Az amerikaiakról pár hónap után a sorok jutnak az eszembe. Hosszú kígyózó sorok, a múzeum előtt, a fogadáson a kajával megrakott asztalnál, a Starbucksban, a store-ban. A sorokkal sokszor együtt járnak azok helyét kijelölő terelők, múzeumi terelőemberek, és az a természetesség ahogy mindez zajlik.  

A mi soraink ehhez képest smafu, ráadásul mi idegeskedünk, az amcsiknak ez természetes. Amikor busszal utaztam városok között, már a busz érkezése előtt fél órával hosszú (legalább 50 ember) sorokba rendeződve várták az aktuális járatot.

A Guggenheimnél a hóban az utca végéig tartott a sor.

Ha valaki érkezik, szó nélkül beáll a sor végére.

Érdekes módon ezekben a sorokban én sem idegeskedem.  Vagy mert van időm, vagy mert közben a sorok haladnak. Senki nem tolakszik eléd, nem próbál soron kívül bejutni arra hivatkozva, hogy a múzeumi takarítónő az anyósának a barátnője.

(Tudom, ide jól jönne pár kép, igyekszem lencsevégre kapni néhány igazi amerikai sort.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.