A hoffmani oktatásirányítás első igazi sikerét ünnepli a napokban. Nem a második próbálkozásra elfogadott közoktatási törvény koncepciójára gondolok, hanem arra, hogy a NEFMI bejelentése szerint  jelentősen csökkent a több, mint 50 órát igazolatlanul hiányzó diákok száma, méghozzá a tavaly bevezetett rendszernek köszönhetően. Ennek lényege, hogy a több, mint 50 órát igazolatlanul mulasztó diákok családjaitól megvonhatják az iskoláztatási támogatást (korábbi családi pótlékot).  Az előző tanévben  31000 diák érte el a 10 igazolatlant,  13289 gyerek lépte át az 50-et, és 7427 diák esetében függesztették fel a támogatás folyósítását. 2009-ben 44361 bejelentés érkezett tankötelezettség megszegésével kapcsolatban a helyi hivatalokhoz.

A korábbi szabályozás szerint 10 igazolatlan óra után indult szabálysértési eljárás, azaz a 44361 bejelentés párja a 31000. Az adat persze nem a tényleges hiányzásokról, hanem az igazolatlan hiányzások számáról szól, ahogy arról sincs adatunk, hogy 50 órát vagy annál többet hány diák mulasztott igazolatlanul az előző tanévben. Természetesen a csökkenés mindenképpen jelentős, ugyanakkor érdemes figyelembe vennünk, hogy ebben a tanévben a kormányzati kommunikáció és a média is nagyobb hangsúlyt fektetett a kérdésre, így feltehetően a szülők jobban odafigyeltek a hiányzások igazolására is.

Az igazán égető kérdés azonban az, hogy az intézkedéssel sikerült-e csökkenteni azok számát, akik kimaradnak az iskolából. Ezt pedig egyáltalán nem tudjuk, hiszen az igazolatlanul hiányzó gyerekek számából nem lehet egyértelműen következtetni erre. Ahhoz, hogy tudjuk, ez az arány csökkent-e, más mérőszámokat kell majd figyelembe vennünk. Ilyen lehet például a korai iskolaelhagyók aránya (2002-2006 között 12,4%), de ezek még nem állnak rendelkezésre.

A hofmanni intézkedés filozófiája az, hogy a kimaradás elsősorban a gyerek, illetve a szülő hibája. Természetesen a családnak rettenetesen fontos szerepe van a gyermek iskoláztatásában, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a nehezen kezelhető, sokszor hátrányos helyzetű diákok lemorzsolódása az iskolarendszernek is köszönhető, hiszen az eredeti hátrány az évek során behozhatatlan lemaradássá változik. Attól, hogy a gyerek az iskolában ül, nem fogja jobban érteni, mi történik körülötte. Ehhez a képzésnek kell változnia.

A problémás diákok eltávolításának egyik bevált módja a magántanulóvá minősítés. A magántanulók jelentős része hátrányos helyzetű, és természetesen ilyenkor a családban sem a szükséges kulturális tőke, sem az anyagi erőforrás nincs meg arra, hogy az iskolai képzést pótolni tudják. Tehát a magántanulók egy része tulajdonképpen iskolaelhagyóvá válik, méghozzá legálisan, azaz anélkül, hogy ez az igazolatlan hiányzásokról szóló adatokban megjelenne. Ha az iskola működésével nem történik semmi, akkor a szigor hatására a hiányzások csökkenése mellett a magántanulóvá válás megszaporodása várható, hiszen ez az egyetlen út marad a nemkívánatos nebulók eltávolítására, és az iskoláztatási támogatás megvonásának elkerülésére egyaránt. Egyelőre statisztikát arról, hogy a magántanulói létszám növekedett-e az előző tanévhez képest, nem találtam, de néhány lokális beszámolót a növekedésről igen. A Vasárnapi Hírek már 2010 októberében arról számol be, hogy „kiskapuként”  a magántanulói jogviszonnyal élnek érintett családok. Kaposvár környékén pedig az előző évhez képest megduplázódott a magántanulók száma.

2008-ban összesen 7400 magántanuló volt az országban, tehát a 13289 „iskolakerülő” száma akár több ezer diákkal is magasabb lehet a valóságban. Ez pedig a csökkenő gyerekszám mellett egyáltalán nem biztos, hogy valódi csökkenést jelent.