Az egészségügyi szakemberekből egyre növekvő hiány van nemcsak Magyarországon, de Európában, sőt az egész világon is. Ebben a posztban elsősorban az orvosokkal foglalkozom, de nem szabad elfelejteni, hogy az ápoló és más egészségügyi szakmákban is hasonló a helyzet és ők nem kevésbé fontos szereplői az egészségügyi ellátásnak.

Szóval tudjuk, hogy kevés az orvos. Az Európai Unió számításai szerint 2020-ra annyi orvos fog hiányozni az EU országaiból, hogy 15 százalékkal kevesebb ellátást tudnak majd nyújtani, mint amennyire szükség lesz.

Tehát miközben a hazai sajtóban a probléma egyedi, magyar ügyént jelenik meg, egyáltalán nem erről van szó. Élénk vita zajlik az egészségügyi bérekről és a hallgatói szerződésről pro és kontra, miközben kevés szó esik arról, milyen más okok állnak a probléma mögött és milyen egyéb megoldási lehetőségek állnak rendelkezésre. Az alábbiakban így áttekintjük az orvoshiány legfőbb okait, illetve megnézzük az egyes országok e problémával kapcsolatos megküzdési stratégiáit.

Tehát miért van kevés orvos? Tudjuk, hogy a képzésük drága és nagyon komoly infrastruktúrát igényel. Ezen felül azonban Európa lakossága elöregedő népesség. Egy idősebb népességnek nagyobb az egészségügyi ellátásigénye, mint egy fiatalabb átlagéletkorúnak. A helyzetet nehezíti, hogy nemcsak a lakosság, hanem az orvosi kar is öregszik, így  egy öregedő népesség növekvő ellátási igényét egy öregedő orvostársadalomnak kell ellátnia. Továbbá az orvostudomány specializálódik, ami szintén növeli a szakemberigényt. Gondoljunk csak bele: szükség van egy-egy szűk terület specialistáira, de ezzel nem csökken az igény az általános ellátást nyújtó szakemberekre, például háziorvosokra, belgyógyászokra. Magyarországon szintén a hiány, illetve a kereslet növelésének irányába hat az, hogy létezik egy mesterségesen gerjesztett igény az orvosokra. Számos olyan feladatot csak orvosok végezhetnek el, amelyet más országokban ápolói végzettséggel is elláthatóak. Rengeteg országban (Európában is) van arra példa, hogy Magyarországon orvosi feladatnak számító munkát nem orvos lát el. Ez azonban nemcsak szabályozási, hanem kulturális kérdés is.

Fontos kiemelni az egészségügyi szakemberek nemzetközi mobilitásának kérdését is. Ez ma már olyan súlyú téma, hogy mind Egészségügyi Világszervezet, mind az EU kiemelt prioritásként foglalkozik vele. Az egészségügyi szakemberek alacsony száma és mobilitás tehát nemcsak nálunk okoz súlyos gondokat, hanem más országok is küzdenek a képzett szakembereik megtartásával. A megtartáson van a hangsúly, ennek legfőbb eszközei elsősorban a kiszámítható előmenetel, a megfelelő életszínvonal, a szakmai fejlődés biztosítása, és a csapatmunkát (nem hierarchikus viszonyokat) támogató szervezeti kultúra. A megoldás tehát komplex és minden érintett szereplőtől (kormányzat, munkáltató intézmény, közvetlen felettes) befektetést igényel.

Érdemes megnézni, az egyes országok stratégiáit a probléma leküzdésére. Néhány déli országban (Spanyolország és Portugália) „erőből” oldják meg a kérdést. Nevezetesen kiszámolják, hogy mennyi orvost kell képezniük ahhoz, hogy a szükségleteiket fedezni tudják, és ennél jelentősen magasabb számban (20-30%) képzik az orvosokat. Így kalkulálnak azzal, hogy az elvándorlás és a lemorzsolódás mellett is lesz elég doktoruk. Érdekes, náluk éppen emiatt, illetve az orvosi munkanélküliség miatt beszélhetünk orvoselvándorlásról.

Másik megoldás, ami főleg a Benelux államokra jellemző a precíz, sok szempontot figyelembe vevő tervezés, amelynek eredményeképpen évről-évre megmondják mennyi orvost kell képezni, ahhoz, hogy elegendő legyen. Ezek komoly, sok éves munkát jelentő fejlesztések, de biztosan „megérik” a rájuk költött forrásokat. (Erre egy példa itt látható) Egy másik megoldás szintén Belgiumból, a képzés átstrukturálása.

Vannak olyan országok, amelyek külföldről oldják meg az igényt: szisztematikus toborzással, profi fejvadász cégek segítségével elcsábítják más ország képzett munkaerejét. Ennél sokkal kulturáltabb megoldás, amikor egy ország fizet egy másiknak azért, hogy képezzen neki orvosokat. Hasonló háttérrel tanul hazánkban elég sok norvég orvostanhallgató, akik norvég állami ösztöndíj támogatással tanulnak itt. Norvégia tehát fizet más országoknak (nemcsak nekünk) az orvosképzésért. Nekik ez így jobban megéri, mint nagylétszámú orvosi egyetemet fenntartani. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg külföldi hallgató tanul a kiváló magyar orvosképzésben önköltséges alapon.

Aztán, hogy egy távoli, extrém példát is említsünk, nézzük meg Indiát. Indiában az orvosok lakosságszámhoz viszonyított aránya jóval kisebb, mint bármelyik európai országban. Azonban a különböző hályogos szembetegségek népbetegségnek számítanak, amit az orvosok nem tudnak ellátni. Ezért ügyeskezű kézművekeseket képeztek ki az egyes típusú hályogok eltávolítására. A munka orvos felügyelet mellett zajlik, tehát egy orvos felügyel több „kézművest” és állítja fel a diagnózist, illetve ő utalja be az ügyeskezű mesterekhez. Akinek pedig egyéb baja van, azzal az orvos foglalkozik.

A fentiek fényében nézzünk körül Magyarországon. Nálunk is növekszik az orvoshiány, az orvosok elöregedettsége mindenki számára ismert, ahogy az is, hogy az utánpótlás problémás, mivel a fiatalok máshol (például külföldön) képzelik el a jövőjüket. Gondoljunk csak bármelyik vidéki kis településre, ahol az idős háziorvos helyére egyszerűen nem találnak utánpótlást. Ez kifejezetten gyakori probléma!

Van néhány jó irányba mutató kezdeményezés. Látjuk, hogy a rezidens orvosok számára kiírt ösztöndíjakkal lehetséges csökkenteni az elvándorlást. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a tavalyi évhez képest nem növekedett az elvándorlás volumene. A másik eszköz, a hallgatói szerződés hatékonysága már sokkal kétségesebb. A szerződés értelmében a végzetteknek vissza kell fizetniük a képzésük költségét, ha külföldön vállalnak munkát (nyilván sokkal bonyolultabb a történet, de a lényeg ez). Egy gazdag nyugat-európai országnak illetve az egészségügyi intézménynek nem fog problémát jelenteni „megvásárolni” a magyar orvost, ezzel mintegy „legalizálva” az agyelszívást. Természetesen lehetséges, hogy nem a munkáltató fizeti ezt a költséget, de a külföldi bérekből néhány év után nem fog problémát okozni a képzés költségének utólagos megfizetése. Ezzel tehát az ország hozzájut némi pénzhez, de a problémát nem oldja meg, továbbra sem lesz elegendő számú orvosunk.

Látható tehát, hogy a megoldási lehetőségek szinte végtelenek, és akkor még nem is beszéltük a munkahelyi szervezeti kultúra fontosságáról. Magyarországon sokáig nem történt érdemi beavatkozás az egészségügyi szakemberhiány és az elvándorlás mérséklésére. Az elmúlt évektől meghirdetett rezidens ösztöndíjak által a rezidensek elérték azt a kritikus jövedelmet, amelynek hatására érdemben csökkent az elvándorlás körükben. Ez azonban csak az első lépés! Számos további átgondolt stratégiai lépésre és széleskörű (egészségpolitikai, intézmények közötti) együttműködésre van szükség. Látható, hogy többféle megoldás lehetséges, az első és legfontosabb azonban az egészségügyi dolgozók bérének rendezése. Tudjuk ugyanis, hogy az elvándorlás legfőbb oka az alacsony jövedelem, és ha a (Magyarországi bérekhez viszonyítva, nem EU-s összehasonlításban) megfelelő szintre sikerülne emelni, jelentősen csökkenhetne az orvoselvándorlás és orvoshiány. A cél mindössze az, hogy egy orvos ne keressen lényegesen kevesebbet, mint egy mérnök vagy közgazdász. Ez pedig nem a valóságtól elrugaszkodott igény…

Érdemi lépésekre tehát szükség van. Mégpedig stratégia szinten átgondolva, egymást erősítő lépésekre, az elszigetelt megoldások nem vezetnek eredményre. Ennek hiányában ugyanis a jelenlegi helyzet súlyosbodni fog, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.