úgy, hogy mindez a korábbi alaptörvényhez képest visszalépést jelent. Így, ha hívő keresztény lennék, kézzel lábbal tiltakoznék a párhuzam és a Húsvét az alkotmányozás transzcendens legitimációjaként való felhasználása  ellen.

2. A kereszténység és az emberi jogok

Az új alkotmánnyal szemben az az egyik legerősebb kifogás, hogy gyengíti az emberi jogi normákat. Elég a szexuális diszkrimináció hiányára, az ombudsmani rendszer gyengítésére vagy arra gondolni, hogy több helyen a „ mindenkinek joga van" formula helyett a „Magyarország törekszik” kifejezést használja. Ahogy a TASZ fogalmaz „Mi a baj az új alkotmánnyal?” című kiáltványában:

„Az emberi jogok védelmi szintje lényegesen csökken...Számos szociális jog csupán államcélként szerepel az új alkotmányban.”

Az emberi jogok elődeit természetjogoknak nevezzük. Azért, mert „természetadta jogok” amelyeknek az a tulajdonságuk, hogy mindenkit megilletnek, születésüktől kezdve és elidegeníthetetlenek. Ráadásul mindenkire egyenlően érvényesek. Az élethez például mindenkinek, társadalmi státusztól függetlenül ugyanolyan joga van.

Bár az emberi jogok gondolatát  a modern társadalmakhoz kötjük – és Kant óta a társadalomból eredeztetjük, nem pedig Istentől vagy a természettől  - őse egyáltalán nem a modern kor szülötte.

Az első természetjogoknak a Tízparancsolat bizonyos tételeit tarthatjuk. Ugyan ezek parancsolat formájában jelennek meg, de tulajdonképpen jogokat jelentenek: A Ne ölj parancsa azt is jelenti egyben, hogy másoknak joguk van az élethez, amelyet senki nem vehet el tőlük. 

A Tízparancsolat kezdetben egy törzsszövetségre, a zsidóságra vonatkozott. A zsidóság ugyanakkor megkülönböztet hetet (Noé 7 parancsolata) amely nem csupán a zsidókra, hanem mindenki másra is vonatkozik, Jézus pedig a keresztény tanítás szerint az összes parancs érvényét kiterjesztette mindenkire. Azaz Jézust akár az egyik első emberi jogi aktivistának is tekinthetjük. Természetesen a bibliai természetjogok rengeteg átalakuláson mentek át, de tagadhatatlan, hogy a mai emberi jogi gondolkodás részben ezekben gyökerezik. Ebből következően úgy látom, ezek kiteljesítése „keresztényi kötelességként” is felfogható, míg csorbításuk mellett nehéz keresztényként kiállni, még akkor is, ha néhány esetben úgy tűnik, ez egyeztethető össze a vallás alapvető értékeivel. Persze, nem vagyok teológus, még csak különösebben hozzáértő sem, de az talán megérthető belőle, miért értem nehezen azokat, a magukat hívő kereszténynek tartó polgártársainkat, és keresztény szervezeteket, akik teljes mellszélességgel az új alkotmány mellett állnak. 

A Népszabin olvastam Gyurcsány „Vagy Orbán vagy a demokratikus Magyarország” című blogbejegyzését.

A volt kormányfő ebben leírja, hogy Ő 2002 óta látta a FIDESZ jelentette veszélyt. Látta, hogyan építette ki hátországát, ásta alá a demokrácia működését, „miként destabilizálják a demokratikus kormányt”. Saját politikai cselekedeteit most úgy interpretálja, mint a FIDESZ (ősgonosz) elleni harc lépéseit. A Harmadik Köztársaság élet-halál harcának tekintette ezt a küzdelmet és e szerint küzdött. Nagyvonalúan elismeri, hogy  sok, „talán túl sok” engedményt tett ebben a harcban. 2006-tól szerinte az változott, hogy Viktorék frontális támadást indítottak a kormány ellen, amihez az Őszödi Beszéd csak apropó volt. Míg kezdetben értettük, mi baloldaliak, hogy a beszéd csupán retorikai túlzás volt, később a tömeg és a folyamatos FIDESZ offenzíva miatt utóbbinak kezdtünk hinni. Mármint, hogy valóban hazudtak. És hogy azt hittük – de legalábbis az SZDSZ - ha megszabadulunk Gyurcsánytól akkor helyreáll a rend, ki lehet egyezni az ellenséggel.

Fletó szerint a jóhiszeműek tévedtek, erre itt a bizonyíték. Az új Alaptörvény az első egyértelmű jele annak, hogy neki volt igaza, kezdettől fogva. A FIDESZ a demokráciára tör, mára pedig nem maradt választásunk, vagy Mi, vagy Orbán a tét a demokrácia.

Abban, hogy a tét a demokrácia, igaza lehet. Bár, teszem hozzá, a demokratikus működés egy olyan skála, amelyen a van-nincs között elég sokat lehet mozogni, és az MSZP kormány bizonyos kérdésekben egyáltalán nem jeleskedett. Egy magát messiásnak hívő miniszterelnök pedig eleve nem lehet demokrata, hiszen az egyetlen igazságban hisz, aminek mindent alárendel. És itt van az igazi baj.

Fletó blogbejegyzése azt bizonyítja, még mindig nem érti, mit rontott el. Hogy nem arról van szó, retorikai fogás volt-e a "hazudtunk éjjel nappal" és az "elkúrtuk", hanem arról, hogy a beszéd kiváltotta hatást nem szabadott volna figyelmen kívül hagynia. Hogy a JOBBIK-nak akkor ő ágyazott meg. Igen, a FIDESZ is könyékig benne van, de Gyurcsány nélkül nem tartanánk ott, hogy 16%-os szélsőjobboldali pártunk van, hogy szabadon masíroznak az utcákon paramilitáris szervezetek. Egyetértek Tölgyessy Péterrel is, hogy az Alkotmányozás igénye is a 2006-ban indult folyamatok terméke. 

Nem érti, hogy történelmi lehetőséget játszott el. Nem azért, mert duplázott az MSZP, hanem mert az emberek 2006-ban hittek neki és bíztak benne. A választásokat talán még úgy is megnyerték volna, ha megszorításokat ígérnek, de ha mégsem, akkor is egy erős ellenzék nézett volna szembe a FIDESZ-szel aminek ma biztosan nincs kétharmada. Sőt, ma egy erős legitimitású baloldali kormány lehetne, ami komoly reformoknak vághatna neki, nagy támogatottsággal. Mindezt a saját messianisztikus meggyőződéséért feláldozta. Ha akkor lemond, meg lehetett volna csinálni a reformokat, és még ha az MSZP 2010-ben veszít is, nem bukik ekkorát.  

Gyurcsány megint harcba hív. Megint válságkommunikációt folytat. Élet-halál harc van. Nem érti, hogy a magyar demokráciát elsősorban a folyamatos  élet-halál harc tette tönkre. A kompromisszumai, és az elmúlt 20 év politikusainak és értelmiségének kompromisszumai a Nagyobb Rossz megakadályozásának jegyében visszatekintve nem bocsánatos bűnöknek tetszenek, – persze tudom, hogy ez utólagos konstrukció – hanem saját elveik és ezzel a demokrácia lassú, de folyamatos aprópénzre váltásának. Szavazatokra. Parlamenti helyekre. Közigazgatási pozíciókra. Vagy egyszerűen csak önigazolásra.

Ahogy Heller Ágnes is megjegyezte egy interjúban, komoly hiba volt, hogy  „a liberális értelmiség is nagyon gyakran fontosabbnak tartotta a pillanatnyi politikai érdeket, mint az elveket és a demokratikus intézmények követelményeit.”

Gyurcsány blogbejegyzésének utolsó mondatai ezek:

„Leegyszerűsödött a helyzet. Nem kell taktikázni. A múlt sebei nem érdekesek. Magunk maradtunk, demokraták. Akarjuk vagy nem, együtt kell működnünk. Nem kell hosszú elemzéseket írni Orbánról és önmagunkról. Vagy ő, vagy a Köztársaság. Vagy ő, vagy a demokratikus Magyarország. Vagy ő, vagy mi.”

Ezek a mondatok ugyanerre hívnak fel: kövesd el az elmúlt 20 év hibáit újra és taszítsd még mélyebbre az országot. Nem hiszem, hogy Gyurcsány Ferenc ennek tudatában lenne, de az biztos, hogy képtelen tanulni a hibákból. A kiút nem a rövidtávú, látványos élet halál harc, és az ezzel járó leegyszerűsítő gondolkodás, hanem az elvek következetes képvielete, a hatalom színétől, arcától és demokratikus voltától függetlenül.

A napokban érkezett a hír, hogy az új alkotmánnyal kapcsolatban minden választójoggal rendelkező polgár kérdőívet kap majd.

Ez aztán a gesztus, gondolhatnánk első pillanatban, majd, miután kicsit belegondolunk rájövünk, hogy nincs szó másról, mint egy puszta marketing akcióról. Már megint hülyének néznek.

  Koncepcionális problémák

A kérdőív alig-alig ismert koncepciójával kapcsolatban eleve kérdések merülnek fel.

A) A megkérdezettek köre

Amikor középiskolás voltam, a tanáraim gyakran azt mondták: maguk még nem is állampolgárok, mert nem nagykorúak.. Na, abban, hogy a választójoggal rendelkezőket kívánják csak megkérdezni, körülbelül ilyen attitűd rejlik. Miért ne lehetne fontos egy 16-17 éves fiatal, vagy egy gyámság alá helyezett öreg néni véleménye? Miért ne lenne fontos az, hogy a közügyektől (értsd választhatóság, választás) eltiltott börtöntöltelék mit gondol? Nem is beszélve a letelepedési, tartózkodási engedéllyel itt élőket vagy a menekülteket. A tapasztalataik, szempontjaik rengeteg hasznos adalékkal járulhatnának hozzá egy jobb Alkotmány megalkotásához.  

Na és itt vannak az újdonsült, ám szavazójoggal még nem rendelkező állampolgáraink is. Meg az őket segítő intézmények. Mellesleg nehogy azt higgyük, hogy nem kell majd egyeztetni a szomszédos államokkal arról, hogy az ott élő kettős állampolgár milyen jogosítványokat kaphat.

Másrészt úgy tekintik, az Alkotmánynak csupán egyének az alanyai, csak az egyének életére van hatással. Ámde ez nem így van, hiszen az olyan alapjogokat és kötelességeket határoz meg, amelyek alapján szerveződünk, gyülekezünk, vállalkozunk, dolgozunk, politikai és bürokratikus, vagy éppen oktatási intézményeket hozunk létre. Sőt, ilyenek létrehozására kötelezheti az államot. Nyilván nehéz elképzelni, hogy az új Alkotmány megalkotása után nem lesznek iskolák, kórházak, egyesületek, szakszervezetek, hadsereg vagy bíróság. Ezekre nézvést az alaptörvény fontos következményekkel jár, így a szervezetek tagjait érdemes lenne nem csupán egyénként, hanem testületileg is megkérdezni.

B) Párbeszéd vs véleményezés

Többször kiderült már, hogy a Kormány és pártjai számára – ezzel feltehetően nincsenek egyedül politikai szereplőink között -  a konzultáció azt jelenti, hogy elküldheted, leírhatod a véleményed, mi azt esetleg meghallgatjuk, elolvassuk és eldöntjük, mi lesz vele. Ezt véleményezésnek hívják, aminek legitim helye lehet egy döntési folyamatban, de nem keverendő össze a valódi párbeszéddel, vagy konzultációval, amelynek a célja az, hogy az érintettek részletesen megismerjék egymás álláspontjait és konszenzusos vagy közösen kidolgozott egyéb megoldásokat alakítsanak ki. Valahol azt is olvastam, a 2005-ös nemzeti konzultációhoz hasonló folyamatot is tervez Orbán (az aztán nagyszabású volt..), önkormányzati közmeghallgatásokat és jogi karokon vitafórumokat rendeznek majd. Az előbbin nincs lehetőség érdemi vitára, a kommunikáció rendszerint kérdések és válaszok formájában zajlik. Maximum egyfajta közhangulat felmérésre lehet jó. Na meg arra, hogy jól nézzen ki.

Az utóbbi forma érdekes lehet, szakmai vitaként feltehetően az is lesz, ha lesz. Azt később fejtem ki, miért nem hiszem, hogy - ha meg is valósul - bármi hatása lenne az Alkotményozás folyamatára. Elöljáróban elég a Pázmányon lezajlott vita eredményeire (nulla) gondolni. 

  A tartalmi kérdések: Mit is véleményezünk? 

Nem lehet tudni, miről kérik ki a véleményünket. A jelenlegi koncepcióról? Egyáltalán, mi a jelenlegi koncepció? Az A, mint Alkotmány oldalon egy magántervezetet tettek közzé (ami elég nevetséges egy EP képviselő és az alkotmánybizottság alelnöke kezdeményezésére létrejött blogon). 

A véleményünket kérhetik a közember számára érthetően megfogalmazott tartalmi kérdésekben és egy megszövegezett normaszövegről, egyben, vagy paragrafusonként, nyílt vagy zárt kérdésekkel. Nem tudjuk, melyik lesz. Szélsőséges esetben feltehetik azt a kérdést is: "Megfelel-e Önnek a fenti szöveg? Válaszlehetőség? 1) Igen, 2)  Nem, 3) Nem tudom." Akár arra is lehet kérni a polgárokat, hogy minden gondolatébresztő segítség nélkül írják le, mit tennének az Alkotmányba. 

Ráadásul míg az érthető szövegről mindenki képes dönteni, annak átalakítása normaszöveggé nem egyszerű technikai kérdés, komoly tartalmi változásokon mehet át, és fordítva, a normaszöveg végleges lehet, de nem biztos, hogy mindenki tud róla dönteni.

  Mi történik a véleményünkkel?

A Konzultációs Testület dönti el, mit építenek be és mit nem? Mi a viszonya az Alkotmány-előkészítő Eseti Bizottsággal a Szájer József vezette testületnek? (Amiben már megint nincs képviselője egyetlen ellenzéki pártnak, vagy bármilyen civil szervezetnek, szakszervezetnek, érdekegyeztető tanácsnak sem.)

Az biztosnak látszik, hogy a kérdőívezés egyszeri akció. A rendelkezésre álló idő nem tesz lehetővé több kört, így csak egy verzióra reagálhatunk, a vélemények begyűjtése után kialakított  koncepcióról már -legalábbis ebben a formában - nem mondhatunk véleményt.

Folyt köv. Így is elég hosszú lett egy olvasásra. A következő etapban szegényes projektmenedzsment ismereteimet felhasználva egy nagyon jóindulatú ütemtervet és költségvetést készítünk majd a projektnek..

Szevasztok, szabadságharcosok! – Ezzel köszöntötte Bakáts Tibor a tömeget múlt hét pénteken. Egyből visszahőköltem: Én nem vagyok szabadságharcos.

Aztán próbálgattam résztvenni az eseményekben, énekelni a „Miért hagytuk hogy így legyen”-t, meg a „Ha én rózsa volnék”-ot, tapsolni, fütyülni, de valahogy a körülöttem állókat nem ragadta magával a dolog, így én is csak tessék-lássék, félgőzzel éltem bele magam.

Később több helyről hallottam, hogy lagymatag volt a dolog, az Index szerint kezdő tüntetők vagyunk, a résztvevők többet vártak. Azért volt olyan ismerősöm is, aki azt mondta, így volt ez jó.

A szabadságharcos identitástól való visszahőkölésem és a bennem is munkáló hiányérzet ellentmondása indított gondolkodásra. Mi okozhatja a lagymatagságot, és hogyan lehetne összeegyeztetni az elköteleződést a háborús-erőszakos retorikától való mentességgel?

I. A megszólított közeg

Bármennyire is sokan voltunk január 14-én (az elmúlt 10 évben biztosan ez volt  a legnagyobb utcai akció, megmozdulás, ha nem számítjuk a pártrendezvényeket.), 10.000 ember még bőven verbuválódhat hasonló társadalmi bázisról. Azt feltételezem, hogy a résztvevők viszonylag hasonlítanak egymáshoz a vallott elveiket, politikai magatartásukat illetően. Bár már az is nagy szó, hogy ténylegesen több generáció megjelent, ennyiben tehát sikerült a kezdeményezésnek a szokásosnál szélesebb és többféle körben elterjednie. Én a rádió előtti megemlékezésen éreztem először így, bár a december 20-i tüntetésről készült videók is hasonló tendenciákról árulkodtak. Ennek kétségtelenül az az egyik oka, hogy a kezdeményezés kilépett a Facebookról és a sajtóban is megjelent a tüntetés híre.De azért nem hiszem, hogy a tüntető 10.000 emberből sok olyan lett volna , akihez maximum 3 lépésben ne jutnék el.  (Ez kb azt jelenti, hogy valamilyen ismerősöm általam nem ismert ismerősének a szülei is ott vannak)

Persze mondjuk ki, hogy a mozgalomnak  - nem feltétlen a politikai pártokhoz való kötődés értelmében - baloldali, liberális támogatói vannak, akik szerintem viszonylag magasan képzettek lehetnek, és természetesen egyelőre elsősorban budapestiek. A pécsi társtüntetés szerintem bármilyen picike is volt, mégis nagyon előremutató kezdeményezést jelentett és remek lenne, ha követőkre találna.

Szerintem a tüntetők motivációinak két tiszta típusát lehet belőni. Azt is sugallom ezzel, hogy a tüntetőket egyelőre nagyfokú tudatosság jelemzi, viszonylag kevesen jöhettek pusztán azért, mert valamilyen referenciaszemély hívta őket.

Nos, tehát vagy azért jött el valaki, mert emberi jogi értelemben liberális, és ez elég fontos is a számára, vagy azért, mert ki nem állhatja a jelenlegi kormányt. Az első csoportnak mindenképpen megvan az a sajátossága, hogy bár intellektuálisan roppant komolynak tarja az egészet, mégis érzelmileg távolságtartó, nem képes és nem is akar 100%-osan elköteleződni,  pláne egy olyan mozgalom, szervezet  mellett amelynek nem ismeri minden tagját, nem vitatta meg az alapelveket és a képviselendő eszméket.  A kritikai attitűd sokkal közelebb áll hozzá, mint akár a jobboldalhoz, akár a kormány- FIDESZ- utálattól fűtött tüntetőtársaihoz, és hajlamos még a saját szervezeteit is előbb kritizálni, mint kinyilvánítani az elismerését, attól félve, hogy ezzel reflektálatlannak tűnő, szubjektív véleménynek ad hangot és lejáratja magát egy életre.  

Az ehhez hasonló attitűdre nagyon jó példa a visszafogott hangú Népszabis, Indexes tudósítás. Ezektől a lapoktól azt is várhattuk volna, hogy amilyen elánnal ágálnak a médiatörvény ellen, olyan lelkesen állnak majd az ügy mellé, és hangsúlyozzák, hogy mennyien voltak. Ehhez képest én a tudósításokat semlegesnek, visszafogottnak éreztem, ahol az, hogy 10.000-en voltunk, szinte mellékes, említésre sem méltó tényként jelent meg. Az Index egyből a tüntetésszervezők amatőrizmusát, a hiányosságokat emelte ki.

Ezen az attitűdön nincs mit csodálkozni. Egyrészt, ha valaki az individuum csorbíthattalan jogai mellett áll ki, akkor feltehetően a feloldódás az egy közös cél érdekében sem annyira megy, ha  pedig a mozgalom élére áll, próbálja kerülni a vezér szerepet. Persze ebből sokszor az lesz, hogy vezetői  sem lesznek a mozgalomnak.  Azaz mondjuk a vezérszónok fel sem emeli a hangját, a résztvevők pedig bármilyen bevonási kísérletre szereptávolítással  reagálnak. Ezt a hozzáállást egy csomó negatív tapasztalat erősíti. Az ember elmegy tüntetni, becsatlakozik valamibe és kiderül, hogy nem, vagy csak félig arról van szó, mint amire számított. A képviselt ügy mellé sokszor olyan, más ügyeket vagy olyan stílust társítanak, amivel már nem ért egyet, amihez nem adná az arcát. Így aztán kétszer is meggondolja, hogy legközelebb elmegy-e bárhova is, és ott hogyan viselkedik.  

A kevésbé tudatos, vagy tisztán proteszt tüntető, de szintén inkább baloldali értékrendű polgárok hagyományosan a kellemes, piknikezős, fáklyás-sétálós, barátságos hangulatú megmozdulásokat szokhatták meg, a rendszerváltás óta. A gyújtó hangú beszédek, a markáns, minden megsemmisítő ellenség rémképe, az érzelmi feszültésg folyamatos fenntartása inkább a jobboldal eszköztárába tartozik. A baloldalon ilyesmire inkább a választások környékén kerül sor. Bár a Zöld Baloldal is próbálkozik, leginkább csak a gyújtó hanggal szerencsére, ellenségkép nélkül, a Munkáspártot meg azt hiszem akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. Hogy érzékeltessem akülönbséget a balolda azt mondja: „Védjük meg magunkat!” A Jobboldal pedig: „Söpörjük el őket!”

Bár az egész ügy pártsemleges, mégis a mellette/ellene táborok a politikai törésvonalak mentén szerveződhetnek. Persze nem is lehet pártsemleges annyiban, hogy kormány és FIDESZ-ellenes a mozgalom, lévén a FIDESZ a kormányzópárt.

Az Ipsos januári közvéleménykutatása a szavazótáborok elszántságának tekintetében a fentiekhez hasonló képet fest: A jobboldali (FIDESZ, JOBBIK) szavazók mozgósíthatósága jóval meghaladja az MSZP szavazókét, az emberi jogi tematikát legmarkánsabban képviselő  LMP-nek pedig a cikk szerint inkább csak szimpatizánsai, mint szavazói vannak. 

Folytatása következik, a napokban..