Ángyán József tragédiája az, ami az igazsága. A jobboldali többség meghatározóan képes befolyásolni a magyar termőföld birtokosi körét, a fideszes birtokpolitika egyik  képviselője  mégis a teljhatalmú kormányfővel szemben vívja szélmalomharcát az „oligarchák” ellen. Ha azonban az Orbán-kormány tényleg következetes ígéretében, a termőföld „magyar kézben” tartásában, akkor közgazdaságtanilag az egyik racionális és etikátlan kapitalista döntést hozta.

Ángyán József „McDonalds-bontó” José Bovéval  tartott Ökopolisz fóruma egyaránt megtalálná a helyét a politikusi kopjafatemetőben nyugvó „polgári körökben” és a DK trappistáért bokszoló hardcore nyugdíjasai között. Ángyán tragédiája az, hogy a Fidesz végre nem tartotta be egyik populista nemzeti ígéretét, a nemzeti romantikától eltérő rideg valósággal szembenézve. Most nagyvonalúan tekintsünk el a baráti zsebek ismételt megtömésétől a termőföldek ügyében (is). E nélkül szerintem a kormány fű alatt megvalósított birtokpolitikája az életképes mezőgazdasági birtoknagyság célja tekintetében lényegében helyes. A közvetlen haszonszerzésen kívül ugyanis a nemzetközi téren versenyképes gazdaságok megteremtésével elkerülhetjük a Horthy-korszak „gazdasági zsákutcáját”, amikor a  kis- és középparasztság csődbe jutott az alacsony termelékenység, a gabonatermelés válsága és a banki, állami tartozások miatt. A dilemma az, hogy ha a Horthy-korszak viszonylag zárt nemzetállami kerete képtelen volt megoldani a kisbirtokok versenyképtelen helyzetét, akkor ez miképpen sikerülhet a XXI. század globális élelmiszerpiacán? 

Talán sokan nem szívesen emlékeznek rá, de a Kádár-rendszer 1960-as években megvalósított téeszesítése, a hagyományos parasztság gerincének megtörése ellenére, komoly agrártechnológiai modernizációt hajtott végre, amely a magyar mezőgazdaságot a kor élvonalába helyezte! A technológiai függőség azóta sem változott, így az Ángyán József által is jegyzett Nemzeti Vidékstratégia hiába ismerte fel az ebből fakadó versenyhátrányunkat (mások olcsóbban, környezetszennyezőbben, jobb technikával stb. termelnek), már kifutottunk az időből és az opciókból a hazai termelők globális felkészítéséhez.

A dolog innentől meglehetősen egyszerű közgazdaságtan egy kis politikával vegyítve. A megfelelő birtoknagysággal, technikával nem rendelkező kisbirtokok ugyanis fenntarthatatlanok, ez tény, s valószínűleg Ángyán József is így gondolja. A helyzetre két megoldás létezik: a birtokkoncentrációt állami segítséggel megvalósító valamifajta szövetkezeti forma vagy a tőkések tulajdonolta nagybirtok. Elvileg igaz, hogy a vidék népességmegtartó erejét a helyi földtulajdonosok szélesebb köre segíti, azonban ez ma már a gyakorlatban megvalósíthatatlannak tűnik. A termőfölddel ugyanis most érkeztünk el az igazi „rendszerváltáshoz”. 

Ha az Orbán-kormány következetes a termőföld egy részének, legalábbis időleges, „magyar kézben” tartásában, akkor a 2014 áprilisában lejáró, külföldiek földszerzését korlátozó földmoratóriumból következő egyik reális döntést hozta. Másfél év múlva a magyar földpiac az európai, globális piac strómanmentes részévé válik. Ángyánnak igaza van, a termőföld értékes, és még értékesebb lesz, amikor a külföldiek elkezdik felvásárolni a versenyképtelen gazdaságokkal rendelkező termelők birtokait. Az új tőkeerős külföldi piacszerző szereplőknek, beleértve a hazai nagybirtokosokat, a kis- és középgazdaságok nem lesznek versenytársai az európai piacon.  Az állam természetesen a földbérleti rendszerrel ezen változtathat(na) középtávon, megfelelő szövetkezeti beszerzés- és termeléskoncentráló birtokpolitika, a technikai fejlesztéshez szükséges hitelháttér megteremtésével. Csakhogy ehhez több év és elég sok közpénz, bankrendszer szükséges.  A föld szétosztása több ezer kisbirtokos között önmagában nem elegendő a globális versenyben való helytálláshoz. Az egyéni haszonszerzésen túl tehát a versenyképesség megteremtésére 1,5 év alatt a hazai (?) tőkések képesek, miközben világgazdasági válság van, hatalmas költségvetési lyuk, és a bankrendszer kivéreztetése zajlik (ugyan ki hitelezne most gazdákat?) Az állam részéről pedig nyomai sem látszanak semmiféle középtávú versenyképességet növelő szövetkezeti mechanizmusnak a bérletrendszer alapjaként. Ennek egy részéről a Fidesz-kormány tehet, más részéről az „elmúltnyolcév” tökölős egyoldalú agrárpolitikája, nagy részéről azonban az a rendszerváltó „kisgazda” elitmentalitás, amely a Horthy-rendszert idéző reprivatizációban vélte felfedezni a globális kapitalista rendszer kicselezésének útját.

Ángyán József bátor igazsága ellenére végre be kell lássa, hogy elképzeléseinek felkarolása nem volt több, mint pr-akció, s a kormány a mezőgazdaságban is a gazdaság egészére jellemző amatőr, inkompetenciáját arcoskodással leplező politikát folytat. „Tündérországban” pedig mára csak a (külföldi) nagybirtok vagy a (magyar) nagybirtok alternatívák maradtak -  „tetszettek volna forradalmat csinálni”, ha már a fülkében.  Vagy itt az ideje a nemzetállami kereteken túlmutató, európai gondolkodásnak? A föld ugyanis itt marad, legyen szó külföldi vagy trikolórral átkötött tőkésről, helyi termelőről – a szereplők hosszútávú elköteleződése, a vidéki élet iskolától a kulturális intézményekig terjedő támogatásának elvárása biztosíthatja a megtartó erőt. Ez még előttünk van!  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.