December 17-én a 777 blogon Vágvölgyi Gergely egy rendkívül nyugodt, mértéktartó és kiegyensúlyozott cikkben fejtette ki gondolatait és érzéseit: https://777blog.hu/2018/12/17/bekes-karacsonyt/.

Olvasóit arra kéri, hogy mi mindannyian „vegyük észre, hogy az ellentétes oldalon is emberek, magyar honfitársaink vannak, akik a véleményeltérés ellenére lehetnek tisztességes, jószándékú emberek is! Esetleg ugyanúgy édesapák, édesanyák, ugyanannak a csapatnak szurkolnak, ugyanúgy felugranak örömükben, ha Hosszú Katinka elsőként csap célba a világbajnokságon, vagy a női kézi válogatott kapusa az ellenfél szemét is kivédi az EB-n. Akik pontosan ugyanúgy békés karácsonyra vágynak, mint mi.”

„Hagyjunk fel szánkók égetésével, de hallgassuk meg azokat, akik mást gondolnak. Hagyjunk fel az értékek támadásával és – mert hiszem, hogy képesek vagyunk rá! – folytassunk végre érdemi párbeszédet közös ügyeinkről! A vitába bocsátkozás nem a gyengeség, hanem a morális erő egyértelmű jele, sőt, a jellemé, amely tiszteletet érdemel.”

Felhívja a figyelmet arra, hogy „a tüntetések közepette számos vállalható megszólalás mellett rengeteg vállalhatatlan kezdeményezés is felütötte a fejét, voltak, akik az erőszak egyes formáitól sem riadtak vissza, mások verbális agresszióban élték ki magukat.”

Egy kommentelő a következő megjegyzést fűzte a blogposzthoz: „Én is hajlandó lennék egyetérteni az írással, ha nem épp a karácsonyt ócsárolnák, többek között Jézus személyét, betlehemet és karácsonyfát felgyújtani buzdítják egymást, képviselők füstbombát dobálnak és még csak rosszul se érzik magukat miatta, hanem hencegnek vele és sorolhatnám.... én kívülről nézem és nem tetszik... ez már rég nem egy keresztény ország... sokan nem is akarják, hogy az maradjon/legyen... jól jött ez a nyomorult, elbaltázott törvény, most legalább lehet valami mögé bújva hőzöngeni. Sajnálom, hogy mindez karácsony előtt. Bár gondolom így is fel tudnak készülni lélekben is az ünnepre a tüntetők.”

Ebben az írásban szeretném bemutatni, hogy a tüntetések szervezői nem keresztényellenesek, elhatárolódnak attól a tíz-húsz tüntetőtől, akik vállalhatatlan jelszavakat kiabálnak és dobálják a rendőröket. A tüntető tömeg viszont tényleg ingerült, és hajlana az erőszakra, ha a szervezők nem csitítanák őket folyamatosan.

Engem is elszomorít a folyamatos sípolás, a skandált mondatok némelyike („Orbán takarodj!”, „Mocskos Fidesz!”), és a rendszeres nyomakodás a rendőrökkel. Ugyanakkor azt hiszem, pszichológiailag meg lehet érteni, hogy sokan sajnos így tudják csak levezetni a bennük felgyülemlett dühöt és haragot.

A szánkók felgyújtása is elkeserítő szimbolikát hordoz. Ugyanakkor elismerésre méltó, hogy a Momentum egyik politikusa, Szarvas Koppány Bendegúz „gyűjtést szervezett, hogy pótolni tudják a szánkókat.” Vasárnap estére „már 1000 euró összejött, tehát tudják pótolni a veszteséget, de a cél, hogy még 1000 eurót gyűjtsenek, és még többet adakozhassanak.” (Forrás: https://merce.hu/pp/2018/12/16/vasarnap-tuntetes-rabszolgatorveny-budapest-videk-kulfold/osszejott-a-penz-a-tonkretett-szankokra)

Ami a keresztényellenességet illeti, a vasárnapi nagytüntetésen több felszólaló is kategorikusan elhatárolódott az adventi időt megzavaró, a kereszténységet sértő megnyilvánulásoktól.

Komáromi G-Ras Gergő egyenesen így fogalmazott: „Most van ugye az advent időszaka. A felkészülésé. A végül megvalósuló csodára való felkészülés, a lelki erősödés időszaka. […] Bizonyítsuk be, hogy éppen az ellenkezője igaz ennek a keresztényellenességnek! Mi komolyan vesszük ezeket a dolgokat.” 12:56 a következő videóban:

Ugyanakkor igaz, hogy Donáth Anna, a Momentum alelnöke a színpadon szimbolikusan meggyújtott egy füstbombát, de fontos a szövegkörnyezet is. Érdemes végignézni a teljes beszédet:

Fontos megemlíteni azt is, hogy Beer Miklós katolikus püspök egy szívélyes, de egyben a túlzásoktól óvó levelet küldött a tüntetőknek, melyet Lukácsi Katalin olvasott fel:

Végül még egy gondolat jutott eszembe az adventi időszakhoz méltó lelkülettel kapcsolatban. Az advent nemcsak az elcsendesedés időszaka. Keresztelő Szent János egyáltalán nem csendesen, hanem nagyon is harsány hangon mutat rá hallgatóságának bűneire. A tüntetések résztvevői hasonló hévvel és lelkesedéssel az országban eluralkodott botrányos igazságtalanságokat sorolják fel újra és újra – legalábbis én így látom.

Tegnap elmentem a tüntetésre. A Deák térről sétáltunk a Sándor-palota elé. Szánalmasan kevesen.

Jellemzően igyekszem megérteni azokat a folyamatokat, amelyek miatt a tüntetés nem működik, amelyek megakadályozzák, hogy számottevő résztvevő jöjjön össze. A plágium ügy azonban elsősorban és leginkább az akadémiai és egyetemi szférában dolgozók, a Phd hallgatókat sérti közvetlenül. Nem nagyon fér a fejembe, hogy miközben az Elnök folyamatosan sértegeti a tudomány intézményeit, valótlanságokat állítva - mind az interjúban, mind azóta - hol maradtak az egyetemek oktatói, az MTA kutatói, kutatóintézetek munkatársai, PhD hallgatók a tegnapi tüntetésről? Hiszen magasan kvalifikált emberekről van szó, akik átlátják, mi történik,  és akik feltehetően jóval tudatosabbak az átlagpolgárnál.

Mindössze néhány ismerős arcot láttam a tüntetők között – ami persze nem zárja ki, hogy minden általam nem ismert tüntető a felsőoktatásban, az akadémiai szférában, kutatóintézetekben dolgozik. Rendben, a spontán tüntetésre nem jöttek Szegedről, Győrből, Debrecenből. Jó, sokaknak mindenféle dolga volt, családi program, egyebek. De hol maradtak a budapestiek, a fiatalok, vagy akiknek már nagyok a gyerekei? Nem tudom, pontosan hány oktató és kutató dolgozik, hány PhD hallgató tanul budapesti egyetemeken, hány alkalmazottja van az MTA-nak, mennyi akadémikussal számolhatunk, de biztosan tízezres nagyságrendről van szó. Hányan voltak ott az Oktatói Hálózat 274 tagja közül? Nem kell mindenkinek mindig ott lenni, nem is lehet, de nem lehet a rossz idővel rossz időzítéssel, a spontán jelleggel, az egyéni okokkal megmagyarázni a folyamatos, nagymértékű távolmaradást. Ha a leginkább érintett csoportok tagjai nem jönnek, miért várják, hogy mások cselekedjenek? Ha nekik nem fontos ami történt, akkor miért lenne másoknak az? Akkor miért panaszkodik az egyetemi-akadémiai szféra, hogy értelmiség-ellenes a hangulat, a politikai diskurzus és a kutya sem figyel rá oda? 

Magyarországon terjedőben vannak a radikális, rendszerkritikus mozgalmak, illetve az azok eszközrendszerét alkalmazó csoportok. Úgy tűnik, ezek közé tartozik a Hallgatói Hálózat is. A tegnapi tüntetésen feltűnt néhány radikális szocmunkás, és gondolom ott volt pár Occupy Budapest tag is. De persze a lényeg az ÁJK IX. előadójának ideiglenes elfoglalása volt. Sajnos(?) ez utóbbiról lemaradtam, csak a tüntetés unalmasabb részén vettem részt. Az akciót a HH szervezői sikeresnek, az ELTE E- és ÁJK HÖK feltehetően nevetségesnek és elhibázottnak ítélik majd. Számomra azonban nem ez a kérdés. Az esemény hírértéke jelentős, és vitát generál.

A HH minimum ügyes volt, ez nem vitás. Az alábbiakban azonban megpróbálom kicsit átgondolni az akció által felvetett kérdéseket. Ezek a kérdések a radikális, alternatív stb. mozgalmak esetében is relevánsak lehetnek, azonban a Hallgatói Hálózat nem tartja magát radikálisnak, és egyelőre nem a fennálló társadalmi berendezkedéssel szemben határozza meg magát, csupán annak korrekcióját hangsúlyozza. Éppen ezért a “radikális” eszközök alkalmazásának problémái fokozott hangsúllyal esnek latba.  

1. Tartalom és forma: Az első kérdés a forma és a tartalom kapcsolata. Vajon mennyiben tereli el a lényegi kérdésekről a figyelmet a rendbontó, határokat feszegető forma? Az ügyre vagy a szervezetre hívja fel a figyelmet?
2. Egy mindenkiért, mindenki egymás ellen: Számomra kérdés, hogy a teremfoglalás nem állítja-e szembe egymással az amúgy közös érdekű egyetemvezetést és hallgatói csoportokat? Vajon mennyi a HÖOK-HaHa vetélkedés szerepe a dolgok alakulásában? (Az ELTE HÖK reakciója nem csak béna volt, hanem rettentő visszatetsző is.)
3. Semmit velünk a tudtunk nélkül: Bár nem vittem magammal FM adás vételére szolgáló eszközt – nem is tudom, hogy ez segített volna-e – én bizony nem tudtam, mi fog történni az ÁJK-n.  Számomra úgy tűnt, hogy azok sem, akik körülöttem voltak. Ha ez igaz, úgy rángattak át egy rakás embert az ÁJK-ra, hogy azok nem tudták, pontosan mire is szerződnek. Ezzel nem csupán az a probléma, hogy nagy felelősséget ró a szervezőkre, hanem számomra alapvetően ellentétesnek tűnik az akció követeléseinek szellemével. A sokszor elhangzó, „Semmit rólunk, nélkülünk” jelszó feltételezi azt is, hogy a HH sem tesz semmit az általa képviselt vagy mozgósított emberek nélkül. Persze ez nehéz, hiszen egy ilyen akció megszervezése nem megy a nyilvánosságban, elveszíti a meglepetés erejét, megakadályozhatóvá válik stb. Vajon hogyan lehet megoldani ezt a problémát?      
4. Forradalmi párhuzamok: A helyzetet a HH olyan rendkívüli állapotként mutatja be, amely megengedhetővé teszi a normák felrúgását. „Ma ne menj be az órára, ez most fontosabb, mint hogy benn töltsd az időt!” hangzott el a tüntetésen többször is. Egy tüntetésen, ami az oktatás elérhetőségéért zajlik, ez visszatetsző. Ehelyett ésszerűbb lett volna az intézmények és középiskolák együttműködését kérni. Hiszen itt nem pártpolitikai kérdésekről, hanem az óriási demokratikus deficitről, a keretszámcsökkentés módjáról van szó. Ugyanígy a helyzet lehetővé teszi az ÁJK-n vagy a Corvinuson tartandó fórum bejelentésének  elmulasztását. A helyzet vonzza a forradalmi párhuzamokat, holott azok teljesen magalapozatlanok. Az egyik videón elhangzó bekiabálásban egyértelműen ’56-tal vont párhuzamot a tüntető. A dékán erre reagált, a tüntetést szervezők részéről azonban én nem láttam reakciót. A forradalmi párhuzamok valójában a határok kérdését vetik fel. Meddig mehetünk el, és milyen eszközöket alkalmazhatunk az érdekek érvényesítésében? Mennyire akadályoznak bennünket a játékszabályok ebben? Szükséges-e valamilyen alternatív játékteret, alternatív nyilvánosságot teremtenünk?
5. A forradalmi párhuzamok és a játékszabályok kérdése pedig az engem leginkább foglalkoztató kérdéshez, az erőszak kérdéséhez vezet. Nem vitás, hogy ez a megmozdulás teljes mértékben erőszakmentesnek tekinthető. Ugyanakkor az ilyen típusú mozgalmak körül számos olyan jel van, amely azt az üzenetet is hordozhatja, hogy az erőszak legitim eszköz lehet a társadalmi berendezkedés átalakítására. Egy későbbi posztban részletesebben is foglalkozom majd ezzel a kérdéssel, egyelőre a forradalmi párhuzamra, a Guy Fawkes maszkra, az arcok eltakarásának motívumára utalnék.

Nem szeretném kizárólag a kérdéseket, kritikákat hangsúlyozni. Az akció számomra nagyon pozitívnak tűnő végkicsengése a helyi csoportok megalakulására vonatkozó igény. Hiszen a legfontosabbnak azt tartom, hogy olyan valódi közösségek szülessenek, amelyek képesek az érdekartikulációra és véleménykifejezésre és bázisai lehetnek a közösségi, civil részvételnek is. 

A szombati, kormánypárti tüntetés nyomán megszólaló ellenzékiek alapvetően kétféle érvre hivatkozva próbálják „elbagatellizálni” a tüntetés nagyságát:

1. Azt feltételezik, - feltehetően megalapozottan, látva a buszok számát – hogy a szervezők mögött ott állt a FIDESZ vagy az önkormányzatok infrastruktúrája, pénze, és a kormány-uralta sajtó egész  médiafelülete, így pedig érthető, hogyan szednek össze több embert, mint az ellenzéki tüntetések.
2. A tüntetés okai nem érthetőek, vagy nem legitimek, vagy egyszerűen csak őrültség amit követeltek a felvonulók. A tüntetők Magyarország szuverenitásáért tüntetnek, EU ellenesek - ami önmagában nonszensz. Nem látják, hogy az áhított függetlenség egyenlő lenne az államcsőddel, a magasabb kamatokkal, deviza árfolyamokkal. A tüntetők azzal sincsenek tisztában, hogy a kormány hogyan járult hozzá a jelenlegi helyzethez, és nem értik, hogy annak támogatása csak tovább lök bennünket a szakadékba.

Ezek a próbálkozások szerintem egyszerre feleslegesek és károsak, hiszen továbbépítik azt a diskurzust amely jelentősen megtámogatja a sokak által emlegetett, egyöntetűen problémának tartott polarizációt.

De miért is feleslegesek ezek az érvek?

A szervezők mögött álló erőforrásokra történő hivatkozás azért, mert  ennél nagyobb tömegeket más országokban komoly szervezés nélkül is ki tudnak vinni az utcára. Azaz 50, 100, 150 ezer ember nem is annyira sok. Ha belegondolunk, mindösszesen a felnőtt lakosság kb. 1 %-áról van szó. Persze, ez számottevő a magyar viszonyok között.  Szép számmal látunk azonban olyan országokat, ahol mindenféle komoly szervezői háttár nélkül alakulnak ki többszázezres mozgalmak vagy tüntetések. Remek példája ennek az olasz Beppe Grillo humorista által meghirdetett V-Day (B..meg nap).  2007-ben 332000, 2008-ban (V-Day2) pedig 1.3 millió aláírást gyűjtött össze egy nap alatt 120.000 aktivista 500 helyszínen egy korrupcióellenes törvényt követelve úgy, hogy a humorista csak a blogján tette közzé felhívását. Izraelben tavaly nyáron többezer sátrat vertek fel az utcán, egy, a Facebookon közzétett felhívás nyomán, hogy a magas lakhatási költségek ellen tiltakozzanak. A tiltakozás hónapokig tartott, tömegtüntetésekkel (75000-450000 fő) tarkítva amelyik közül a legnagyobb 450 ezer főt mozgatott meg, szerte az országban.

Természetesen lehet sorolni az okokat, ettől azonban tekintsünk el és nézzünk szembe vele: akármennyire is élénknek tűnik az utóbbi 2 év tüntetési repertoárja és mozgalmi élete, ez még mindig kevés. A mozgalmak, megmozdulások szinte kizárólag Budapestre korlátozódnak, ami alkalmas arra, hogy nagy médiafigyelmet kapjanak, és a budapestiekben azt a tévképzetet keltsék, hogy itt hatalmas tömegek aktívak. Miközben a magyarok politikai passzivitása minden korábbinál jelentősebb méreteket öltött. Nem önmagában a pártoktól, hanem a demokratikus akaratkifejezés politikai és civil intézményeitől (választás, tüntetések, petíciók, civil szervezetek) való elfordulás jelzi mindezt. A nagynak tűnő civil szervezetek napi szintű emberi erőforrás-problémákkal küzdenek, a párszázas-ezres  tüntetések a jellemzőek, és a kisebb ügyekben mindössze pár száz embert sikerül rendre mozgósítani.

És a táborok..

Arra hivatkozni, hogy a kormánypárti tüntetők tüntetők okai nem helytállóak, gyengék, vagy veszélyesek, egyszerűen arról árulkodik, hogy a demokratikusnak nevezett ellenzék jelentős része talán nem  is annyira demokrata.  A politikai szabadságjogok gyakorlásának csupán más jogsérelme szabhat gátat, egyébként - ahogy minden szabadságjognak – pont az a lényege, hogy önmagában értékes és legitim. Az, hogy valaki a csokiautomaták liberalizálása, vagy a kormány támogatása, esetleg a rasszizmus ellen vonul utcára, teljesen lényegtelen és egyenlőképpen legitim motiváció. A motiváció szubjektív fontossága és legitimitása kétségbevonása ahhoz vezet, hogy a másikat butának, félrevezetettnek, éretlennek tekintjük, míg magunkra az igazság ismerőjeként és letéteményeseként tekintünk. Ebben a helyzetben a párbeszéd  és megértés nem, csak a kioktatás, a helyreigazítás, helytelenítés, dorgálás kommunikációs aktusai lehetségesek. Ez pedig automatikusan védekezésre kényszeríti és a teljes oppozícióba löki a másik felet.

Igaz, hogy a „másik oldal” nem különb. Valakinek azonban el kellene  kezdeni FELNŐTT embernek tekinteni  és komolyan venni minden állampolgárt.

És pontosan az utóbbi érv az, ami miatt a kormánypárt és pártiak győzelmi jelentései is roppant veszélyesek. Hiszen a nagyobb létszám „nem kötelez”. Ha háromszor ennyi ember megy az utcára, az mit sem változtat azon, hogy van az országnak egy jelentős kisebbsége (nem tudjuk, hogy nem többség-e) aki nem elégedett.  Nem elsősorban – vagy nem csupán – a kormány intézkedéseivel, hanem a demokratikus intézmények működési, a döntéshozatali, egyeztetési mechanizmusokban bekövetkezett változások irányával. Ami korántsem jelenti azt, hogy elégedett lenne a korábbi kormányok teljesítményével.  De elmúlt 8, 10, 20, 40, 140 év ide-vagy oda, tény, hogy ez a kormány nem egyeztet és nem hallgatja meg e csoportok érveit (sem). Ezt pedig nem lehet semmiféle választási felhatalmazásra, szükséghelyzetre, forradalomra hivatkozva megtenni. Hiszen, amit feljebb az ellenzéken kérek számon, ugyanúgy számonkérhető a jobboldalon is: tekintsétek az ellenzékit FELNŐTT embernek és vegyétek komolyan.

Január 3-án harmincezren, ötvenezren vagy talán még többen tüntettünk az Operaház előtt. A résztvevők közül sokan úgy érezték, hogy betelt a pohár, nincs tovább. Az új Alaptörvény életbe lépése után vége a köztársaságnak. Az Országgyűlésben már nincs érdemi vita. A kormánypárti képviselők automatikusan szavaznak meg évtizedekre szóló sarkalatos törvényeket. A tiltakozó ellenzéki pártok, szakmai vagy civil szervezetek hangja nem ér el a döntéshozókig. Megszűnt a sajtó- és a vallásszabadság. A közszolgálati média, az egyházak, a bíróságok, az Alkotmánybíróság, a Nemzeti Bank és az adatvédelmi ombudsman mind elveszítették a függetlenségüket. Minden egyetlen pártnak, egyetlen személynek van alávetve. Újból ott tartunk, mint az 50-es években, Magyarországon pártállam és diktatúra van. Ha nem buktatjuk meg azonnal Orbán Viktort és a kormányt, akkor véglegesen tönkremegy az ország.

Sokan voltunk a tüntetésen. Sokan fel voltak háborodva, és sokan féltek. Őszintén féltettek olyan értékeket, amelyek szerintük az ország életében a legfontosabbak: a demokráciát, a jogbiztonságot, a szabadságjogok érvényesülését.

Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a félelmek túlzottak és irreálisak. De a tüntetésen úgy éreztem, hogy még ha mindenben téved is a tömeg, még ha mindenben helyesek voltak is a Fidesz döntései, akkor is: egy ekkora felháborodás láttán a kormánynak le kell mondania, vagy gyökeresen változtatnia kell a politikáján. Ha nem mond le, hanem tovább erőlteti, amit eddig, az mindenkinek csak rosszabb lesz. A felháborodott, félelemmel teli emberek vérszomjasakká válnak, és ha máskor nem, hát a következő választások után kegyetlenül megtorolják a sérelmeiket.

Tegnap, január 21-én, egy másik tüntetésen megint sokan, százezren, kétszázezren vagy talán még többen vonultunk végig az Andrássy úton. A hangulat vidám és ünnepélyes volt. Nem volt műsor, nem voltak beszédek. De az eseményt hirdető felhívás, a sajtó és személyes beszélgetések alapján úgy gondolom, hogy a résztvevők nagy része ez alkalommal is aggódott. Féltek, hogy a sok külső és belső támadás tönkreteszi az elmúlt másfél év eredményeit. A választásokon vesztes pártok nem hajlandóak belátni, hogy a kormány valóban a többség akaratát képviseli. Azokét, akik szeretnének rendezett körülmények között dolgozni a családjukért. Akik büszkék szeretnének lenni arra, hogy magyarok. És akik esetleg még hívő keresztények is. Most olyanok szólnak bele az ország belügyeibe, akik nem értik ezt, és nem ismerik az itteni viszonyokat. Újból ott tartunk, mint az 50-es években. Akkor a Szovjetúnió ellenőrizte a magyar vezetők minden lépését, most az Európai Unió különféle hivatalai. Ha nem akadályozzuk meg azonnal, akkor az ellenségeink meg fogják buktatni Orbán Viktort, és akkor véglegesen tönkremegy az ország.

Ezen a tüntetésen is sokan voltunk tehát. Sokan félnek és aggódnak. Őszintén féltenek olyan értékeket, amelyek szerintük az ország életében a legfontosabbak: a függetlenséget, a rendet, a családot, a hagyományos értékek megbecsülését, és a bátorságot, hogy kiálljunk mindazért, ami a miénk.

Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a félelmek is túlzottak és irreálisak. De erről a tömegről is úgy gondolom, hogy ha a vágyuk nem teljesül, vagyis a kormány megbukik, akkor kétségbeesetté, reményvesztetté, esetleg dühössé és vérszomjassá válhatnak.

Úgy látom tehát, hogy mindenki a saját részigazságait ismételgeti, egyre elszántabban próbálja legyőzni képzelt ellenségeit, és egyre jobban retteg, hogy az ellenség győz. Ha pedig megtörténik „a legrosszabb” − megbukik Orbán Viktor, vagy épp még biztosabbá válik a hatalma −, akkor az egyik rettegő, aggódó sokaság kétségbeesetten dühössé válhat. Számomra ez az, ami aggasztó és félelmetes. Hogy bármi történik, sokan lesznek kétségbeesetten dühösek.

Eszembe jut egy harmadik tüntetés, ahol a szónok ilyen víziót festett a kormány bukását követő időkről:

[…] A negyedik köztársaságban a Lánchíd Rádió, a Magyar Katolikus Rádió, a HírTv sugározni fog. A negyedik köztársaságban a Magyar Nemzet című napilap akkor is megjelenik, ha anyagi nehézségei vannak, mert a közösség hozzájárul, hogy megjelenjék. A negyedik köztársaságban Orbán Viktor sikeres és elégedett székesfehérvári ügyvéd lesz, és a Magyar Labdarúgó Szövetség főtitkára. A negyedik köztársaságban senki nem fogja megalázni a jobboldali szavazókat. A negyedik köztársaságban senki nem fogja alkotmányerejű törvénnyel bűnöző szervezetnek nyilvánítani a Fidesz és a KDNP utódpártjait. […] A negyedik köztársaság védeni fogja a magyar kisebbségeket Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, és védeni fogja a kisebbségeket Északkelet-Magyarországon, Dél-Baranyában és a nyolcadik kerületben. […]

Nem tudom, hogy Tamás Gáspár Miklós december 31-én, a Kossuth téren pontosan hogyan értette ezeket a szavakat. Számomra az ellenfél tiszteletben tartásáról szólnak. Arról, hogy kinyilvánítom: a számára fontos értékeket én is elismerem, és nem akarok neki rosszat.

Szevasztok, szabadságharcosok! – Ezzel köszöntötte Bakáts Tibor a tömeget múlt hét pénteken. Egyből visszahőköltem: Én nem vagyok szabadságharcos.

Aztán próbálgattam résztvenni az eseményekben, énekelni a „Miért hagytuk hogy így legyen”-t, meg a „Ha én rózsa volnék”-ot, tapsolni, fütyülni, de valahogy a körülöttem állókat nem ragadta magával a dolog, így én is csak tessék-lássék, félgőzzel éltem bele magam.

Később több helyről hallottam, hogy lagymatag volt a dolog, az Index szerint kezdő tüntetők vagyunk, a résztvevők többet vártak. Azért volt olyan ismerősöm is, aki azt mondta, így volt ez jó.

A szabadságharcos identitástól való visszahőkölésem és a bennem is munkáló hiányérzet ellentmondása indított gondolkodásra. Mi okozhatja a lagymatagságot, és hogyan lehetne összeegyeztetni az elköteleződést a háborús-erőszakos retorikától való mentességgel?

I. A megszólított közeg

Bármennyire is sokan voltunk január 14-én (az elmúlt 10 évben biztosan ez volt  a legnagyobb utcai akció, megmozdulás, ha nem számítjuk a pártrendezvényeket.), 10.000 ember még bőven verbuválódhat hasonló társadalmi bázisról. Azt feltételezem, hogy a résztvevők viszonylag hasonlítanak egymáshoz a vallott elveiket, politikai magatartásukat illetően. Bár már az is nagy szó, hogy ténylegesen több generáció megjelent, ennyiben tehát sikerült a kezdeményezésnek a szokásosnál szélesebb és többféle körben elterjednie. Én a rádió előtti megemlékezésen éreztem először így, bár a december 20-i tüntetésről készült videók is hasonló tendenciákról árulkodtak. Ennek kétségtelenül az az egyik oka, hogy a kezdeményezés kilépett a Facebookról és a sajtóban is megjelent a tüntetés híre.De azért nem hiszem, hogy a tüntető 10.000 emberből sok olyan lett volna , akihez maximum 3 lépésben ne jutnék el.  (Ez kb azt jelenti, hogy valamilyen ismerősöm általam nem ismert ismerősének a szülei is ott vannak)

Persze mondjuk ki, hogy a mozgalomnak  - nem feltétlen a politikai pártokhoz való kötődés értelmében - baloldali, liberális támogatói vannak, akik szerintem viszonylag magasan képzettek lehetnek, és természetesen egyelőre elsősorban budapestiek. A pécsi társtüntetés szerintem bármilyen picike is volt, mégis nagyon előremutató kezdeményezést jelentett és remek lenne, ha követőkre találna.

Szerintem a tüntetők motivációinak két tiszta típusát lehet belőni. Azt is sugallom ezzel, hogy a tüntetőket egyelőre nagyfokú tudatosság jelemzi, viszonylag kevesen jöhettek pusztán azért, mert valamilyen referenciaszemély hívta őket.

Nos, tehát vagy azért jött el valaki, mert emberi jogi értelemben liberális, és ez elég fontos is a számára, vagy azért, mert ki nem állhatja a jelenlegi kormányt. Az első csoportnak mindenképpen megvan az a sajátossága, hogy bár intellektuálisan roppant komolynak tarja az egészet, mégis érzelmileg távolságtartó, nem képes és nem is akar 100%-osan elköteleződni,  pláne egy olyan mozgalom, szervezet  mellett amelynek nem ismeri minden tagját, nem vitatta meg az alapelveket és a képviselendő eszméket.  A kritikai attitűd sokkal közelebb áll hozzá, mint akár a jobboldalhoz, akár a kormány- FIDESZ- utálattól fűtött tüntetőtársaihoz, és hajlamos még a saját szervezeteit is előbb kritizálni, mint kinyilvánítani az elismerését, attól félve, hogy ezzel reflektálatlannak tűnő, szubjektív véleménynek ad hangot és lejáratja magát egy életre.  

Az ehhez hasonló attitűdre nagyon jó példa a visszafogott hangú Népszabis, Indexes tudósítás. Ezektől a lapoktól azt is várhattuk volna, hogy amilyen elánnal ágálnak a médiatörvény ellen, olyan lelkesen állnak majd az ügy mellé, és hangsúlyozzák, hogy mennyien voltak. Ehhez képest én a tudósításokat semlegesnek, visszafogottnak éreztem, ahol az, hogy 10.000-en voltunk, szinte mellékes, említésre sem méltó tényként jelent meg. Az Index egyből a tüntetésszervezők amatőrizmusát, a hiányosságokat emelte ki.

Ezen az attitűdön nincs mit csodálkozni. Egyrészt, ha valaki az individuum csorbíthattalan jogai mellett áll ki, akkor feltehetően a feloldódás az egy közös cél érdekében sem annyira megy, ha  pedig a mozgalom élére áll, próbálja kerülni a vezér szerepet. Persze ebből sokszor az lesz, hogy vezetői  sem lesznek a mozgalomnak.  Azaz mondjuk a vezérszónok fel sem emeli a hangját, a résztvevők pedig bármilyen bevonási kísérletre szereptávolítással  reagálnak. Ezt a hozzáállást egy csomó negatív tapasztalat erősíti. Az ember elmegy tüntetni, becsatlakozik valamibe és kiderül, hogy nem, vagy csak félig arról van szó, mint amire számított. A képviselt ügy mellé sokszor olyan, más ügyeket vagy olyan stílust társítanak, amivel már nem ért egyet, amihez nem adná az arcát. Így aztán kétszer is meggondolja, hogy legközelebb elmegy-e bárhova is, és ott hogyan viselkedik.  

A kevésbé tudatos, vagy tisztán proteszt tüntető, de szintén inkább baloldali értékrendű polgárok hagyományosan a kellemes, piknikezős, fáklyás-sétálós, barátságos hangulatú megmozdulásokat szokhatták meg, a rendszerváltás óta. A gyújtó hangú beszédek, a markáns, minden megsemmisítő ellenség rémképe, az érzelmi feszültésg folyamatos fenntartása inkább a jobboldal eszköztárába tartozik. A baloldalon ilyesmire inkább a választások környékén kerül sor. Bár a Zöld Baloldal is próbálkozik, leginkább csak a gyújtó hanggal szerencsére, ellenségkép nélkül, a Munkáspártot meg azt hiszem akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. Hogy érzékeltessem akülönbséget a balolda azt mondja: „Védjük meg magunkat!” A Jobboldal pedig: „Söpörjük el őket!”

Bár az egész ügy pártsemleges, mégis a mellette/ellene táborok a politikai törésvonalak mentén szerveződhetnek. Persze nem is lehet pártsemleges annyiban, hogy kormány és FIDESZ-ellenes a mozgalom, lévén a FIDESZ a kormányzópárt.

Az Ipsos januári közvéleménykutatása a szavazótáborok elszántságának tekintetében a fentiekhez hasonló képet fest: A jobboldali (FIDESZ, JOBBIK) szavazók mozgósíthatósága jóval meghaladja az MSZP szavazókét, az emberi jogi tematikát legmarkánsabban képviselő  LMP-nek pedig a cikk szerint inkább csak szimpatizánsai, mint szavazói vannak. 

Folytatása következik, a napokban..