December 17-én a 777 blogon Vágvölgyi Gergely egy rendkívül nyugodt, mértéktartó és kiegyensúlyozott cikkben fejtette ki gondolatait és érzéseit: https://777blog.hu/2018/12/17/bekes-karacsonyt/.

Olvasóit arra kéri, hogy mi mindannyian „vegyük észre, hogy az ellentétes oldalon is emberek, magyar honfitársaink vannak, akik a véleményeltérés ellenére lehetnek tisztességes, jószándékú emberek is! Esetleg ugyanúgy édesapák, édesanyák, ugyanannak a csapatnak szurkolnak, ugyanúgy felugranak örömükben, ha Hosszú Katinka elsőként csap célba a világbajnokságon, vagy a női kézi válogatott kapusa az ellenfél szemét is kivédi az EB-n. Akik pontosan ugyanúgy békés karácsonyra vágynak, mint mi.”

„Hagyjunk fel szánkók égetésével, de hallgassuk meg azokat, akik mást gondolnak. Hagyjunk fel az értékek támadásával és – mert hiszem, hogy képesek vagyunk rá! – folytassunk végre érdemi párbeszédet közös ügyeinkről! A vitába bocsátkozás nem a gyengeség, hanem a morális erő egyértelmű jele, sőt, a jellemé, amely tiszteletet érdemel.”

Felhívja a figyelmet arra, hogy „a tüntetések közepette számos vállalható megszólalás mellett rengeteg vállalhatatlan kezdeményezés is felütötte a fejét, voltak, akik az erőszak egyes formáitól sem riadtak vissza, mások verbális agresszióban élték ki magukat.”

Egy kommentelő a következő megjegyzést fűzte a blogposzthoz: „Én is hajlandó lennék egyetérteni az írással, ha nem épp a karácsonyt ócsárolnák, többek között Jézus személyét, betlehemet és karácsonyfát felgyújtani buzdítják egymást, képviselők füstbombát dobálnak és még csak rosszul se érzik magukat miatta, hanem hencegnek vele és sorolhatnám.... én kívülről nézem és nem tetszik... ez már rég nem egy keresztény ország... sokan nem is akarják, hogy az maradjon/legyen... jól jött ez a nyomorult, elbaltázott törvény, most legalább lehet valami mögé bújva hőzöngeni. Sajnálom, hogy mindez karácsony előtt. Bár gondolom így is fel tudnak készülni lélekben is az ünnepre a tüntetők.”

Ebben az írásban szeretném bemutatni, hogy a tüntetések szervezői nem keresztényellenesek, elhatárolódnak attól a tíz-húsz tüntetőtől, akik vállalhatatlan jelszavakat kiabálnak és dobálják a rendőröket. A tüntető tömeg viszont tényleg ingerült, és hajlana az erőszakra, ha a szervezők nem csitítanák őket folyamatosan.

Engem is elszomorít a folyamatos sípolás, a skandált mondatok némelyike („Orbán takarodj!”, „Mocskos Fidesz!”), és a rendszeres nyomakodás a rendőrökkel. Ugyanakkor azt hiszem, pszichológiailag meg lehet érteni, hogy sokan sajnos így tudják csak levezetni a bennük felgyülemlett dühöt és haragot.

A szánkók felgyújtása is elkeserítő szimbolikát hordoz. Ugyanakkor elismerésre méltó, hogy a Momentum egyik politikusa, Szarvas Koppány Bendegúz „gyűjtést szervezett, hogy pótolni tudják a szánkókat.” Vasárnap estére „már 1000 euró összejött, tehát tudják pótolni a veszteséget, de a cél, hogy még 1000 eurót gyűjtsenek, és még többet adakozhassanak.” (Forrás: https://merce.hu/pp/2018/12/16/vasarnap-tuntetes-rabszolgatorveny-budapest-videk-kulfold/osszejott-a-penz-a-tonkretett-szankokra)

Ami a keresztényellenességet illeti, a vasárnapi nagytüntetésen több felszólaló is kategorikusan elhatárolódott az adventi időt megzavaró, a kereszténységet sértő megnyilvánulásoktól.

Komáromi G-Ras Gergő egyenesen így fogalmazott: „Most van ugye az advent időszaka. A felkészülésé. A végül megvalósuló csodára való felkészülés, a lelki erősödés időszaka. […] Bizonyítsuk be, hogy éppen az ellenkezője igaz ennek a keresztényellenességnek! Mi komolyan vesszük ezeket a dolgokat.” 12:56 a következő videóban:

Ugyanakkor igaz, hogy Donáth Anna, a Momentum alelnöke a színpadon szimbolikusan meggyújtott egy füstbombát, de fontos a szövegkörnyezet is. Érdemes végignézni a teljes beszédet:

Fontos megemlíteni azt is, hogy Beer Miklós katolikus püspök egy szívélyes, de egyben a túlzásoktól óvó levelet küldött a tüntetőknek, melyet Lukácsi Katalin olvasott fel:

Végül még egy gondolat jutott eszembe az adventi időszakhoz méltó lelkülettel kapcsolatban. Az advent nemcsak az elcsendesedés időszaka. Keresztelő Szent János egyáltalán nem csendesen, hanem nagyon is harsány hangon mutat rá hallgatóságának bűneire. A tüntetések résztvevői hasonló hévvel és lelkesedéssel az országban eluralkodott botrányos igazságtalanságokat sorolják fel újra és újra – legalábbis én így látom.

Előzmények

Az elmúlt hónapokban a kvótanépszavazás kapcsán a kormány nagyszabású kampányt indított. A kampány sajátossága, hogy egyoldalúan csak a bevándorlás kockázataira hívja fel a figyelmet. A Tudta? hirdetések összességükben nagyjából azt sugallták, hogy Brüsszel másfélmillió terroristát akar Magyarországra telepíteni, akik nőket fognak zaklatni. Ez így nyilvánvalóan nem igaz. A mostani Ne kockáztassunk! szlogen szintén a kockázatokra emlékeztet, és a kockázatok teljes elutasítására szólít fel.

A kormány másik fő üzenete - ami a tömegmédiában háttérbe szorul - hogy valójában most az uniós tagállamok szuverenitása a tét. Magyarország vitatja, hogy az Európa Tanácsnak joga volt a 2015-ös kvótadöntést többségi alapon meghozni. Az Európai Bíróságon meg is támadta az Európa Tanács határozatát. A népszavazás eredményének ebben a bírósági eljárásban lehet jelentősége.

Az ellenzék rosszul kommunikál. Szidja a kormányt, de néhány kivételtől eltekintve nincs saját mondanivalója, nincs világos és egységes üzenete a szavazók számára.

Civil szervezetek és magánszemélyek próbálják árnyalni a képet. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt a humor eszközével igyekszik oldani a szavazópolgárokban kialakult feszültséget. Vannak, akik az emberség szempontját hangsúlyozzák (például a határnál zajló eseményekről közeli tapasztalatokkal rendelkező röszkei plébános). Mások a menekültkérdés összetettségéről és a népszavazás valódi értelméről írnak hosszas magyarázatokat (Artemisszió Alapítvány, Amnesty Inernational) vagy készítenek videót (Eötvös Károly Intézet). A magyarországi jezsuták más megközelítéssel, de szintén a helyzet összetettségére hívják fel a figyelmet.

Mit tehetünk mi?

Világnézettől, politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek azt javaslom, hogy tájékozódjon! Nézzen utána a bevándorlással kapcsolatos tényeknek, a kormány által hangoztatott kockázatoknak és a népszavazás valódi jelentőségének!

Aki alapos utánajárás után úgy találja, hogy a bevándorlás tényleg komoly veszélyt jelent Magyarország számára, a kockázatok jelentősek, és a népszavazás egy jó eszköz a súlyos következmények megelőzésére, az nyugodtan szavazzon nemmel. Nem fogom őt ostobának, gonosznak vagy hazaárulónak tekinteni. Ez is egy vállalható vélemény.

Aki viszont – hozzám hasonlóan – túlzottnak tartja a kormány aggodalmait, és tenni szeretne a mindent elárasztó propaganda ellen, annak ajánlok néhány lehetőséget.

Ossza meg másokkal a véleményét! Személyesen vagy facebookon. Mondja el, írja le, amit gondol! Készítsen képet, videót! Vagy terjessze azt, amit mások már jól leírtak, elkészítettek!

Utóbbihoz néhány tipp:

• a korábban belinkelt írások, képek és videó
• fényképek az utcai ellenkampányról
• ez az animgif:

A Magyar Kétfarkú Kutyapárt kampányát anyagi hozzájárulással is lehet támogatni. De tulajdonképpen bármilyen tartalmat módunkban áll – például internetes vagy facebookos – fizetett hirdetés formájában terjeszteni. Néhány ezer vagy néhány tízezer forintot talán megér, hogy az összezavarodott vagy éppen közömbös szavazópolgárokhoz árnyalt és világos üzenetek is eljussanak.

Aki pedig az internetes aktivitáson kívül is küzdeni szeretne az egyoldalú kormánypropaganda ellen, számos lehetőség közül választhat.

Készíthet szórólapot vagy bármilyen nyomtatott anyagot, amit a járókelők kezébe adhat az utcán, bedobhat postaládákba vagy kiragaszthat változatos helyekre. Kidekorálhatja a már meglévő közterületi hirdetéseket is. Ehhez nyújt ötleteket a már említett fényképalbum. Ha kommenteljük egymás üzeneteit, az azért is jó, mert más formában szinte egyáltalán nincs kommunikáció az ellentétes véleményeket képviselő oldalak között. A közterületi felületeken pedig néha kész nemzeti konzultáció kerekedik ki. Egy helyen az alábbi diskurzust olvastam:

– NE KOCKÁZTASSUK MAGYARORSZÁG JÖVŐJÉT! SZAVAZZUNK NEMMEL! [kormányzati hirdetés]
– Ne hagyja magát manipulálni! Tájékozódjon! Mérlegelje a kockázatokat! Szavazzon belátása szerint! [ráragasztott A/3-as, nyomtatott lapokon]
– Már mérlegeltünk! Nem akarjuk, hogy ingyenélő terroristák áradata lepje el az országot! [kézírás, filctollal]

Később visszamentem, hogy tollal odaírjam:

– Nem minden bevándorló ingyenélő. Nem minden bevándorló terrorista. Az ingyenélő terroristák pedig kimondottan ritkák.

De mire odaértem, valaki letépte az A/3-as papírokat a buszmegállóból.

Az utcai akciózás elsőre talán ijesztőnek tűnik, de a kezdeti lépésekhez szívesen nyújtanak segítséget a tapasztaltabb aktivisták. Elég egy kommentet írni valamelyik képhez, vagy ehhez a blogbejegyzéshez, és ők válaszolnak.

További ötleteket, javaslatokat és persze kritikát köszönettel fogadok a kommentekben.

A Szabadság téri kordonbontók ellen újabb szabálysértési eljárások indultak, részben garázdaság miatt. Ez egyszerre mulatságos és felháborító.

Garázdaságról akkor lehet beszélni, ha valaki nyíltan, tudatosan, egyértelműen semmibe veszi a társadalmi együttélési szabályokat, és másokban megbotránkoztatást vagy riadalmat keltő magatartást tanúsít. Nyilvánvaló, hogy a kordonbontás nem felel meg ennek a definíciónak. Ettől a vád nevetséges színben tűnik fel. Nevetni mindig jó. De vajon egy komoly ügyben zajló tiltakozásnak jót tesz-e, ha az ilyen melléfogások miatt gyakran bohózatra emlékeztet a küzdelem?

Csüllög András: Kordonbicikli

A klasszikus polgári engedetlenség nagyon is komoly volt. Erősen morális alapokon állt. Ahogy Martin Luther King fogalmazott, „az igazságtalan törvényekkel szemben éppúgy kötelességünk engedetlennek lenni, ahogy az igazságos törvényekkel szemben kötelességünk engedelmesnek lenni”.

Ugyanakkor a polgári engedetlenségi akció nem pusztán kiállás az igazság mellett, hanem egyben eszköz is a változás elérésére. Többféle módon is hozzájárulhat az ügy sikeréhez:

1. Általában maga az akció – egy jogszabály tudatos, demonstratív megsértése – is felkelti a környezet (közvélemény, újabb potenciális résztvevők, szakemberek és döntéshozók) figyelmét, és jó esetben az igazságtalanság megszüntetésének irányában alakítja a lépéseiket.
2. Az akciónak néha kimondottan célja, máskor csak spontán velejárója a megtorlás kiváltása. A polgári engedetlenkedők megbüntetése gyakran még nyilvánvalóbbá teszi az eredeti igazságtalanságot. Különösen, ha a megtorlás túlzó. Ilyen megtorlás lehet a büntető- vagy a szabálysértési eljárás is.
3. Más esetekben nem a látványos büntetés kiprovokálása a cél, hanem az, hogy a bíróság igazat adjon a tiltakozóknak. Mondja ki, hogy amit elkövettek, nem jogellenes vagy – ha a törvény betűjét meg is szegték – a cselekmény nem volt veszélyes a társadalomra, és egy fontos, közérdekű ügyre hívta fel a figyelmet.
4. Magyarországon a polgári engedetlenségi akciókat azért is érdemes bíróság elé vinni, mert ha az elkövetőt jogerősen elmarasztalják, akkor az Alkotmánybírósághoz fordulhat, és az Ab megsemmisítheti a kifogásolt jogszabályt, amennyiben alkotmányellenesnek találja. (Más módon az átlagos állampolgár nem is keresheti meg az Alkotmánybíróságot, csak a saját, egyedi ügyében, jogerős bírói döntéssel a kezében.)

Gandhit és követőit, ugyanúgy, ahogy Martin Luther Kinget és a fekete polgárjogi mozgalom számtalan más résztvevőjét, rendszeresen sújtották kemény büntetéssel, akár börtönnel is. Az ítéleteket nemcsak azért fogadták emelt fővel, mert biztosak voltak saját igazukban, hanem azért is, mert tudták, hogy hosszú távon a büntetés demonstratív elviselése közelebb viszi őket a céljukhoz. A felelősség vállalása morális és praktikus szempontból is fontos része a polgári engedetlenségnek.

A 3) típusú akcióknál nem a büntetés vállalása adja a felelősségrevonás komolyságát, de a felelősségrevonás kockázatának vállalása ilyenkor is morális súlyt ad a bírósági eseményeknek.

Magyarországon az elmúlt években több mint egy tucat polgári engedetlenségi akció szerveződött*, és jó néhány szabálysértési vagy akár büntetőeljárás is indult az ügyekben. Ezek minden esetben segítettek ráirányítani a környezet figyelmét az adott témára (1), és időnként a bíróság részben igazat is adott a tiltakozóknak (3). Viszont egyetlen esetben sem született olyan felháborító ítélet vagy végzés, ami további lendületet adott volna a tiltakozásnak (2). Olyan polgári engedetlenségi ügyről sem tudok, amit sikerült volna elvinni az Alkotmánybíróságig (4). Sok engedetlenkedővel szemben nem is indítottak eljárást. Néha – a mostanihoz hasonló módon – olyan cselekménnyel vádolták az engedetlenkedőket, amit egészen biztosan nem követtek el. Más eljárásokban – gyakran az ügy lényegéhez nem kapcsolódó jogi indoklással – felmentető vagy nagyon enyhe ítélet született. Egyetlen ügyben találom viszonylag keménynek a jogerősen kiszabott pénzbüntetést: amikor gimnazisták akadályozták a behajtást az Országgyűlés parkolójába.

A klasszikus polgári engedetlenségi mozgalmakban a bíróság által hozott döntések kulcsszerepet játszottak. Nálunk viszont a tárgyalások inkább csak dekoratív elemei a polgári engedetlenségi mozgalmaknak. Az ítéletek enyhék, és az ügyek nem jutnak el az Alkotmánybíróságig. (Csak az 1) vagy néha a 3) eredményt sikerül elérni. A 2) és 4) eredményt nem.) A különbség egyik magyarázata az lehet, hogy az igazságtalanságok és a belőlük fakadó konfliktusok itt nem olyan mértékűek – vagy legalábbis nem olyan természetűek –, mint Indiában vagy a '60-as évek Amerikájában voltak. Így a polgári engedetlenség sem tud olyan kemény reakciókat kiprovokálni, mint a klasszikus esetekben.

De ettől függetlenül, ha én komolyan elhatározom, hogy egy magasabb értelemben vett igazságosság jegyében megszegek egy jogszabályt vagy szembeszegülök egy intézkedéssel, akkor az lenne a minimum, hogy a másik fél is komolyan vegyen engem, és mielőtt számon kéri tőlem a szabályszegést, legalább annak nézzen utána egy kicsit, hogy pontosan milyen szabályt szegtem meg. A polgári engedetlenség lényege vész el, ha érdemi felelősségre vonás helyett viccet csinálunk a felelősségből.

*: Egy táblázatban összegyűjtöttem azokat a polgári engedetlenségi akciókat, amelyekről tudomásom van:

https://docs.google.com/spreadsheets/d/1PZhPxg6EyYGdAgaFcEtCJt2zfX9yugW_huex4dxsH4Q/edit

A dokumentum szándékosan szerkeszthető. Köszönettel fogadom a kiegészítéseket, pontosításokat.

Az egészségügyi szakemberekből egyre növekvő hiány van nemcsak Magyarországon, de Európában, sőt az egész világon is. Ebben a posztban elsősorban az orvosokkal foglalkozom, de nem szabad elfelejteni, hogy az ápoló és más egészségügyi szakmákban is hasonló a helyzet és ők nem kevésbé fontos szereplői az egészségügyi ellátásnak.

Szóval tudjuk, hogy kevés az orvos. Az Európai Unió számításai szerint 2020-ra annyi orvos fog hiányozni az EU országaiból, hogy 15 százalékkal kevesebb ellátást tudnak majd nyújtani, mint amennyire szükség lesz.

Tehát miközben a hazai sajtóban a probléma egyedi, magyar ügyént jelenik meg, egyáltalán nem erről van szó. Élénk vita zajlik az egészségügyi bérekről és a hallgatói szerződésről pro és kontra, miközben kevés szó esik arról, milyen más okok állnak a probléma mögött és milyen egyéb megoldási lehetőségek állnak rendelkezésre. Az alábbiakban így áttekintjük az orvoshiány legfőbb okait, illetve megnézzük az egyes országok e problémával kapcsolatos megküzdési stratégiáit.

Tehát miért van kevés orvos? Tudjuk, hogy a képzésük drága és nagyon komoly infrastruktúrát igényel. Ezen felül azonban Európa lakossága elöregedő népesség. Egy idősebb népességnek nagyobb az egészségügyi ellátásigénye, mint egy fiatalabb átlagéletkorúnak. A helyzetet nehezíti, hogy nemcsak a lakosság, hanem az orvosi kar is öregszik, így  egy öregedő népesség növekvő ellátási igényét egy öregedő orvostársadalomnak kell ellátnia. Továbbá az orvostudomány specializálódik, ami szintén növeli a szakemberigényt. Gondoljunk csak bele: szükség van egy-egy szűk terület specialistáira, de ezzel nem csökken az igény az általános ellátást nyújtó szakemberekre, például háziorvosokra, belgyógyászokra. Magyarországon szintén a hiány, illetve a kereslet növelésének irányába hat az, hogy létezik egy mesterségesen gerjesztett igény az orvosokra. Számos olyan feladatot csak orvosok végezhetnek el, amelyet más országokban ápolói végzettséggel is elláthatóak. Rengeteg országban (Európában is) van arra példa, hogy Magyarországon orvosi feladatnak számító munkát nem orvos lát el. Ez azonban nemcsak szabályozási, hanem kulturális kérdés is.

Fontos kiemelni az egészségügyi szakemberek nemzetközi mobilitásának kérdését is. Ez ma már olyan súlyú téma, hogy mind Egészségügyi Világszervezet, mind az EU kiemelt prioritásként foglalkozik vele. Az egészségügyi szakemberek alacsony száma és mobilitás tehát nemcsak nálunk okoz súlyos gondokat, hanem más országok is küzdenek a képzett szakembereik megtartásával. A megtartáson van a hangsúly, ennek legfőbb eszközei elsősorban a kiszámítható előmenetel, a megfelelő életszínvonal, a szakmai fejlődés biztosítása, és a csapatmunkát (nem hierarchikus viszonyokat) támogató szervezeti kultúra. A megoldás tehát komplex és minden érintett szereplőtől (kormányzat, munkáltató intézmény, közvetlen felettes) befektetést igényel.

Érdemes megnézni, az egyes országok stratégiáit a probléma leküzdésére. Néhány déli országban (Spanyolország és Portugália) „erőből” oldják meg a kérdést. Nevezetesen kiszámolják, hogy mennyi orvost kell képezniük ahhoz, hogy a szükségleteiket fedezni tudják, és ennél jelentősen magasabb számban (20-30%) képzik az orvosokat. Így kalkulálnak azzal, hogy az elvándorlás és a lemorzsolódás mellett is lesz elég doktoruk. Érdekes, náluk éppen emiatt, illetve az orvosi munkanélküliség miatt beszélhetünk orvoselvándorlásról.

Másik megoldás, ami főleg a Benelux államokra jellemző a precíz, sok szempontot figyelembe vevő tervezés, amelynek eredményeképpen évről-évre megmondják mennyi orvost kell képezni, ahhoz, hogy elegendő legyen. Ezek komoly, sok éves munkát jelentő fejlesztések, de biztosan „megérik” a rájuk költött forrásokat. (Erre egy példa itt látható) Egy másik megoldás szintén Belgiumból, a képzés átstrukturálása.

Vannak olyan országok, amelyek külföldről oldják meg az igényt: szisztematikus toborzással, profi fejvadász cégek segítségével elcsábítják más ország képzett munkaerejét. Ennél sokkal kulturáltabb megoldás, amikor egy ország fizet egy másiknak azért, hogy képezzen neki orvosokat. Hasonló háttérrel tanul hazánkban elég sok norvég orvostanhallgató, akik norvég állami ösztöndíj támogatással tanulnak itt. Norvégia tehát fizet más országoknak (nemcsak nekünk) az orvosképzésért. Nekik ez így jobban megéri, mint nagylétszámú orvosi egyetemet fenntartani. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg külföldi hallgató tanul a kiváló magyar orvosképzésben önköltséges alapon.

Aztán, hogy egy távoli, extrém példát is említsünk, nézzük meg Indiát. Indiában az orvosok lakosságszámhoz viszonyított aránya jóval kisebb, mint bármelyik európai országban. Azonban a különböző hályogos szembetegségek népbetegségnek számítanak, amit az orvosok nem tudnak ellátni. Ezért ügyeskezű kézművekeseket képeztek ki az egyes típusú hályogok eltávolítására. A munka orvos felügyelet mellett zajlik, tehát egy orvos felügyel több „kézművest” és állítja fel a diagnózist, illetve ő utalja be az ügyeskezű mesterekhez. Akinek pedig egyéb baja van, azzal az orvos foglalkozik.

A fentiek fényében nézzünk körül Magyarországon. Nálunk is növekszik az orvoshiány, az orvosok elöregedettsége mindenki számára ismert, ahogy az is, hogy az utánpótlás problémás, mivel a fiatalok máshol (például külföldön) képzelik el a jövőjüket. Gondoljunk csak bármelyik vidéki kis településre, ahol az idős háziorvos helyére egyszerűen nem találnak utánpótlást. Ez kifejezetten gyakori probléma!

Van néhány jó irányba mutató kezdeményezés. Látjuk, hogy a rezidens orvosok számára kiírt ösztöndíjakkal lehetséges csökkenteni az elvándorlást. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a tavalyi évhez képest nem növekedett az elvándorlás volumene. A másik eszköz, a hallgatói szerződés hatékonysága már sokkal kétségesebb. A szerződés értelmében a végzetteknek vissza kell fizetniük a képzésük költségét, ha külföldön vállalnak munkát (nyilván sokkal bonyolultabb a történet, de a lényeg ez). Egy gazdag nyugat-európai országnak illetve az egészségügyi intézménynek nem fog problémát jelenteni „megvásárolni” a magyar orvost, ezzel mintegy „legalizálva” az agyelszívást. Természetesen lehetséges, hogy nem a munkáltató fizeti ezt a költséget, de a külföldi bérekből néhány év után nem fog problémát okozni a képzés költségének utólagos megfizetése. Ezzel tehát az ország hozzájut némi pénzhez, de a problémát nem oldja meg, továbbra sem lesz elegendő számú orvosunk.

Látható tehát, hogy a megoldási lehetőségek szinte végtelenek, és akkor még nem is beszéltük a munkahelyi szervezeti kultúra fontosságáról. Magyarországon sokáig nem történt érdemi beavatkozás az egészségügyi szakemberhiány és az elvándorlás mérséklésére. Az elmúlt évektől meghirdetett rezidens ösztöndíjak által a rezidensek elérték azt a kritikus jövedelmet, amelynek hatására érdemben csökkent az elvándorlás körükben. Ez azonban csak az első lépés! Számos további átgondolt stratégiai lépésre és széleskörű (egészségpolitikai, intézmények közötti) együttműködésre van szükség. Látható, hogy többféle megoldás lehetséges, az első és legfontosabb azonban az egészségügyi dolgozók bérének rendezése. Tudjuk ugyanis, hogy az elvándorlás legfőbb oka az alacsony jövedelem, és ha a (Magyarországi bérekhez viszonyítva, nem EU-s összehasonlításban) megfelelő szintre sikerülne emelni, jelentősen csökkenhetne az orvoselvándorlás és orvoshiány. A cél mindössze az, hogy egy orvos ne keressen lényegesen kevesebbet, mint egy mérnök vagy közgazdász. Ez pedig nem a valóságtól elrugaszkodott igény…

Érdemi lépésekre tehát szükség van. Mégpedig stratégia szinten átgondolva, egymást erősítő lépésekre, az elszigetelt megoldások nem vezetnek eredményre. Ennek hiányában ugyanis a jelenlegi helyzet súlyosbodni fog, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.

Alapvetően helytelen a Fideszt autokrácia-építéssel vádolni, minden korábbi állítást gazdasági (újfideszes) terminológiába kell átültetni.

2013-ban ismét sikerült a Fidesznek meglepni az egyszerű polgárokat, az 1950-es évek után ismét maszekokat államosít párt, a párttagok, a vidéki tanácselnökök pereputtya – gondolta a fene. Sőt a fene azt sem gondolta volna, hogy itt tényleg nem „diktatúra”épül, hanem valami egészen más!

Lelepleződött hát a nagy terv, a „jogállami bérrettegőknek”, a bérrettegést kinevetőknek most végre leeshet a tantusz: diktatúra helyett oligarcha-állam, a fülkeforradalom helyett monopólium-forradalom, termelés helyett pedig szó szerint „rablókapitalizmus” készül az orrunk előtt. A diáktüntetések óta immár második alkalommal lépett át a politika egy lélektani válaszóvonalat, ismét a hétköznapi emberek hétköznapi életébe avatkozik bele országos szinten, azonban már nem csak a jogok és lehetőségek (tanulás), hanem a „családi ezüst” tekintetében.  

Furcsa módon a baloldali-liberális gondolkodók által vizionált jobboldali autokrácia-konstrukció udvarias, úriemberi túlbecsülése volt a Fidesz és vezetőjének terveit, gondolkodásmódját illetően. Végre mindenkinek  a helyére kerülhet a jogállami fékek- és ellensúlyok megszüntetésének pofonegyszerű tanulsága.

A Fidesz nem a demokrácia leépítése miatt cserélte le és nevezte közel egy évtizedre a legfőbb ügyészt, a bíróság vezetőjeként a rokon Handó Tündét, a megboldogult Szalai Annamáriát, köztársasági elnökké a hű pártkatona1-et, majd 2-őt, nem világos rendszer-átalakítás miatt nyirbálta meg az AB gazdasági jogköreit, súlytalanította a költségvetési tanácsot, töltötte fel dilettánsokkal a MNB elemzői osztályát, ebrudalta ki az IMF gazdasági monitoring-csoportját stb., hanem egyszerűen azért, hogy lopjon.

Persze nem volt ez szükségszerű, ha nem ment volna Magyarország kvázi technikai csődbe 2008-ban, ha  a deficitcélt fel lehetett volna emelni 6-7%-ra, ha az önkormányzatok nem lennének most csődben, akkor lett volna miből osztogatni a haveroknak. Azonban a közpénz ellopható volumene lecsökkent, annak is a nagy részét viszi a bejáratott Simicska-Széles stb. tengely, így a magánvagyonok újrafelosztására fanyalodott a Fidesz az állam és  sleppje kielégítése érdekében.

Az ésszerű gazdálkodás (ld. jövedelemadó változások) és a kevesebb lopás helyett először a magánnyugdíjpénztári megtakarítások, majd a legjövedelmezőbb multinacionális vállalatok kerültek sorra (telefon-, pénzügyi-, energetikai-szektor), végül ez a torta is elfogyni látszik, így a vendéglátó-szolgáltatási kisvállalkozások kerültek a kétharmados présbe. A népnevelő-egészségügyi erkölcs jelszavainak álcája mögött elérték, hogy a nyerőgépeken ne kis kocsmák, büfék nyerészkedjenek, hanem az állami koncessziós kaszinóbirtokosi haveri kör, a dohányárukon ne a kisvállalkozások és kis boltok, hanem aránytalanul a párttag-rokonok egyszerre több trafikot is nyerve, hogy azután a korábbi tulajdonosokat „cselédként” foglalkoztassák vissza minimálbéren. A kisvállalkozások tönkretételén az sem változtat semmit, ha az 5415 db dohányboltból csak kisebb részt visznek el a csókosok, hiszen eredetileg 45.000 helyen árultak dohányt, s ezek zöme bizony magyar kisvállalkozás volt. Azaz nem, a népszerű ellenérvként hangoztatott, multik veszítették legtöbbet (maximum forgalmuk töredékét), hanem a tőkehiányban szenvedő, évtizedek alatt összekuporgatott „kenyeret” veszi el a kormány vállalkozások ezreinek asztaláról.  A közgészségügyre gyakorolt hatás inkább mellékhatásként értelmezhető a fenti társadalmi kórképben.

Mondom, túlbecsülték sokan a Fideszt, igazi diktatúrát, de még egy időtállóbb autokráciát építeni meglehetősen macerás, az ország GDP-hez mérhető  multikat sem lehet minden határon túl nyaggatni, meg a pénzpumpa EU-ból, NATO-ból is kinéznének egy idő után. Ám egy szétaprózott 10.000 milliárdos piac monopolizálása, majd szétosztogatása könnyen „lepapírozható” kétharmaddal, a pénz csorog visszafelé a pártkasszába mindenféle eu-s vagy közbeszerzési üvegzseb-izé nélkül, csak úgy zsebbe. A vesztesek pedig kihez fordulhatnának, a legfőbb ügyészhez, az "áthelyezlek" Handó Tündéhez, a „minden állami tenderen nyerek” belügyminiszterhez, a magánindítványt eltörlő új AB-hez, netán a helyi képviselő-tanácselnökhöz?  

Ugyan, a helyzet abszurditása ott mutatkozik meg legjobban, hogy közvetlenül a miniszterelnöki hivatalhoz vezető évszázados korrupcióban (lassan mondom: 10.000 milliárd forint) egy résztvevő „tettestárs” beismerő nyilatkozatának, egy leleplező hangfelvételnek, sőt a  Lázár Jánosnak az „egyeztetésekről” szóló megszólalásának birtokában  sem merül fel a  hatalommal való visszaélés, netán  büntetőjogi eljárás megindítása. A legfőbb ügyész a füle botját sem mozgatja, hiszen Lázár Jánossal és Rogán Antallal kellene kezdenie a beidézettek névsorát, akkora a ….

Alapvetően helytelen tehát a Fideszt autokrácia-építéssel vádolni, minden korábbi állítást gazdasági (újfideszes) terminológiába kell átültetni: a párt centrális gazdasági erőtér létrehozásán fáradozik, fülke helyett gazdasági forradalom történt, a termelés pedig eredeti tőkefelhalmozást jelent. Széles Gábor tényleg megtalálta azt az „energiát”, amivel „Magyarország olyan növekedési pályára áll, amin már vagy ötszáz éve nincs és Orbán Viktor kétharmaddal nyer megint”, a diktatúra helyett eljött a trafik-házmesterek  (a fidesznyikok) kora.        

Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy nem foglalkozom többet Bayer Zsolttal. Aztán mégis sikerül olyan mélységeket meghódítania, hogy nem tudom szó nélkül hagyni. Legújabb írásában (nem érdemes elolvasni) idézi  a Jobbegyenes szerzőjének sorait.

„Aki érezte már az éjjel felé imbolygó alakok láttán a görcsöt a gyomrában, és fohászkodott: istenem, csak ne cigányok legyenek – az tudja, miről beszélek. Aki érezte már a megaláztatást izzani az arcán, miközben röhögve pakoltattátok ki vele a táskáját – annak nem kell magyaráznom, miről van szó. Annak sem, aki húzódott már össze, próbált láthatatlanná válni a vonaton vagy a buszon, mikor ti felszálltok, és lehetőleg egymástól jó messzire leültök, hogy átordibálhassatok az egyik végéből a másikba – csak hogy érezzük, hogy az egész a tiétek. Az egész vonat, az egész busz – az egész ország.”

Az igazat megvallva, a táskámat még soha nem pakolták ki. De húzódtam már odébb a metrón, vagy ami rosszabb, próbáltam mozdulatlan ülni és nem felhívni magamra a figyelmet azzal, hogy odébb húzódom, miközben körülöttem minden üres lett. 

Persze sokan játszottak már ilyen szókicserélős játékot, tulajdonképpen nem is ez a lényeg. És nem is az a fröcsögés ami a cikkben ezután következik. 

Ami igazán lényeges, hogy amikor Bayer megszólal, ne rá figyeljünk, hanem arra, vajon mit is akar elfedni, miről akarja elterelni a figyelmet fröcsögésével? Kétségtelenül egyre durvább, undorítóbb, gusztustalanabb eszközökhöz nyúl. Ennek az oka pedig az lehet, hogy egyre erősebb üzenet szükséges ahhoz, hogy segíthessen az olvadó, hitét vesztő tábor megtartásában, emlékeztesse őket arra, hogy még nem győzték le a gonoszt. És egyre erősebb dolgok ahhoz, hogy még felkeltse az érdeklődést. Bayer emeli az ingerküszöböt évek óta és maga ugorja át mindig azt valami újabb ocsmánysággal.

Az elmúlt évek, évtizedek áldásos munkája nyomán ma a cigánykérdés mozgósító erővel bír. Talán mindennél erősebb mozgósító erővel. Ma nem lehet elég hatékonyan riogatni az ellenzékkel, Gyurcsánnyal, vagy Bajnaival. A cigányokkal kell, hogy megerősítse a  megcsappanó tábor identitását, elkötelezettségét, emlékeztesse a híveket arra, hogy a gazdasági kérdések, a romló életszínvonal, az intézmények működésének akadozása eltörpül az igazi probléma mellett, amit számára  - és a tábor jelentős része számára - a cigányok jelentenek.  Nem mellesleg pedig az ellenzék figyelmét is remekül el lehet terelni (ld. a gyöngyösi ügyet) a hasonló akciókkal. Nincsenek morális skrupulusai, emberi jogi érzéke ami miatt felmerülne, hogy baj van azzal amit csinál, vagy felmerülne, milyen szerepe is lehet a cigány-gyilkosságokban. Ha arra van szükség, gond nélkül uszít. 

Azaz amikor Bayer megszólal, nem arra kell figyelnünk amiről ír, akármilyen szörnyű is legyen is az, hanem arra, amiről nem: a tandíjra, a közmunkának nevezett hazugságra, a szegények kisemmizésére, a szegregációra, a hajléktalanok vegzálására, a befektetők elkergetésére, az EU-val való viszonyunk tönkretételére, a bennragadó EU-s pénzekre, a szükségtelen, haveroknak osztogató költekezésre, a korrupció jogszabályi szintre emelésére és a demokrácia leépítésének kísérleteire.  

Még egy utolsó gondolat, talán  pusztába kiáltott szó: Mi nem tudjuk leállítani Bayert. Csak azok tudják, akik vele szívják a levegőt a FIDESZ születésnapi partijain, akik tanácsokat adnak pártjának, vagy legalább a választásokig  egy oldalon álltak vele. Azaz az a konzervatív értelmiség, szakember-gárda amelyik egyébként most mélyen hallgat és csupán néhány képviselője lázong hangosan. És itt nem csak Bayerről van szó: addig nem lesz igazi, vállalható és hiteles konzervativizmus Magyarországon amíg ennek néhány valódi képviselője nyilvánosan el nem küldi Bayer Zsoltot a francba. 

* A szélsőjobboldali szkinhedekről van szó.

Balog Zoltán miniszter 3 napos felsőoktatási reformja valójában egy „zseniális” trükk kigondolására volt elegendő. A feladvány ugye az volt, hogyan teremtsünk 40 majd 55 ezer államilag finanszírozott felsőoktatási helyet ugyanabból a megszavazott költségvetési keretből. Röviden a válasz: sehogy. Hosszabban: ne legyenek "keretszámok", ne legyenek ponthatárok, mindenki felvételizhessen, ám a legnépszerűbb társadalomtudományi szakokat, amelyre 2011-ben körülbelül 30.000 diák jelentkezett, nos, azokat ne támogassa az állam. A természettudományi helyeket évek óta nem tudják feltölteni, így azokkal nem is kell számolni – bölcsészekből pedig szerencsére vagy sajnálatosan nem lesznek atomtudósok egy éjszaka alatt.    Az 55 ezer helyből maradt maximum 20-25 ezer, hiszen a finanszírozott szakok oktatásilag (oktatók, gyakorlatok stb. száma) képtelenek 30 ezer diákot felszívni, annál rosszabb a keretszámoknak, mondhatnánk!

                                                 Forrás: MTI, Kovács Attila

Voilá, a fehér nyúl elő is került a kalapból, trükk volt gyerekek, a nagy mágus egyszer már megmondta: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”. 

Megcsinálta, ezután vastaps az utcákon!

The Empire strikes back...a kormány visszavágó attitűdjére jellemző, míg korábban a hallgatók  többsége legalább részfinanszírozásban részesült, mostantól nemes egyszerűséggel 30.000 hallgató teljes tandíjat kap a nyakába, 0, azaz nulla adóforint támogatásban részesül, ha a rezsim szája ízétől eltérő deviáns szakmát választ . "Nem kellett a diákhitel 2, akkor fizessetek mindent saját zsebből..." 

A „D-2012-es számú” szt. tiszt szerepében  Gránásiné Bácsi Tünde igazgatónő:

„Egymás után hívták be a balatonalmádi Magyar-Angol Kéttannyelvű Gimnázium végzős diákjait, és tanáraikat az igazgatói irodába és faggatták ki arról, hogy beszélnek-e meghirdetett sztrájkról, a tanárok buzdítják-e őket arra, illetve a keretszámok szóba kerülnek-e közöttük. Mindezt felháborodott szülők osztották meg a hvg.hu-val.

Közölték, gyerekeiket behívták az igazgatónőhöz, aki a beszélgetésekről jegyzőkönyvet készített, amelyeket szerdán el kell küldenie a Veszprém Megyei Kormányhivatalba. Hogy ott mihez kezdenek a rögzített beszélgetésekkel, nem tudták megmondani. Hozzátették, be akarnak menni az igazgatónőhöz, hogy megtudják, miért volt szükség a diákok kikérdezésére, és ezzel együtt ki akarják fejezni a történtek miatti tiltakozásukat.

                                                         Forrás: wikiszótár

Egyelőre nincsenek válaszok

A Gránásiné Bácsi Tünde igazgatónőhöz bejutni akaró szülőknek nem tudni, könnyű dolguk lesz-e. A gimnázium vezetője a hvg.hu kérdéseit hallva nem cáfolta, hogy lezajlottak a beszélgetések és készültek jegyzőkönyvek, de azt kérte, küldjük el megkeresésünket, és a fenntartóval, a Veszprém Megyei Kormányhivatallal egyeztetve választ ad.

A kormányhivatal sajtófőnöke, Kálóczi Beáta szintén azt kérte, hogy e-mailben továbbítsuk kérdéseinket. Ő is tájékoztatást ígért az ügyben, de cikkünk megjelenéséig azt nem kaptuk meg. Természetesen, ha megérkezik a reagálás, közöljük.” (hvg.hu)

Magyarország,Veszprém/Balatonalmádi,  2012, december, 18. 

Egy láthatóan fáradt, megviselt és őszintén valamifajta megoldásra törekvő miniszterelnök érkezett haza kapitulálni a felsőoktatási keretszám-ügyben. Bárhogyan is nézzük, a vezető nélkül fejvesztett csirkeként rohangáló, elzárkózó slepp minden eddigi magyarázatát sutba dobta Orbán, a rá jellemző egyszemélyi döntéssel kimondta: „nem lesznek keretszámok”, a nincs tandíjtól a nem volt kormánydöntésig tartó cikkcakkos bénázást ezzel "lezárva".

Ugyanakkor azt hiszem, a kormány és a miniszterelnök még mindig nem értették meg, s ezt Kövér Lászlónak a tüntetők közötti szolidaritás értelmét kétségbe vonó szokásos cinikus nyilatkozata mutatta legjobban, hogy a fiatalok demonstrációjának módja alapvetően változtatta meg a kormány által bejátszható politikai játékteret. Orbán Viktor viselkedése továbbra is egy olyan emberére vall, aki egy visszautasíthatatlan ultimátumra válaszol az ellenfélnek szerinte (!)  megfelelő kapitulációval. Az erő nyelvén természetesen az ultimátumra a kapituláció a helyes válasz, azonban a diákok-hallgatók-oktatók követelésének lényege nem önmagában a keretszámok és további pontok teljesítése volt, hanem a döntéshozatalban való részvételen alapuló folyamat elindítása, amelyben a döntések az érintettek valódi bevonásával születnek. 

A politikai játéktér változásának egyik fontos vonása tehát, az erő, az álszent „nemzeti konzultációk” nyelvét kiegészítve/felváltva megjelent a kétoldalú,  egalitárius döntéshozatalra való tömeges igény. Úgy látszik, egy szűk, részben jelenbeli, részben jövőbeni véleményformáló réteg felébredt, sokan már egy új demokratikus „hídfoglaló  generáció” megszületését ünneplik, azonban  látnunk kell, az ország jelentős, szegénységnek és kilátástalanságnak kiszolgáltatott része még mindig téli dermedt álmát alussza.

Ugyanakkor a diákmozgalommal valóban egy fontos társadalomlélektani pillanathoz érkeztünk el, megszűnt a kétharmados erő „érinthetetlensége”, sőt a képviselőknek még a parlamentben, az országban sem kell jelen lenniük ahhoz, hogy a társadalom bizonyos pontjain megváltozzon a pálya lejtése, immár nem feléjük dőlnek a dolgok, hanem ők csúsznak lefelé az ismeretlenbe.

Valahol 2006 brutális utcai tüntetéseire is csattanós válasz a 2012-es erőszakmentes ellenzékiség, amely látszólag az utcán történt, valójában baráti körökben, osztálytermekben, intézményekben belülről spontán és szolidáris módon indult el. A kormányoldal ifjúságot szidalmazó, az oktatási rendszert és ezzel a nemzeti kultúrát „szigorúan kapitalista” alapon támadó véleményformálói meghökkenve tapasztalhatták, hogy a magyar társadalomban működik a passzív ellenállás állampolgári mozgalma, a Gandhi által „szatjagraha”-nak nevezett stratégia. A hasonlat elgondolkodtató, hiszen Gandhi az eredetileg középosztálybeli elégedetlenséget alakította országos mozgalommá az elnyomó brit rendszer ellen.

A diákok szolidaritási akciói, a keretükben kénytelen kelletlen létrejött EHÖK, HAHA, Rektori Konferencia stb. összefogása arra is rámutattak, hogy igenis léteznek olyan fontos közös ügyek, melyek jobb- és baloldaltól függetlenül tényleg összekötnek embereket. Az országos szolidaritás felhívta a figyelmet, hogy pl. a gazdák földfoglaló akciói, az MMA elleni performanszok vagy Szörényi Levente nyilatkozata mind olyan alapjogokat kérnek számon, amelyek pártállástól függetlenül mindenkit érintenek. Mintha kezdene tudatosulni, hogy a fékek és ellensúlyok jogállami garanciáinak kétharmados lebontása, az AB jogköreinek megnyirbálása, az új Alaptörvény kvázi törvények feletti „biztonsági széfként” való használata nem a nyugatos, „liberális” értelmiségiek nyavalygása, hanem a hétköznapi emberek életét érintő jogvesztések.  

A 2012-es országos diákmozgalom következésképpen nem csak a diákok tanuláshoz, értelmiségi léthez való jogáról szólt, hanem a csak erővel élő, minden autonómiát félresöprő Nemzeti Együttműködés (valójában Elnyomó) Rendszer torz társadalom-felfogásáról. Többek között a diákoknak is rá kell minderre ébredniük, mivel a Nemzeti Elnyomás Rendszerében a majdani jogászoknak kell igazolni/kivédeni az ügyészi törvénytelenséget, a majdani közgazdászoknak kezelni a bankrendszer csődjét, az újságíróknak a cenzúrát magyarázni, a jövőbeni orvosoknak közölni, miért nem kaphatnak betegeik megfelelő inzulinterápiát, a fiatal politikusoknak azért harcolni, hogy mindenki korlátozásmenten rájuk szavazhasson stb..

A britek még úgy sem tudtak győzni, hogy a tengeri uralmat, a tőkét, a hadsereget, a bürokráciát tekintve mindent birtokoltak 1915-ben. A kormány „tündérmeséje” pedig az 5000 milliárdos nemzeti vagyonátrendezés ellenére a régiótól leszakadó visszafejlődést, kötelességszegési eljárások tömkelegét,  tőkekivonást és fokozódó elbocsátási hullámot eredményezett, a szolidaritás közös alapjai létrejöttek - ideje véget vetni a fülkeforradalmi „rólunk nélkülünk” történetének.

A helyzet az, hogy a magukat balliberálisnak valló értelmiségiek hajlamosak elég sötéten látni a második Orbán-kormány burjánzását. Sokuk egyenesen meg van győződve arról, hogy ami a NER-ben zajlik, az már nem is csak az ő életüket keseríti meg, hanem az egész ország számára is kínos. Ám ezúton szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy még a legproblematikusabb intézkedéseknek is lehetnek pozitív mellékkövetkezményei (diplomátlanul: „minden rosszban van valami jó”), amiért igenis hálásak lehetnek egy kicsit. Álljon itt egy ötpontos lista kezdetnek.

1. Kritikai kibontakozási lehetőség

Vegyük először a balliberális értelmiségi élethelyzetét, aki nyolc éven keresztül nem lehetett igazán önmaga, mert az az oldal volt kormányon, amelyet a kisebbik rosszként könyvelt el. Kritikai érzéke, fejlett érvelési készsége, gonosz metaforákkal teletűzdelt olvasmányos stílusa nem bontakozhatott ki igazán, vagyis nem tehette azt, amiben a legjobb, és egyben a leghasznosabb a társadalom számára. Ám a Fidesz-KDNP vezetésnek hála, elmúltak már azok az idők, amikor kellemetlen volt szenvedélyesen szidni egy hazugságon kapott miniszterelnököt, vagy amikor magyarázkodni kellett a megszorítások szükségességéről. A balliberális értelmiségi újra háborgó, pesszimista és kritikus önmaga lehet, aki a kormánytagok lemondását követeli.

2. Potenciális fiatal ballib szavazók

Míg a baloldal volt kormányon, a fiatalság hatalom ellen lázadó magatartása azt jelentette, hogy a konzervatív érveket használták a kritikára: minden alrendszer túl szabadelvű, túl kaotikus, és több a meleg meg a drogos, mint a „rendes ember”; kellene már egy erőskezű főnök, aki jól megmondja, hogy mi legyen. Most, amikor van egy, aki megmondja, ámde ez a fiatalságot egyáltalán nem érinti kellemesen (keretszám-csökkentés, röghöz kötés, rosszabb belföldi munkaerőpiaci lehetőségek, ideológiai nyomás a házasodásra és a klasszikus nemi szerepek követésére), reális esély van arra, hogy a fiatalok körében ne csak a szélsőjobbos, hanem a balliberális beállítottság is nagyobb arányban forduljon elő. A tüntetések generációs politikai élményt adhatnak a mai fiataloknak, megnyithatják az utat a közéleti aktivitás felé (a mémgyártás–megosztás is jó kezdet), és nem mellesleg eközben olyan zenékkel gazdagodik a popkultúra, mint a „Nem tetszik a rendszer”, a „Feri segíteni kell”, vagy még anno a „Schmitt Pál köszöntése”.

3. Külföldi tapasztalatszerzés és kapcsolatok

Az utóbbi időszakban sokan döntenek úgy, hogy külföldre mennek tanulni, dolgozni, élni. De vajon lehet-e ennek pozitív oldala is? A külföldi tapasztalatszerzés mind szakmai, mind személyes szinten óriási élmény lehet valakinek, ha van olyan bátor, hogy belevág a kalandba. Mostanában pedig nincs hiány az ösztönző kezdőlökésekből, tehát még az önbizalomhiányos és a mozdíthatatlannak hitt emberkék is elszánhatják magukat. Ha mármost ezután a pozitívabb forgatókönyvet képzeljük el, akkor a mostani országelhagyók egyszer visszajönnek, és ebben az esetben bizonyára hoznak magukkal új szaktudást, új technológiát, új minőség-mércéket és új szemléletet, ez pedig nagyon jót fog tenni nekünk. Ha pedig nem jönnének vissza, akkor a kialakuló külföldi sejtjeink által széles nemzetközi kapcsolathálót hozhatunk létre, amely alkalmas lehet csereutak és különböző szakmai együttműködések kivitelezésére. Az itthon maradt idősebb generáció ráadásul a helyzetre való tekintettel önként megtanul skype-olni, és könnyebben engedi azt is, hogy gyerekei a saját útjukat járják.

4. A hangya-stratégia

Bár az ország igen nagy részének már egyáltalán nincs miből élnie (és minden bizonnyal ez az ő hibájuk, mert ott van az a csomó munkahely, csak ők direkt behunyják a szemüket), emellett azért egyre többen lesznek azok is, akik a szűkülő források miatt végre megtanulnak spórolni. Hát mi ez, ha nem jó pedagógia az ország vezetése részéről? Természetes folyamat, hogy a tücskökből is könnyen hangyák válnak az Orbán-kormány által kiszámíthatatlanná tett magyar gazdasági környezetben. A hitellel is egyre óvatosabb a nép, így már-már aggódom a Media Markt karácsonyi áruhitel-kimutatásáért, de azért mégsem. További pozitívumként pedig kiemelhető, hogy az emberek jobban megbecsülnek mindent, amit éppen veszélyben éreznek, így ezentúl várhatóan munkahelyüket, főnöküket, munkatársaikat, munkakörüket és eddigi fizetésüket is.

5. A demokráciáról - hosszabban

A legtöbb ember eddig úgy fogalmazta meg a demokrácia lényegét, hogy az az, amikor a többség mindig leszavazhatja a kisebbséget. Amióta azonban Viktor és kétharmada ezt a jogosultságot arra használja fel, hogy kőbe vésse saját értékrendjét, a lakosság talán jobban érzi, hogy a demokráciának ez a leegyszerűsített fogalma mégsem tűnik megfelelőnek. Orbán második ámokkormányzása jelenleg lehetőséget ad arra, hogy társadalom elkezdje határozottabban igényelni a demokratikus berendezkedés többi elemét is: a társadalmi egyeztetést, a parlamenti vita lehetőségét, a szólásszabadságot, a hatalmi ágak szétválasztását, és az alkotmány garancia-funkcióját. És ahogyan egyre több „többségiből” válik valamilyen szempontból kisebbségi („-Levadásszák a medvéket! -De te miért futsz? -Mert ők mondják meg, ki a medve!”), lassanként észlelhetővé válik, hogy a demokrácia nem csak a többség uralmát jelenti, hanem a kisebbség védelmét és képviseletét is. A demokrácia fenyegetettsége tehát tudatosíthatja, hogy mi is az, és mi okból jó nekünk a léte. Olyan közös alapot jelenthet, amely végre összefogja a saját személyiségükkel is konstans vitában álló balliberálisokat.

Köszönjük tehát mindezt szépen meg karácsonyra, még ha minden más el is van....