A jobboldal az író történelmi piedesztálra emelését kissé elsiette, irodalmi tevékenységén túl Nyirő, bárhogy is szépítjük, Horthy ellen konspirált.  

Kövér László fejet hajt Nyirő József megemlékezési ceremóniáján az elhunyt fényképe előtt. Ennél szimbolikusabb pillanatot keresve sem lehetne találni a jobboldal tudathasadásának megjelenítésére. Korábbi bejegyzésünkben az író rehabilitálásának erdélyi következményeit gondoltuk át, most Nyirő háború végi országgyűlési tevékenységét szeretnénk értékelni. Ne legyenek kétségei senkinek, az újratemetés körüli cirkusz inkább elfedte az események tétjét, itt és most nem elsősorban a román-magyar viszonyról van szó, hanem a jobboldal belső identitáskereséséről, a mások által leírt „bezárkózó kánonról”.  A gond az, hogy Horthyt és Nyirőt nem lehet egyszerre rehabilitálni az 1944-es események ismeretében 2012-ben, különben ez a próbálkozás az öngól minősített kétharmados esetéhez vezet. A híradások talán éppen ezért próbálnak ködösíteni politikai eufemizmusaikkal: Nyirő „kitartott Szálasi mellett”, „ott volt és nem mondott semmit”, vagy ha mondott is, „kétségbeesésében néhány rossz, sőt vállalhatatlan mondatot” vetett papírra a „nyilasnak látszó”„csupán képviselői esküjéhez hű politikus”, aki „a nyilasokat és azok utolsó parlamentjében való részvételt választotta”

Tisztázzuk, Nyirő József több volt egyszerű „társutasnál”, tétlen szemlélőnél: valójában aktív részese volt a Horthy-rendszer megdöntésének, ezért érdemes feltárni az 1944. szeptember 13. és 1944. november 3. közötti történésekben vitt politikusi szerepét.  

Hatalmi előjáték

1944 szeptemberére a németek előkészítették az ún. Páncélököl-tervet Horthy és az ország világháborús kiugrásának megakadályozására, egyúttal a nyilasok hatalomba emelésére. Szálasi szeptember 13-án  Kovarcz Emilt nevezte ki a nyilas erők vezetőjévé, aki a fegyveres puccs részleteit „ún. kulcstörzzsel”, Vajna Gáborral és Csia Sándorral dolgozta ki  (Vincellér, 1996:15). Edmund Veesenmayer SS-diplomata, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja a puccs katonai és politikai bázisát egy szélsőjobboldali összefogás útján akarta legitimálni.

Az összefogás eszközeként Szálasi és Rajniss Ferenc szélsőjobboldali újságíró és képviselő október 1-én Nemzeti Szövetség néven parlamenti szerveződés létrehozásában állapodott meg.  A nyilvánosság előtt „csak” a háború folytatása mellett kampányoló és a fegyverszünetet ellenző Szövetség titokban a nyilas puccsot készítette elő. Szálasi naplója szerint:

„Ennek birtokában a parlamenti többséget magunkénak tudjuk, és így a nemzetiszocialista kibontakozás a parlamenti Nemzeti Szövetség többsége útján alkotmányosan a legteljesebben biztosítva van.” (Rozsnyói, 1977:62)

A Nemzeti Szövetség formális megalakulására 115 képviselő részvételével került sor 1944. október 12-én. A szervezet elnöke Szász Lajos lett, később a Szálasi-kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere; ügyvezető alelnöke Rajniss Ferenc, a Szálasi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere; alelnöke Szőllősi Jenő, később Szálasi miniszterelnök-helyettese. Az elnökségi tagok között foglalt helyet többek között Vajna Gábor, a fegyveres puccsot előkészítő kulcstörzs tagja, későbbi belügyminiszter és Nyirő József az Erdélyi Párt delegáltja. Kis túlzással Nyirő csak a nyilas kormányba nem került be…

A puccs

Miután október 15-én elhangzik a rádióban Horthy fegyverszüneti proklamációja, Otto Skorzeny rövid tűzharc után elrabolja ifj. Horthy Miklóst. A németek, majd nyomukban a nyilas pártszolgálatosok megszállták a budapesti stratégiai csomópontokat.  16-án az SS megtámadta a Várat, Horthy pedig családja védelme érdekében lemondott a kormányzói posztról. Horthyt és kíséretét az SS-főhadiszálláson házi őrizetbe helyezték, Szálasi Kemény Gábor és Vajna kíséretében kereste föl a fogva tartott kormányzót, aki kétszer utasította el Szálasi miniszterelnöki kinevezését. Horthy végül ifj. Horthy Miklós életéért cserébe, az ominózus fürdőszobai csomagolás közben nevezte ki Szálasi Ferencet miniszterelnökké (Vincellér, 1996, Ungváry, 2010). A fegyveres puccs „legalizálására” már csak két lépés volt hátra. A megüresedett kormányzói székre az Országtanács október 27-én ideiglenes jelleggel Szálasi „nemzetvezetőt” nevezte ki. Az Országtanácsban résztvevő Serédi Jusztinián hercegprímás különvéleményében nyíltan kimondta a törvénysértést:

„Azonban a kormányzói hatalom átvétele és gyakorlása az alkotmányjog szerint de jure érvénytelen. Érvénytelen akkor is, ha a kormányzó a maga hatalmát akár írásban, akár mint a rádió és a napi sajtó, kormánynyilatkozatok állítják, szóban adta át Szálasi Ferencnek, mert a kormányzónak az 1920. 1. tc. és az 1936. 19. tc. szerint nincs joga saját hatalmát akár egészen, akár részben másra átruházni. (…) A de facto átvett hatalommal végzett bizonyos jogi aktusokat, melyek de jure érvénytelenek, természetesen szanálhatja az országgyűlés, de kormányzót, teljes hatalmú ideiglenes államfőt érvényesen nem választhat.”# (idézi Vincellér, 1996:42)

Szálasit ideiglenes államfői posztján november 3-án 55 képviselő (a képviselők kevesebb, mint ötöde) és a szintén megritkult felsőház erősítette meg (Romsics, 2002).

A politikusi felelősség

Ilyen előzmények után lehet Nyirő József „nyilas parlamenti” szerepvállalását valódi történeti kontextusában elhelyezni. A Horthy-rendszer megbuktatásának súlyát önmagában jelezte a Nemzeti Szövetség tagságának csökkenése, az eredetileg toborzott 130 képviselőből 115-en léptek be formálisan a szervezetbe, s ebből csak 55 képviselő adta a nevét Szálasinak a fegyveres puccs, a törvények és a parlamenti számarányok okán is illegitim hatalomátvételéhez. Egyes vélemények Nyirő magatartását „parlamenti esküjéhez való hűségével” próbálnák igazolni. A kérdés az, hogy Nyirő ezt az esküt mire tette, mert biztosan nem a „nemzetvezetőre” és programjára, a „feudális-kapitalista Horthy-rendszer megsemmisítésére” (Ungváry, 2010:90).  Ráadásul az író pártjával, az őt 1942 februárjában pótlólagosan delegáló Erdélyi Párttal is szembefordult. A Teleki Pál által kezdeményezett Erdélyi Párt komoly szerepet játszott 1940 után a kormánypárti parlamenti stabilitás megőrzésében. A párt szeptemberben már a Horthy-kiugrás mellett foglalt állást, hiszen a 2. hadsereg kudarcával a 2. Ukrán Front szeptember 6-án átlépte a Déli-Kárpátokat. Gondoljunk bármit is Horthy felelősségéről a második világháborúban, azt el kell ismerni, hogy kiugrási kísérlete annak a felelős politikusnak a belátását tükrözte, aki országának a háború utáni sorsát akarta rendezni. Még ha Nyirő József és társai fegyverletétel ellenessége az Erdély = 2. bécsi döntés = németek logika mentén érthető is, ez nem menti fel őket már a kortanúk előtt sem a konspiráció, a törvénysértés alól. S főként nem teszi a németek győzelmébe vetett hitet geopolitikai realitássá szeptember 23-a után, amikor a szovjetek átlépték a román-magyar határt. A politikusi felelősségre mutatnak rá vitéz Vörös János vezérkari főnök szavai:

„… ha a háborús döntés pillanata újra az 1918-as állapotban találja az országot és ennek fegyveres erejét, úgy hazánk és népünk teljes pusztulása elkerülhetetlen (…). Ugyanis csak a belső rend és a hadsereg érintetlen ereje nyújthat biztosítékot a szomszédos kisnépek (románok, szlovákok, horvátok, szerbek) féken tartására (…).” (idézi Rozsnyói, 1977:23)

Ezek után nem csoda, hogy a „nem párttag” Nyirő a végsőkig kitartott a visszavonuló Szálasi mellett, hiszen már a nyilasok háborús bűncselekményeit megelőzően az akkori legitim törvényes rend és képviselője, Horthy Miklós elleni szervezkedésben vállalt vezető szerepet. Végül pedig legitimálta a fegyveres puccsot a sem de facto, sem de jure nem létező, éppen ezért nyilas „parlamentben” való részvételével.

2012-re tehát egy eléggé  furcsa  helyzet állt elő itthon,  míg a gárdisták és a gój motorosok  Horthynak állítanak szobrot Kerekiben, addig Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke a Horthyt és az akkor államrendet megpuccsoló, felbomlasztó Nyirő József előtt hajt fejet. Vajon a rehabilitációs próbálkozás az utókor cinikus önteltségének vagy csupán paradox ostobaságának a számlájára írható? Utóbbi esetben a Nyirő irodalmi tevékenységére való hivatkozás valójában nem több jobboldali figyelemelterelő porhintésnél. De ha a fejekben nincs is rend, reméljük a Kossuth téren az lesz.

Források

• Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája III., Akadémiai Kiadó, 1983
• Bölönyi József – Hubai László: Magyarország kormányai 1848-2004, Akadémiai Kiadó, 2004
• Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”, Napvilág, 2008
• Rozsnyói Ágnes: A szálasi-puccs, Kossuth, 1977
• Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, 2002
• Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban, Magyarország Története 19., sorozatszerkesztő Romsics Ignác, Kossuth, 2010
• Vincellér Béla: Szálasi hat hónapja, Volos Kiadó, Budapest, 1996
• Országgyűlési Almanach az 1939-1944. évi országgyűlésről