Az új és a felélénkülő társadalmi mozgalmak elsősorban a tüntetés, különböző demonstrációk, petíciók és performanszok eszközeihez nyúlnak a kritika vagy elégedetlenség kifejezésére. Ezek a politikai véleménynyilvánítás bevett eszközei, ugyanakkor feltételezik, hogy a kormányzat, vagy a politikai rendszer odafigyel ezekre és reagál rájuk. Nem azzal, hogy megpóbálja ellehetetleníteni azokat (ld. március 15-ét), hanem a megfogalmazott elégedetlenség okainak feltárásával és a megfogalmazott vélemények beépítésével.

A kormányzat és a politikai rendszer válaszkészsége nem teljesen esik egybe. Elvileg akár egy autoriter berendezkedésű ország kormánya is lehetne nagyon reszponzív ("a jó király"), míg egy demokratikusan választott kormányzat tökéletesen figyelmen kívül hagyhatja az állampolgári véleményeket. („Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek”). Ugyanakkor egy autoriter rendszerben ez a válaszkészség mindösszesen a hatalom jóindulatán és belátásán múlik, demokráciákban elvileg a választások eleve egyfajta minimális válaszkészséget biztosítanak, hiszen, ha más nem is történhet, a választók leváltják a rosszul kormányzó pártot. Tehát azt is mondhatnánk, csak ki kell bekkelni ezt a 4  (már csak 2,5) évet, és jön egy új, jobb kormány, addig meg elég minél erősebben, gyakrabban hatásosabban kifejezni az elégedetlenséget. Csakhogy Magyarországon a helyzet ennél bonyolultabb.

Az első nehézséget természetesen az okozza, hogy a kormányzat nem egyszerűen nem reagál bizonyos csoportok igényeire, hanem alapvető szabályokat sért meg. Még jobban, mint bármelyik korábbi kormány a rendszerváltás óta. Elvileg e jogok, vagy a politikai rendszer szabályainak átalakítása odáig is vezethet, hogy a választások elveszítsék jelentőségüket. Ezt azonban nagyon nehéz előre látni. Tehát, a kérdés az, mikor gondolhatjuk, hogy a rendszer minimális reakcióképessége kerül veszélybe?

A második nehézséget az jelenti, hogy az Orbán kormány számos jótéteményének megváltoztatásához vagy 2/3-os többség, vagy hosszú nemzetközi bírósági eljárások kellenek. Magyarán egy olyan önkorlátozó 2/3 lenne szükséges, ami képes visszarendezni a jogrendszert egy demokratikusabb állapotba, majd nem használja önös érdekeire a többségét.

A harmadik nehézség pont ezzel függ össze és a politikai elit állapotából ered. A jelenleg a parlamentben képviselettel bíró pártok közül legalább négyről joggal sejthetjük, hogy nem osztja a reszponzivitás, társadalmi párbeszéd gondolatát. A jelenlegi kormányzópárt mai, az MSZP-DK korábbi teljesítménye (Ne feledjük, a fenti idézet GyF-től származik!) teszi ezt kétségessé, míg a JOBBIK ideológiája gyakorlatilag kizárja azt. Ezt a hétvégén meg is erősítette a pártelnök. A parlamenten kívüli politikai erők egyelőre gyengék, némelyikük demokratikus elkötelezettsége kétségbevonató illetve a mozgalmak egy része civil kíván maradni (helyesen). Ebben a helyzetben nagyon nehéz arra építeni, hogy a következő kormány jobb lehet. A jelenlegi elittel feltehetően nem lesz sokkal jobb, legalábbis nehéz azt gondolnom, hogy a FIDESZ általi változtatások jelentette előnyöket például a szocialisták maradéktalanul feladnák, ha ők kerülnek kormányra.

Összefoglalva tehát: 

• A kormányváltás kevés, olyan politikai elit kell, amely erősen elkötelezett a demokratikus értékek, társadalmi párbeszéd és hosszú távú építkezés mellett (erősen önkorlátozó).
• Ennek a politikai elitnek 2/3-os győzelmet kell aratnia a következő választásokon.
• A megfelelő politikai elit jelenleg nem látszik.

A helyzet tehát az, hogy a politikai rendszer reakcióképességének problémája rövidtávon nehezen oldható meg. Elérhető a kormányváltás, de ettől nem változik meg a politikai berendezkedés demokrácia-deficites jellege. Hiába jön új miniszterelnök új csapattal, nehéz  lesz megváltoztatni a jelenleg elfogadott szabályokat, a szükséges parlamenti többség és az ellenérdekelt felek miatt. A fő kérdés pedig az marad, hogyan érhetjük el, hogy a politikai hatalom birtokosai mind a gazdasági, mind a szimbolikus, vagy politikai erőforrások feletti rendelkezésüket a demokratikus berendezkedésnek megfelelő önkorlátozással, és társadalmi párbeszéd mellett gyakorolják. Ennek a belátása azt jelenti, hogy egy új mozgalom, vagy akár politikai pártdolga nem ér véget a 2014-es választásokkal. És hogy némi aktuálpolitikát is csempésszünk a posztba, úgy tűnik, ez egybecseng az LMP hétvégi döntésével arról, hogy nem kötnek állandó szövetséget az ellenzéki pártokkal. Rövid távon talán hasznos lenne az állandó együttműködés, esetleg a kormányváltáshoz is hozzájárulna, de hosszú távon feltehetően hozzájárulna a jelenlegi politikai helyzet fenntartásához. 

A szombati, kormánypárti tüntetés nyomán megszólaló ellenzékiek alapvetően kétféle érvre hivatkozva próbálják „elbagatellizálni” a tüntetés nagyságát:

1. Azt feltételezik, - feltehetően megalapozottan, látva a buszok számát – hogy a szervezők mögött ott állt a FIDESZ vagy az önkormányzatok infrastruktúrája, pénze, és a kormány-uralta sajtó egész  médiafelülete, így pedig érthető, hogyan szednek össze több embert, mint az ellenzéki tüntetések.
2. A tüntetés okai nem érthetőek, vagy nem legitimek, vagy egyszerűen csak őrültség amit követeltek a felvonulók. A tüntetők Magyarország szuverenitásáért tüntetnek, EU ellenesek - ami önmagában nonszensz. Nem látják, hogy az áhított függetlenség egyenlő lenne az államcsőddel, a magasabb kamatokkal, deviza árfolyamokkal. A tüntetők azzal sincsenek tisztában, hogy a kormány hogyan járult hozzá a jelenlegi helyzethez, és nem értik, hogy annak támogatása csak tovább lök bennünket a szakadékba.

Ezek a próbálkozások szerintem egyszerre feleslegesek és károsak, hiszen továbbépítik azt a diskurzust amely jelentősen megtámogatja a sokak által emlegetett, egyöntetűen problémának tartott polarizációt.

De miért is feleslegesek ezek az érvek?

A szervezők mögött álló erőforrásokra történő hivatkozás azért, mert  ennél nagyobb tömegeket más országokban komoly szervezés nélkül is ki tudnak vinni az utcára. Azaz 50, 100, 150 ezer ember nem is annyira sok. Ha belegondolunk, mindösszesen a felnőtt lakosság kb. 1 %-áról van szó. Persze, ez számottevő a magyar viszonyok között.  Szép számmal látunk azonban olyan országokat, ahol mindenféle komoly szervezői háttár nélkül alakulnak ki többszázezres mozgalmak vagy tüntetések. Remek példája ennek az olasz Beppe Grillo humorista által meghirdetett V-Day (B..meg nap).  2007-ben 332000, 2008-ban (V-Day2) pedig 1.3 millió aláírást gyűjtött össze egy nap alatt 120.000 aktivista 500 helyszínen egy korrupcióellenes törvényt követelve úgy, hogy a humorista csak a blogján tette közzé felhívását. Izraelben tavaly nyáron többezer sátrat vertek fel az utcán, egy, a Facebookon közzétett felhívás nyomán, hogy a magas lakhatási költségek ellen tiltakozzanak. A tiltakozás hónapokig tartott, tömegtüntetésekkel (75000-450000 fő) tarkítva amelyik közül a legnagyobb 450 ezer főt mozgatott meg, szerte az országban.

Természetesen lehet sorolni az okokat, ettől azonban tekintsünk el és nézzünk szembe vele: akármennyire is élénknek tűnik az utóbbi 2 év tüntetési repertoárja és mozgalmi élete, ez még mindig kevés. A mozgalmak, megmozdulások szinte kizárólag Budapestre korlátozódnak, ami alkalmas arra, hogy nagy médiafigyelmet kapjanak, és a budapestiekben azt a tévképzetet keltsék, hogy itt hatalmas tömegek aktívak. Miközben a magyarok politikai passzivitása minden korábbinál jelentősebb méreteket öltött. Nem önmagában a pártoktól, hanem a demokratikus akaratkifejezés politikai és civil intézményeitől (választás, tüntetések, petíciók, civil szervezetek) való elfordulás jelzi mindezt. A nagynak tűnő civil szervezetek napi szintű emberi erőforrás-problémákkal küzdenek, a párszázas-ezres  tüntetések a jellemzőek, és a kisebb ügyekben mindössze pár száz embert sikerül rendre mozgósítani.

És a táborok..

Arra hivatkozni, hogy a kormánypárti tüntetők tüntetők okai nem helytállóak, gyengék, vagy veszélyesek, egyszerűen arról árulkodik, hogy a demokratikusnak nevezett ellenzék jelentős része talán nem  is annyira demokrata.  A politikai szabadságjogok gyakorlásának csupán más jogsérelme szabhat gátat, egyébként - ahogy minden szabadságjognak – pont az a lényege, hogy önmagában értékes és legitim. Az, hogy valaki a csokiautomaták liberalizálása, vagy a kormány támogatása, esetleg a rasszizmus ellen vonul utcára, teljesen lényegtelen és egyenlőképpen legitim motiváció. A motiváció szubjektív fontossága és legitimitása kétségbevonása ahhoz vezet, hogy a másikat butának, félrevezetettnek, éretlennek tekintjük, míg magunkra az igazság ismerőjeként és letéteményeseként tekintünk. Ebben a helyzetben a párbeszéd  és megértés nem, csak a kioktatás, a helyreigazítás, helytelenítés, dorgálás kommunikációs aktusai lehetségesek. Ez pedig automatikusan védekezésre kényszeríti és a teljes oppozícióba löki a másik felet.

Igaz, hogy a „másik oldal” nem különb. Valakinek azonban el kellene  kezdeni FELNŐTT embernek tekinteni  és komolyan venni minden állampolgárt.

És pontosan az utóbbi érv az, ami miatt a kormánypárt és pártiak győzelmi jelentései is roppant veszélyesek. Hiszen a nagyobb létszám „nem kötelez”. Ha háromszor ennyi ember megy az utcára, az mit sem változtat azon, hogy van az országnak egy jelentős kisebbsége (nem tudjuk, hogy nem többség-e) aki nem elégedett.  Nem elsősorban – vagy nem csupán – a kormány intézkedéseivel, hanem a demokratikus intézmények működési, a döntéshozatali, egyeztetési mechanizmusokban bekövetkezett változások irányával. Ami korántsem jelenti azt, hogy elégedett lenne a korábbi kormányok teljesítményével.  De elmúlt 8, 10, 20, 40, 140 év ide-vagy oda, tény, hogy ez a kormány nem egyeztet és nem hallgatja meg e csoportok érveit (sem). Ezt pedig nem lehet semmiféle választási felhatalmazásra, szükséghelyzetre, forradalomra hivatkozva megtenni. Hiszen, amit feljebb az ellenzéken kérek számon, ugyanúgy számonkérhető a jobboldalon is: tekintsétek az ellenzékit FELNŐTT embernek és vegyétek komolyan.