Mindazok számára, akik az „Orbán-rezsim” eltávolításában reménykednek a 2014-es választás „rendszerváltoztatást” jelent. A 2014-es választás már nem egy epizód a demokratikus választások sorában, nem a duális erőtérről, a nagy pártokról, az elmúlt 20 évről szól, hanem a NER-ről és a következő 20 évről. Az E14 által felvázolt ellenzéki együttműködés ebben az értelmezésben tényleg nem személyeket, pártokat jelenít meg, hanem az egyetlen – bármely demokratikus politikai szereplő által képviselhető – reális választási stratégiát a jogállam és a regisztrációmentes szabad választás, netán az „alapszabályosság” helyetti régi „alkotmányosság” visszaállítása érdekében.

Ebben az erdőben tévedt el az LMP és Schiffer András, minden jószándékuk ellenére. A választás tétje már vagy még nem a „jó kormányzás” és az azt képviselő pártok, identitások, hanem a demokratikus politizálást, bármifajta demokratikus versengést hosszútávon lehetővé tévő jogállami berendezkedés kialakítása és stabilizálása. Az LMP vitustánca a szavazóbázisok vándorlásának és az erkölcsi „bro code” vonatkozások számolgatása nélkül is egy elvi és egy gyakorlati következményre mutatott rá.

1.) Elviekben nagyon tisztességes az „elmúlt 20 év” politikájának, politikusainak az elutasítása, azonban a gyakorlati „nem működünk együtt más parlamenti pártokkal” megvalósítása zsákutcába vezet. Az új választási rendszerben nem lehet egyszerre elitváltó kormányzóképességre törekedni és izolációs politizálást folytatni. Ennek feltétele ugyanis a korábbihoz hasonló többfordulós, regisztrációmentes választás lenne többségében fideszes többségű választókerületi határok nélkül, azaz egy meghatározott jogállami berendezkedés. Ebből kiindulva az „elmúlt 20 évezés” az „elmúlt 8 évezéshez” hasonlóan színtiszta populizmus. Arról nem is beszélve, egyértelműen el kellene dönteni, hogy az elmúlt 20 évből kiket szeretnénk leváltani, mert a NER fülkeforradalma után vagy az MSZP vagy a Fidesz közül lehet választani. A rendszerváltozás mesterséges, felülről irányított „rebootolása” véleményem szerint ugyanolyan zsákutcás gondolkodás, mint a Jobbik hasonló nézetei vagy EU-ellenessége, és irrealitásában hozzájárul az Orbánhoz hasonló világmegváltó, instant mennybemenetelt ígérő karizmatikus személyek és nézetek virulásához.  

2.) Akárki találta ki a kampánycsapatban, helyes volt Bajnainak az időben elkezdett ellenzéki programalkotásra való pragmatikus felhívása. No nem feltétlenül az, hogy a Milla vagy Bajnai kell ennek a motorja, főszereplője stb. legyen, ám az általuk beindított folyamatok világossá tették, erre tényleg időt kell szánni. Legyen bármi a sorsa az E14-nek vagy más ellenzéki „pólusnak”, a szereplők vehemens reagálásai, tiltakozásai mind azt mutatják, hogy a demokratikus ellenzék oldalán tényleg hiányzik a több évre előretekintő konszenzus az értékekben és normákban. Az LMP, a 4K! reagálása ugyanis szimptomatikusan fejezi ki a magyar politikai elit konszenzusképtelenségét, a párbeszéden alapuló „más politizálásra” való képtelenséget. Amikor például jelen helyzetben a hasonló oldalon álló, részben azonos érdekekkel rendelkező aktorok nem hajlandóak egy asztalhoz ülni egy demokratikus jogállami minimum program kidolgozása érdekében. Mintha 1956-ban elmaradt volna a forradalom Nagy Imre kommunista „padláslesöprő” múltja miatt, avagy 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal nem ült volna össze, amíg az MSZMP nem számol le nyilvánosan az „elmúlt 40 évvel” még a hatalom átadása előtt. Persze fontosak az elvek, de a nemzeti-köztársasági minimumot még igazi diktatúrák árnyékában is össze lehetett hozni, hát még most!

Az is lehet, hogy „nekünk Mohács kell”, rossz helyett még rosszabb alapon. 2018-ig biztosan több idő lesz az egyeztetésekre, s addig a Fidesz ismételt győzelmével a jogállammal együtt a gazdaság is végleg a földbe áll, így segítve több millió választó szemfelnyitását. 

A tegnap rendezett Védegylet-Milla-Haha konferencia végén kibontakozott egy rövidke vita a Milla a „Támogatás ára” címen futó - a beszélgetésen nemzeti minimum plusznak nevezett - kezdeményezéséről. A Millások azt mondták, az Ellenzéki Kerekasztal ötlete nyomán úgy érezték, hogy ugyan jó a kezdeményezés, ám az elmúlt időszak bebizonyította, hogy nem bízhatunk a politikusokban. Azaz a támogatásnak ára van, akkor ülhetnek le a civilek asztalához, ha bizonyos minimum-feltételeket elfogadnak. Néhányan azt az álláspontot képviselték, hogy ez nagyon szépen hangzik, ám valójában nincsenek olyan politikai erők, akikkel érdemes lenne egy asztalhoz ülni. Mivel a jelenlegi politikai helyzet kialakulásában a korábbi politikai erők is jelentős felelősséggel bírnak, így ezek a pártok egyszerűen nem vehetők komolyan. Akármit is ígérnek most, egyáltalán nem hihetjük el, hogy azt kormányra kerülésük esetén betartják. Bár az „ellenzéki” csoportok meglehetősen homogénnek tűnnek, e vita jól jelzi, hogy a helyzet megoldásának eltérő forgatókönyvei és hangsúlyai lehetnek. Az a benyomásom alakult ki, hogy az egyes csoportok előreszaladtak a gyors cselekvés irányába, ahelyett, hogy előbb egyeztették, megvitatták volna a lehetséges stratégiákat és ezek következményeit.

A vita mélyén a követlkező dilemmát véltem felfedezni:

Abban ugyan megegyeznek a különböző ellenzéki civil szereplők, hogy ennek a kormányak mennie kell, ugyanakkor nem világos, hogy milyen áron, és kinek kellene váltania őket. Azaz mi a fontosabb: a jelenlegi kormány menesztése, minél hamarabb, vagy egy új politikai elit kitermelése. Az előbbi egy rövid távú, az utóbbi egy közép-távú stratégiát igényel és egyáltalán nem biztos, hogy a kettő összeegyeztethető.  

A lehetséges szcenáriók:

Ha a kormány menesztését tekintjük prioritásnak – hogy el lehessen kezdeni helyreállítani a megtépázott intézményrendszert, alkotmányosságot, jogállamot - akkor a 2014-es választásokra kell koncentrálni. Ez az összes demokratikusnak tartott ellenzéki erő összefogásának stratégiáját vonja maga után, ami per pillanat kizárólag a jelenlegi politikai szereplők részvételével képzelhető el, mivel nincsenek más olyan jelentős aktorok, akik egyedül képesek lehetnének az ehhez szükséges kampány finanszírozására, majd a kormányzásra.

Ezen belül két álláspontot látok: az egyik szerint elég a demokratikus elköteleződés deklarálása a mindennapi politikai cselekvés során. Azaz a kormánypártokon és a JOBBIK-on kívül minden ellenzéki parlamenti és parlamenten kívüli pártot a demokatikus ellenzék részének tekintünk és ez elegendő alap az együttműködéshez.

Ezt az álláspontot a Szolidaritás képviselte, ám miután az LMP bejelentette, hogy nem vesz részt, a megvalósítást egyelőre elhalasztották.

A másik álláspont a Milláé, erre vonatkozik a „Támogatás ára”. Azaz a civilek találják ki azt a minimum-programot, amely elfogadásával a civil ellenzék befogadja a politikai pártokat. Ez a verzió az összefogás mellett van, de nem bármi áron, tehát akár azt is el tudja fogadni, ha az nem jön létre és a rövidtávú stratégia nem működik.

A másik stratégia szerint - mivel a jelenlegi parlamenti pártok nem megbízhatóak – új politikai pártokat, szervezeteket kell kitermelni. E szerint nem szabad kompromisszumot kötni az MSZP-vel és a DK-val, hiszen annak politikusai a demokrácia lebontásában jelentős szerepet játszottak. Ebben az esetben nem a 2014-es választást kell megcélozni, hiszen körülbelül esélytelen egy kormányzó erő összehozása, maximum újabb szereplők parlamentbe juttatása lehet a cél. Új politikai erők kitermelése többéves folyamat, a 2018-as választás talán reálisabb célkitűzésnek látszik.

Lehetséges azonban egy köztes út is. Egyrészt az LMP nem kompromittálta magát az elmúlt ciklusokban. Annak az esélye, hogy az LMP-ből vezető kormányzó erő legyen igen kicsi (és persze kérdéses, hogy jó lenne-e), egy koalíció pedig éppen úgy tönkreteheti a reputációját, mint a feltétel nélküli ellenzéki együttműködés. A decemberi események során kínálkozó támogatottság-növelési esélyeit ráadásul elszalasztotta a párt és a HaHa február 15-i tüntetésére becsempészett táblák akciója pedig az MSZP-hez is méltó lett volna. Ugyanakkor az LMP mégiscsak az egyetlen, a Negyedik Köztársaság létrehozásának nézőpontjából körülbelül feltételek nélkül vállalható és a civilekkel napi kapcsolatot ápoló politikai erő.

A parlamenten kívül néha feltűnő, a politikai visszatérést lebegtető Bajnai Gordon és köre szintén olyan szövetségesnek tűnik, amely az előző ciklusbéli kormányzati szerepvállalás ellenére meg tudta őrizni elfogadottságát a közvélemény szemében. Bár nem tudjuk, ez a kör vissza szándékozik-e térni a pártpolitikába, az ellenzéki politizálásban fontos szerepük lehet.

Erre a két aktorra támaszkodva az ellenzék kormányváltás nélkül is jelen tud lenni a pártpolitikában és a szélesebb nyilvánosságban és képviselheti az új, negyedik köztársaság eszméjét. Ugyanakkor emellett rendkívül fontos az új aktorok kitermelése, ez azonban hosszú folyamat, hiszen nem egyszerűen politikusokat kell előállítani, hanem meg kell erősíteni a civil társadalmat. Olyan közösségek százait kell létrehozni, amelyekből:

• Nem 1-2, hanem tucatnyi politikai formáció születhet,
• Elég erősek ahhoz, hogy a létrejövő politikai pártok ne szívják el a civil működéshez szükséges humán és anyagi erőforrásaikat, azaz a pártpolitikába való belépéssel ne hagyjanak olyan űrt maguk után a civil szférában, mint a rendszerváltó pártok  annak idején.

A dilemma tehát adott, a stratégiák mellett lehetne érvelni. Ez azonban eddig nem történt meg, amit azért tartok sajnálatosnak, mert szerintem elsősorban az a fontos, hogy a stratégiában legyen megegyezés, másodlagos, hogy melyik valósul meg. 

Az új és a felélénkülő társadalmi mozgalmak elsősorban a tüntetés, különböző demonstrációk, petíciók és performanszok eszközeihez nyúlnak a kritika vagy elégedetlenség kifejezésére. Ezek a politikai véleménynyilvánítás bevett eszközei, ugyanakkor feltételezik, hogy a kormányzat, vagy a politikai rendszer odafigyel ezekre és reagál rájuk. Nem azzal, hogy megpóbálja ellehetetleníteni azokat (ld. március 15-ét), hanem a megfogalmazott elégedetlenség okainak feltárásával és a megfogalmazott vélemények beépítésével.

A kormányzat és a politikai rendszer válaszkészsége nem teljesen esik egybe. Elvileg akár egy autoriter berendezkedésű ország kormánya is lehetne nagyon reszponzív ("a jó király"), míg egy demokratikusan választott kormányzat tökéletesen figyelmen kívül hagyhatja az állampolgári véleményeket. („Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek”). Ugyanakkor egy autoriter rendszerben ez a válaszkészség mindösszesen a hatalom jóindulatán és belátásán múlik, demokráciákban elvileg a választások eleve egyfajta minimális válaszkészséget biztosítanak, hiszen, ha más nem is történhet, a választók leváltják a rosszul kormányzó pártot. Tehát azt is mondhatnánk, csak ki kell bekkelni ezt a 4  (már csak 2,5) évet, és jön egy új, jobb kormány, addig meg elég minél erősebben, gyakrabban hatásosabban kifejezni az elégedetlenséget. Csakhogy Magyarországon a helyzet ennél bonyolultabb.

Az első nehézséget természetesen az okozza, hogy a kormányzat nem egyszerűen nem reagál bizonyos csoportok igényeire, hanem alapvető szabályokat sért meg. Még jobban, mint bármelyik korábbi kormány a rendszerváltás óta. Elvileg e jogok, vagy a politikai rendszer szabályainak átalakítása odáig is vezethet, hogy a választások elveszítsék jelentőségüket. Ezt azonban nagyon nehéz előre látni. Tehát, a kérdés az, mikor gondolhatjuk, hogy a rendszer minimális reakcióképessége kerül veszélybe?

A második nehézséget az jelenti, hogy az Orbán kormány számos jótéteményének megváltoztatásához vagy 2/3-os többség, vagy hosszú nemzetközi bírósági eljárások kellenek. Magyarán egy olyan önkorlátozó 2/3 lenne szükséges, ami képes visszarendezni a jogrendszert egy demokratikusabb állapotba, majd nem használja önös érdekeire a többségét.

A harmadik nehézség pont ezzel függ össze és a politikai elit állapotából ered. A jelenleg a parlamentben képviselettel bíró pártok közül legalább négyről joggal sejthetjük, hogy nem osztja a reszponzivitás, társadalmi párbeszéd gondolatát. A jelenlegi kormányzópárt mai, az MSZP-DK korábbi teljesítménye (Ne feledjük, a fenti idézet GyF-től származik!) teszi ezt kétségessé, míg a JOBBIK ideológiája gyakorlatilag kizárja azt. Ezt a hétvégén meg is erősítette a pártelnök. A parlamenten kívüli politikai erők egyelőre gyengék, némelyikük demokratikus elkötelezettsége kétségbevonató illetve a mozgalmak egy része civil kíván maradni (helyesen). Ebben a helyzetben nagyon nehéz arra építeni, hogy a következő kormány jobb lehet. A jelenlegi elittel feltehetően nem lesz sokkal jobb, legalábbis nehéz azt gondolnom, hogy a FIDESZ általi változtatások jelentette előnyöket például a szocialisták maradéktalanul feladnák, ha ők kerülnek kormányra.

Összefoglalva tehát: 

• A kormányváltás kevés, olyan politikai elit kell, amely erősen elkötelezett a demokratikus értékek, társadalmi párbeszéd és hosszú távú építkezés mellett (erősen önkorlátozó).
• Ennek a politikai elitnek 2/3-os győzelmet kell aratnia a következő választásokon.
• A megfelelő politikai elit jelenleg nem látszik.

A helyzet tehát az, hogy a politikai rendszer reakcióképességének problémája rövidtávon nehezen oldható meg. Elérhető a kormányváltás, de ettől nem változik meg a politikai berendezkedés demokrácia-deficites jellege. Hiába jön új miniszterelnök új csapattal, nehéz  lesz megváltoztatni a jelenleg elfogadott szabályokat, a szükséges parlamenti többség és az ellenérdekelt felek miatt. A fő kérdés pedig az marad, hogyan érhetjük el, hogy a politikai hatalom birtokosai mind a gazdasági, mind a szimbolikus, vagy politikai erőforrások feletti rendelkezésüket a demokratikus berendezkedésnek megfelelő önkorlátozással, és társadalmi párbeszéd mellett gyakorolják. Ennek a belátása azt jelenti, hogy egy új mozgalom, vagy akár politikai pártdolga nem ér véget a 2014-es választásokkal. És hogy némi aktuálpolitikát is csempésszünk a posztba, úgy tűnik, ez egybecseng az LMP hétvégi döntésével arról, hogy nem kötnek állandó szövetséget az ellenzéki pártokkal. Rövid távon talán hasznos lenne az állandó együttműködés, esetleg a kormányváltáshoz is hozzájárulna, de hosszú távon feltehetően hozzájárulna a jelenlegi politikai helyzet fenntartásához. 

Szevasztok, szabadságharcosok! – Ezzel köszöntötte Bakáts Tibor a tömeget múlt hét pénteken. Egyből visszahőköltem: Én nem vagyok szabadságharcos.

Aztán próbálgattam résztvenni az eseményekben, énekelni a „Miért hagytuk hogy így legyen”-t, meg a „Ha én rózsa volnék”-ot, tapsolni, fütyülni, de valahogy a körülöttem állókat nem ragadta magával a dolog, így én is csak tessék-lássék, félgőzzel éltem bele magam.

Később több helyről hallottam, hogy lagymatag volt a dolog, az Index szerint kezdő tüntetők vagyunk, a résztvevők többet vártak. Azért volt olyan ismerősöm is, aki azt mondta, így volt ez jó.

A szabadságharcos identitástól való visszahőkölésem és a bennem is munkáló hiányérzet ellentmondása indított gondolkodásra. Mi okozhatja a lagymatagságot, és hogyan lehetne összeegyeztetni az elköteleződést a háborús-erőszakos retorikától való mentességgel?

I. A megszólított közeg

Bármennyire is sokan voltunk január 14-én (az elmúlt 10 évben biztosan ez volt  a legnagyobb utcai akció, megmozdulás, ha nem számítjuk a pártrendezvényeket.), 10.000 ember még bőven verbuválódhat hasonló társadalmi bázisról. Azt feltételezem, hogy a résztvevők viszonylag hasonlítanak egymáshoz a vallott elveiket, politikai magatartásukat illetően. Bár már az is nagy szó, hogy ténylegesen több generáció megjelent, ennyiben tehát sikerült a kezdeményezésnek a szokásosnál szélesebb és többféle körben elterjednie. Én a rádió előtti megemlékezésen éreztem először így, bár a december 20-i tüntetésről készült videók is hasonló tendenciákról árulkodtak. Ennek kétségtelenül az az egyik oka, hogy a kezdeményezés kilépett a Facebookról és a sajtóban is megjelent a tüntetés híre.De azért nem hiszem, hogy a tüntető 10.000 emberből sok olyan lett volna , akihez maximum 3 lépésben ne jutnék el.  (Ez kb azt jelenti, hogy valamilyen ismerősöm általam nem ismert ismerősének a szülei is ott vannak)

Persze mondjuk ki, hogy a mozgalomnak  - nem feltétlen a politikai pártokhoz való kötődés értelmében - baloldali, liberális támogatói vannak, akik szerintem viszonylag magasan képzettek lehetnek, és természetesen egyelőre elsősorban budapestiek. A pécsi társtüntetés szerintem bármilyen picike is volt, mégis nagyon előremutató kezdeményezést jelentett és remek lenne, ha követőkre találna.

Szerintem a tüntetők motivációinak két tiszta típusát lehet belőni. Azt is sugallom ezzel, hogy a tüntetőket egyelőre nagyfokú tudatosság jelemzi, viszonylag kevesen jöhettek pusztán azért, mert valamilyen referenciaszemély hívta őket.

Nos, tehát vagy azért jött el valaki, mert emberi jogi értelemben liberális, és ez elég fontos is a számára, vagy azért, mert ki nem állhatja a jelenlegi kormányt. Az első csoportnak mindenképpen megvan az a sajátossága, hogy bár intellektuálisan roppant komolynak tarja az egészet, mégis érzelmileg távolságtartó, nem képes és nem is akar 100%-osan elköteleződni,  pláne egy olyan mozgalom, szervezet  mellett amelynek nem ismeri minden tagját, nem vitatta meg az alapelveket és a képviselendő eszméket.  A kritikai attitűd sokkal közelebb áll hozzá, mint akár a jobboldalhoz, akár a kormány- FIDESZ- utálattól fűtött tüntetőtársaihoz, és hajlamos még a saját szervezeteit is előbb kritizálni, mint kinyilvánítani az elismerését, attól félve, hogy ezzel reflektálatlannak tűnő, szubjektív véleménynek ad hangot és lejáratja magát egy életre.  

Az ehhez hasonló attitűdre nagyon jó példa a visszafogott hangú Népszabis, Indexes tudósítás. Ezektől a lapoktól azt is várhattuk volna, hogy amilyen elánnal ágálnak a médiatörvény ellen, olyan lelkesen állnak majd az ügy mellé, és hangsúlyozzák, hogy mennyien voltak. Ehhez képest én a tudósításokat semlegesnek, visszafogottnak éreztem, ahol az, hogy 10.000-en voltunk, szinte mellékes, említésre sem méltó tényként jelent meg. Az Index egyből a tüntetésszervezők amatőrizmusát, a hiányosságokat emelte ki.

Ezen az attitűdön nincs mit csodálkozni. Egyrészt, ha valaki az individuum csorbíthattalan jogai mellett áll ki, akkor feltehetően a feloldódás az egy közös cél érdekében sem annyira megy, ha  pedig a mozgalom élére áll, próbálja kerülni a vezér szerepet. Persze ebből sokszor az lesz, hogy vezetői  sem lesznek a mozgalomnak.  Azaz mondjuk a vezérszónok fel sem emeli a hangját, a résztvevők pedig bármilyen bevonási kísérletre szereptávolítással  reagálnak. Ezt a hozzáállást egy csomó negatív tapasztalat erősíti. Az ember elmegy tüntetni, becsatlakozik valamibe és kiderül, hogy nem, vagy csak félig arról van szó, mint amire számított. A képviselt ügy mellé sokszor olyan, más ügyeket vagy olyan stílust társítanak, amivel már nem ért egyet, amihez nem adná az arcát. Így aztán kétszer is meggondolja, hogy legközelebb elmegy-e bárhova is, és ott hogyan viselkedik.  

A kevésbé tudatos, vagy tisztán proteszt tüntető, de szintén inkább baloldali értékrendű polgárok hagyományosan a kellemes, piknikezős, fáklyás-sétálós, barátságos hangulatú megmozdulásokat szokhatták meg, a rendszerváltás óta. A gyújtó hangú beszédek, a markáns, minden megsemmisítő ellenség rémképe, az érzelmi feszültésg folyamatos fenntartása inkább a jobboldal eszköztárába tartozik. A baloldalon ilyesmire inkább a választások környékén kerül sor. Bár a Zöld Baloldal is próbálkozik, leginkább csak a gyújtó hanggal szerencsére, ellenségkép nélkül, a Munkáspártot meg azt hiszem akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. Hogy érzékeltessem akülönbséget a balolda azt mondja: „Védjük meg magunkat!” A Jobboldal pedig: „Söpörjük el őket!”

Bár az egész ügy pártsemleges, mégis a mellette/ellene táborok a politikai törésvonalak mentén szerveződhetnek. Persze nem is lehet pártsemleges annyiban, hogy kormány és FIDESZ-ellenes a mozgalom, lévén a FIDESZ a kormányzópárt.

Az Ipsos januári közvéleménykutatása a szavazótáborok elszántságának tekintetében a fentiekhez hasonló képet fest: A jobboldali (FIDESZ, JOBBIK) szavazók mozgósíthatósága jóval meghaladja az MSZP szavazókét, az emberi jogi tematikát legmarkánsabban képviselő  LMP-nek pedig a cikk szerint inkább csak szimpatizánsai, mint szavazói vannak. 

Folytatása következik, a napokban..