A reptéren ücsörögve van időm megírni az Ellis Islandről szóló bejegyzést.* Furcsa érzés most írni róla: miközben a Szigeten keresztül milliók jöttek Amerikába én épp elhagyni készülök a kontinenst.

Egy kicsike szigetről van szó közel Liberty Islandhez. Ugyanaz a komp visz oda, a jegyet is egyben lehet megvenni. Részben ez az oka, hogy az ember számára evidenciának tűnik egybetartozásuk, pedig direkt kapcsolat nincs a műemlék és a múzeumsziget között.

A Szabadság Szobor, bár közelről nagy, de mai szemmel korántsem monumentális: igazi varázsa a távolból érződik. Ha a partról szemléli az ember – és kicsit elfelejti, hogy a parton van – néhány pillanatra megérezheti, mit élhetett át a 19. század végi emigráns, amikor 3 heti vagy hosszabb hajóút után megpillantotta a Szobrot, ami az „Ígéret Földjét” jelezte.

Ezután behajózott a szigetre, ahol regisztrálták, orvosi vizsgálatnak vetették alá és ha minden rendben volt, továbbengedték New Yorkba.

Ez zajlott 1892 és 1924 között. Összesen 12 millió emigráns jött be, főleg Európából, kisebb mértékben Ázsiából. És ez csak New York, összesen 15-20 befogadóállomáson történt ugyanez – bár a New Yorki volt a legforgalmasabb, napi átlagosan 5000 bevándorlóval.  Alig 1-2 százalékukat fordították vissza. Ma 100 millió amerikai származik legalább részben ezektől a bevándorlóktól.

1924-ben a szabad bevándorlás időszaka végetért. Megjelent a vízum-rendszer, a bevándorlás engedélyezési folyamatát az állomásokról áthelyezték a nagykövetségekre Később a Szigetet teljesen bezárták, a 80-as évek óta pedig bevándorlási múzeum működik rajta.

1924-ben rakták le a mai bevándorlási jogszabályok alapját. Bár az Államok önképe nem ezt erősítené, de ezek a bevándorlási szabályok egyáltalán nem oly nyitottak és befogadóak. Sőt, a két világháború között éppen e szabályokra is hivatkozva alapján akadályozták zsidó és más Világháborús menekültek Államokba vándorlását. (lásd pl. a St. Louis esetét). Meg kell hagyni persze, hogy a világ többi állama sem viselkedett elegánsabban.

Ma a helyzet az, hogy külföldiként legálisan munkát kapni az Államokban szinte lehetetlen, ha legalább a férjünk/feleségünk nem bír ún. social security numberrel (mondjuk olyan, mint a személyi szám), vagy nem állampolgár, esetleg nem vagyunk top tudósok, informatikusok, menedzserek, akiket úgy hívnak meg az Államokba. És a legtöbb esetben a munkavállalás bizonyos területekre korlátozódhat. Például egy diák vállalhat munkát az egyetemen, de csak külön engedéllyel egy kávézóban az egyetem területén kívül.

Sokan kockáztatják az illegális bevándorlást (pontosabban maradást), és a bevándorlási ügyek mára külön üzletággá váltak a jogászok számára, hiszen igény a maradásra akkor is lenne, ha a hatóságok ezt nem szeretnék.

Na, nem mintha kis hazánk, vagy az EU nagyon jó példával járna elöl, mindössze arra a diszkrepanciára hívnám fel a figyelmet ami a szabadság, tolerancia, sokszínűség, a versenyben való hit, és a bevándorlás legfőképp protekcionista okok miatti korlátozása között áll fenn. Legfőképp a verseny dolog problémás, ha ezt valamiféle meritokratikus kiválasztás alapjának képzeljük, mint ahogy érzésem szerint ezt az amerikaiak teszik.  És hát sokszor épp a lehető leginkább privát és a piaci verseny által szabályozott egészségbiztosítás mellett pálcát törő republikánusok vannak ellene a bevándorlási szabályok bármiféle lazításának. 

*A bejegyzést 2 napja írtam meg, de csak ma sikerült  véglegesíteni.