Sok hívő keresztény van itt. Ők főállású keresztények éppen, azaz bibliai tanulmányokat folytatnak. És amerikaiak mindannyian, ebből az is következik, hogy protestánsok. ami némileg érthetőbbé teszi számomra, hogy miért vannak itt.

Kérdezgetem őket, miért jöttek ide tanulni. Volt, aki azt válaszolta, az ótestamentum nélkül nem lehet hinni az újtestamentumban sem, és ezt pedig itt lehet a legjobban megérteni. Nem kérdeztem, hogy ha az ótestamentum nélkül nem lehet, akkor a Talmud nélkül lehet-e.

Volt aki nem válaszolt.

Kérdezek még, ha nem vágnak orrba.  

Félreértés ne essék, nem akarom eltagadni senki jogát arra, hogy itt legyen, sőt. Egy zsidó nemzetállam koncepciója, szerintem eleve elhibázott, egy modern, befogadó, sokféle kulturális identitást elbíró demokratikus jogállam lenne igazán működőképes és vonzó arabok, beduinok, muszlimok és keresztények, zsidók számára egyaránt.   

Laikusként és csupán az emberben hívőként  - ha azt akarom elmondani, nem hiszek istenben, nem vagyok vallásos, folyamatosan valami ellenében határozom meg magam, eleve oppozícióba taszítva, pedig nincs itt ellentét, inkább másság van - erősen kételkedem abban, hogy a keresztény és zsidó vallás közötti kapcsolat különösebben erős volna manapság.

Főképp itt, Izraelben, ahol az érintkezés a zsidóság szemszögéből legalábbis nem egy alá-fölé rendelt hierarchikus viszonyban történik. Azaz az izraeli zsidóknak nem a kereszténységre kell reflektálniuk, hanem egymásra és az iszlámra. 

A hazaérkezés némileg összekuszálta a blogírás rendjét. Budapesten rácsodálkozom magamra és arra, mi tűnik fel. Változás nincs sok, csak annyi, hogy néhány helyen lekódolták a netet (csak el kell kérni a kódot). Feltűnt, hogy a gyrosomat mindig puszta kézzel fogják meg (mármint a pitát, amibe a tölteléket pakolják) és ez eleinte még zavart is, folyton kések és várok másokra, és persze egy bácsi már elmesélte a villamoson, hogy mit is akarnak a zsidók (most azt hogy valami 48-as, 56-os, trianonos dologra ne emlékezzen a Magyar). Na meg 10 nap alatt ittam annyit, amennyit az elmúlt 4 hónapban összesen.

A holocaust postnak kellett volna érkeznie, el is kezdtem írni, valójában nem is a Holocaustról szól, és most úgy látom, később jobb helye lesz.   

A reptéren ücsörögve van időm megírni az Ellis Islandről szóló bejegyzést.* Furcsa érzés most írni róla: miközben a Szigeten keresztül milliók jöttek Amerikába én épp elhagyni készülök a kontinenst.

Egy kicsike szigetről van szó közel Liberty Islandhez. Ugyanaz a komp visz oda, a jegyet is egyben lehet megvenni. Részben ez az oka, hogy az ember számára evidenciának tűnik egybetartozásuk, pedig direkt kapcsolat nincs a műemlék és a múzeumsziget között.

A Szabadság Szobor, bár közelről nagy, de mai szemmel korántsem monumentális: igazi varázsa a távolból érződik. Ha a partról szemléli az ember – és kicsit elfelejti, hogy a parton van – néhány pillanatra megérezheti, mit élhetett át a 19. század végi emigráns, amikor 3 heti vagy hosszabb hajóút után megpillantotta a Szobrot, ami az „Ígéret Földjét” jelezte.

Ezután behajózott a szigetre, ahol regisztrálták, orvosi vizsgálatnak vetették alá és ha minden rendben volt, továbbengedték New Yorkba.

Ez zajlott 1892 és 1924 között. Összesen 12 millió emigráns jött be, főleg Európából, kisebb mértékben Ázsiából. És ez csak New York, összesen 15-20 befogadóállomáson történt ugyanez – bár a New Yorki volt a legforgalmasabb, napi átlagosan 5000 bevándorlóval.  Alig 1-2 százalékukat fordították vissza. Ma 100 millió amerikai származik legalább részben ezektől a bevándorlóktól.

1924-ben a szabad bevándorlás időszaka végetért. Megjelent a vízum-rendszer, a bevándorlás engedélyezési folyamatát az állomásokról áthelyezték a nagykövetségekre Később a Szigetet teljesen bezárták, a 80-as évek óta pedig bevándorlási múzeum működik rajta.

1924-ben rakták le a mai bevándorlási jogszabályok alapját. Bár az Államok önképe nem ezt erősítené, de ezek a bevándorlási szabályok egyáltalán nem oly nyitottak és befogadóak. Sőt, a két világháború között éppen e szabályokra is hivatkozva alapján akadályozták zsidó és más Világháborús menekültek Államokba vándorlását. (lásd pl. a St. Louis esetét). Meg kell hagyni persze, hogy a világ többi állama sem viselkedett elegánsabban.

Ma a helyzet az, hogy külföldiként legálisan munkát kapni az Államokban szinte lehetetlen, ha legalább a férjünk/feleségünk nem bír ún. social security numberrel (mondjuk olyan, mint a személyi szám), vagy nem állampolgár, esetleg nem vagyunk top tudósok, informatikusok, menedzserek, akiket úgy hívnak meg az Államokba. És a legtöbb esetben a munkavállalás bizonyos területekre korlátozódhat. Például egy diák vállalhat munkát az egyetemen, de csak külön engedéllyel egy kávézóban az egyetem területén kívül.

Sokan kockáztatják az illegális bevándorlást (pontosabban maradást), és a bevándorlási ügyek mára külön üzletággá váltak a jogászok számára, hiszen igény a maradásra akkor is lenne, ha a hatóságok ezt nem szeretnék.

Na, nem mintha kis hazánk, vagy az EU nagyon jó példával járna elöl, mindössze arra a diszkrepanciára hívnám fel a figyelmet ami a szabadság, tolerancia, sokszínűség, a versenyben való hit, és a bevándorlás legfőképp protekcionista okok miatti korlátozása között áll fenn. Legfőképp a verseny dolog problémás, ha ezt valamiféle meritokratikus kiválasztás alapjának képzeljük, mint ahogy érzésem szerint ezt az amerikaiak teszik.  És hát sokszor épp a lehető leginkább privát és a piaci verseny által szabályozott egészségbiztosítás mellett pálcát törő republikánusok vannak ellene a bevándorlási szabályok bármiféle lazításának. 

*A bejegyzést 2 napja írtam meg, de csak ma sikerült  véglegesíteni. 

Nos, a Szobor az elmúlt 124 év alatt kétségkívül az amerikai identitás egyik fontos elemének szimbólumává vált. Az egyén szabadsága ma is rendkívül fontos - egyébként ez áll egyébként az egészségügyi reformról folyó viták hátterében is.

Persze hogy arról, Amerika mindig is a szabadság földje volt, nekünk, tudatlan turistáknak kétségünk se legyen, a kompra szállás előtt két tábla fogadja az érkezőt.

  A két táblához több, mint egy óra sorbanállás, két sor (egy a jegyekért, egy pedig a szigetre vivő komphoz) megjárása után, és a reptereken szokásos biztonsági ellenőrzésen keresztül vezet az út. A Szabadság sorát természetesen egyszerű fém kerítés – na meg a benső fegyelem - szegélyezi.

Folytatjuk Ellis Islanddel és a bevándorlókkal, hamarosan.. (Utána meg Holocaust topic, hogy ezen is túlessünk..) 

A szobor története érdekes. A teljes történettel senkit nem untatnék, a Wikipédián (http://en.wikipedia.org/wiki/Statue_of_Liberty) vagy a szobor honlapján http://www.nps.gov/stli/index.htm) utána lehet olvasni.

Néhány dolgot azonban kiemelésre érdemesnek tartok, mert szerintem jól jellemzi az Államokat, illetve a történetét. Az alábbiakat persze csak óvatosan, elsősorban benyomások alapján írom le, könnyen lehet hogy tévedek.

1.       A szobor ajándék a franciáktól – benne a III. Napóleon uralmát nem szívelő francia polgárok vágya fogalmazódik meg a hőn áhított politikai rendszer után.

Szerintem ebben van valami, ami az Államok és Európa kapcsolatát jellemzi. Amerika már története kezdetén is a vágy tárgyaként jelent meg az európaiak számára. Először a felfedezők és kereskedők, majd a sikerre, gazdagságra áhítozó kisemberek tekintettek rá így.  Ha Európán kívüli igazodási pontot keresünk, ma is erre nézünk. Az Egyesült Államok egyszerre a szabadság, a civil társadalom és demokrácia zászlóvivője, a lehetőségek hazája, a modern rabszolgaság és a fogyasztói társadalom rákfenéinek szülőatyja vagy a környezeti problémák iránti vakság ikonja, a szabad piac szószólója, a gazdasági felelőtlenség állama és a válság oka és okozója. Mióta itt vagyok határozottan érzem, milyen leegyszerűsítően, általánosítóan gondolkodunk az USA-ról. Ez persze természetes, csak az a gond, hogy ez esetben gondolataink tárgya erős szimbólum, ami komoly energiákat, érzelmeket képes mozgósítani.  

A szimbólum jelleg oka bizonyára sokrétű. Mindenestre a távolság ellenére a történetünk összefonódott, és az Államok a 20. században különösen megmentőként vagy a bajok okozójaként jelent meg (világháborúk, gazdasági válságok). Emellett talán az USA-t még érteni véljük, hisz mégiscsak európai gyermek. 

Amerika érzésem szerint hasonlóan tekint Európára. Az építészetében hangsúlyosan érzékelhető  birodalmi jelleg egyértelműen a modern európa közvetítette görög-római kultúrára való utalásokkal van tele. Találkozunk ugyan gótikával is a 20. századból (egy 1946-ban épült kis gót templommal találkoztam, vagy a Greenwood Temető főbejárata), de főleg a neoklasszicista építészet, formák jellemzőek a középületek tervezésében. Mintha a Nemzeti Múzeumot látnánk 1000 példányban, különböző méretekben.  Az európai divatmárkák jelentik az igazi luxusdivatot, az elit pedig európainak tűnő külsőségekkel veszi körül magát. És persze Európa a tengerentúl (nem Kína, vagy Japán). 

2.      A szobor befejezését az amerikaiak adakozása tette lehetővé. Nem csak a gazdagok, hanem szegények és gyerekek is adtak a projektbe (az utolsó fázisra Pulitzer kampánya hozta össze a pénzt. Iskolás gyerekek adták össze a lóvé egy jelentős hányadát.) A szoborba Sam bácsi egy fityinget nem adott. 

   Az adakozás gyakorlata ma is jelentős az országban. 2008-ban 289 milliárdnyi USD-t http://nccs.urban.org/statistics/quickfacts.cfm sikerült az amerikaiaknak adományozni. Ez fejenként majdnem 1000 USD lenne. Benne vannak azonban a cégek és más  nem állami szervezetek is, de a meglepő az, hogy ebből 229 milliárdot magánszemélyek adtak össze. Nem csak nagy adományokról van szó, teljesen mindennapos látványt jelentenek a különböző helyi csoportok vagy segítő szervezetek aktivistái, dime-okat vagy nikkeleket (10 és 1 centes) kérve.  De gyűjt a Kmart is rákos gyerekeknek, dolláronként. Csak hogy érzékeltessem, ez mit jelent: Nálunk jelenleg ugyan nincs pontos adat, de az 1%-okból 9,9 milliárd gyűlt össze 2008-ban nonprofit szervezeteknek. Ez 52,1 millió dollár, a nonprofitok teljes magánszemélyektől származó bevételei pedig 125 milliárd Ft-ot tettek ki. Az egész az 1%-al együtt összesen 630-40 millió dollár körül van. Ebben benne vannak a tagdíjak is, ami az amerikai pénzben nem, méghozzá elég jelentős aránnyal. (viszont nincsenek benne a cégek). Így ez fejenként kb. 65 dollár lenne évente. A legutolsó kutatás 2004-ben készült, e szerint majdnem 20 milliárd pénzbeni támogatást adtak a magyarok nonprofit szervezeteknek (egyházakat és politikai pártokat is beleértve). A kutatók szerint ez az összeg az 1993-as háromszorosa (de még így sem inflációkövető), így ha ennek az ütemnek megfelelően növekedett, akkor 2009-ben 26 milliárd forint körülire kell becsülnünk az adományok összegét. Nagyjából 2600 Ft/fő, azaz 13-14 dollár.

http://nonprofitkutatas.hu/letoltendo/gyorsjelentes.pdf  

3.      Végül egy roppant jellemző érdekesség: Ha már megvolt a Szobor, az amcsik egyből azon kezdtek el gondolkodni, hogyan lehetne hasznossá tenni azt, így megpróbáltak világítótornyot csinálni belőle (eleinte nem sok sikerrel). 

Ahogy igazi értelmiségihez illik, - európai értelmiségihez, jegyzem meg halkan – természetesen a konyha világa sem ismeretlen számomra. A karácsonyi receptözön közepette egy igazi, hétköznapi amerikai finomság, a „peanut butter and jelly” receptjét osztom meg a nagyérdeművel. A bemutatott étek az édes és sós ízek ötvözésének keleti hagyományát elegyíti az angolszász konyha nemes egyszerűségének tradíciójával.

Az étel elkészítése 8 éven felülieknek ajánlott ( de 12 éves kor alatt szülői felügyelettel), nemre, és iskolázottságra való tekintet nélkül.

Hozzávalók:

• vaj
• 2 szelet csomagolt kenyér (kicsomagolva)
• jelly (vagy jam, lehetőleg minél kocsonyásabb, amely gyümölcsöt csak nyomokban tartalmazhat. sznobok „Nagymama lekvárját” is használhatják)
• peanut butter
• serpenyő
• tányér
• kés

 Első lépésként kivesszük a kenyérszeleteket a zacskóból, és egy tányérra egymás mellé helyezzük. 

Ezután nyersanyagot nem kímélve megkenjük peanut butterrel. Ebből van crunchy (mogyoródarabokkal) és sima változat is, mindkettő nyugodt szívvel felhasználható. Én ma a mogyoródarabok nélküli verziót használtam.

Következő lépésként a jelly-ből egy-egy dió nagyságú – de valójában ízlés szerinti – darabot a kenyerekre helyezünk, majd ezzel is megkenjük azokat. Igen, ugyanazon az oldalán amelyiken már egyszer mogyoróvajjal megkentük. ezután finoman, leheletkönnyű mozdulattal egymásra helyezzük a szeleteket.

Serpenyőben vajat forrósítunk (nem olajat!!!), majd amikor elég forró, belehelyezzük a szendvicset. Mikor egyik oldala már barnásra pirult,újfent egy kis vajat teszünk a serpenyőbe és megfordítjuk a szendvicset, másik oldalát is aranybarnára pirítva.

Végül ízlés szerint tejeskávéval, vagy anélkül, félbevágva vagy egyben tálalható. Frissen a legjobb.

Jó étvágyat!            

Ma biztosan a Szilveszterrel kellene foglalkoznom. Mivel nincs különösebben évvégi hangulatom, ennél sokkal komolyabb témával készültem.  Holnap azért majd legalább 1-2 képet felteszek a Times Square-ről.

Az évek során az a benyomásom alakult ki, akkor mondhatom el, hogy ismerek egy helyet, ha tudom:

A) Hol van ingyen wifi,

B) Merre van nyilvános WC.

Lassan úgy érzem, kezdem kiismerni magam, legalábbis egészen ügyesen találtam WC-t a napokban. A helyzet az, hogy Budapest mindkét szempontból jobb város. New York eddig egyetlen, általam felfedezett igazi public toalett-je a Bryant Park egyik sarkán található. Nem utcai, de köz-WC van a Grand Central Terminalban (a központi vasút és subway állomás). Mindkettő a 42 utcán érhető el. A közösségi közlekedés hasonló csomópontjaival az USA-ban általában érdemes próbálkozni, mindkét szempontból. Chicago szuper, még a buszállomáson is van wifi.   

Egyébként nem jellemző, hogy utcai WC-ket üzemeltetnének. Persze minden komolyabb üzletnek van saját WC-je, így nem is annyira lényeges a dolog. Mégis, ha az emberre rátör a szükség a bevásárlóközpontok, mall-ok jutnak az eszébe, de sajnos Manhattanban csak 2-3 ilyenről tudok.

Az eddigi tapasztalataim alapján a Starbucksok működnek hasonló módon, mint Budapesten a McDonaldsok anno, mielőtt bevezették a számlára pisilést. Be lehet menni, nem néznek csúnyán akkor sem, ha dolga végeztével az ember csak kisétál. De sajnos itt egy kávézóban nem kötelező toalettet működtetni, így a kávézó nem egyenlő megváltás. Ha nincs benn asztal, akkor nem is érdemes próbálkozni. Mondanom sem kell, ez néha komoly csalódást tud okozni.

Se a Starbucksokban, se a Grand Central Terminalban nem érdemes rózsaillatra számítani, sőt. Valamiért divat, hogy a földön szétdobálva hagyják a WC papírt, néha újságot, nem ritkán elázva. A budapesti WC-k legalább nagyrészt tiszták, ezekről ez nem mondható el. Viszont mindig van folyékony szappan és kéztörlő, vagy működőképes kézszárító.  Wc papír eddig az esetek 95%-ban volt. A Starbucks WC-k gyakran unisexek, cserébe rendszerint fogyatékkal élők is tudják használni. 

A wifi nehéz ügynek tűnik. Két napja megpróbáltam találni egy hot-spotot. 40 perc séta után az egyik Starbucksban láttam 3-4 laptopos embert, felderült arccal mentem be, vettem egy tejeskávét, leültem, elő alaptopot és...az öröm eddig tartott. Volt ugyan wifi, több hálózat is, csak épp mindegyik fizetős. Ezért fizettem 4 dolcsit. Úgy tűnik minden manhatteni Starbucks ilyen fizetős wifi-vel van felszerelve.

 Később a 42. utcán egy Café Ó nevű helyen találtam netet. Ez egyszerre kávézó, bolt, reggeliző és söröző. Kb. olyan a hangulata, mintha az ember egy abc-ben ülne le netezni. Feltehetőn latin kötődésű hely, mert az ó-n van ékezet, meg amikor bementem csupa latino üldögélt bent. A kávéért itt 1.10-et fizettem. Igazi amerikai kávé volt, határozottan engedte érvényesülni a cukor és tej aromáját. A lényeg a lényeg, ami viszont gyakran megszakadt, de legalább 1-2 dolgot meg tudtam nézni. Másnap találtam egy tűrhető helyet, ahol jól működő wifi van (Cosi Café), és van egy nagyon szimpatikus kicsi kávézó a Downtown-ban, de még nem sikerült kipróbálnom.

Az USA-ban ismerősökön keresztül sikerült szállást találni, így nagyjából megúsztam az ezzel járó mizériát. A dolog a továbbiakban is egyszerűen zajlott, megállapodtunk az árban, semmi írott szerződés, semmi kaució.

A landlady végig korrekt volt, én végig rendesen fizettem, semmi para a határidőkkel - nem is nagyon voltak. Türelmes volt, mert az egyetemnek mintegy 2,5  hónapba tellett amíg kifizette az ösztöndíjamat. Ha ez nem jött volna össze kénytelen lettem volna a korábbi ösztöndíjasok által szellemházként becézett apartman-házban lakni, amit egyébként a dalai láma unokaöccse birtokol.  

Izraelben valahogy ez nem akar sikerülni, így maradnak a hirdetések.  A Héber Egyetem szerint kettő és négyszáz dollár között változik egy szoba ára, ehhez képest én szinte csak 475 fölöttieket találtam eddig. Az utóbbi pár napban ugyan ráakadtam néhány 3-400 dolláros szobára is, azok tulajdonosai viszont nem válaszolnak.

Persze az egyetem honlapján működő oldal héberül van, ahogy a legnagyobb szálláskereső oldalak is. Az én héberem meg a betűk felismerésével kifújt. Azaz dehogy. Tudok ilyeneket mondani, hogy : „Szeretem a fagyit”, vagy  „Budapesten lakom”, de egy hirdetés értelmezéséhez ez kevésnek bizonyul.

Van azért 1-2 angol nyelvű oldal is (pl.: craigslist.com, flathunting.com, israelroomates.com), de élek a gyanúperrel, hogy ezeken a drágább hirdetéseket találom meg.

Nehezíti a dolgot, hogy sokszor shomer shabbat arcot keresnek. Az esetek nagy részében a hangsúly csak azon van, hogy ne tréflizze el a konyhát (azaz valójában mindegy, hogy vallásos-e vagy sem). Ez részben érthető, újra kóserolni egy konyhát macerás, és úgy tűnik így is megéri, azaz van elég kóser lakáskereső. Az én esélyeimet nagyban csökkenti. Először fura volt, hogy a hirdetéseknek (akár lakást ajánl akár keres valaki) része, hogy a hirdető vallásos-e vagy sem.

Mindenestre, akikkel leveleztem eddig elég viccesek. Volt egy nő, aki a szobába berakott egy mikrót meg egy fridzsidert, mert a konyhát nem lehet használni. Mellesleg elpanaszolta, hogy a mostani albérlője egész nap otthon ül és hát ő ezt igazán nem akarja még egyszer. Látogatók persze kizárva...

Aztán egy angol srác egyből szerződni akart, nem nagyon érdekelte, hogy a válaszlevelemben volt néhány kérdés. Például: Mivel magyarázható az az apróság, hogy 1300 sékelt ír a hirdetésben és aztán meg valójában 1800-at kér.  Egy olcsó lehetőséget pedig elszalasztottam: Arra a kérdésre, hogy képes volnék-e a tejes konyhát kóserként megtartani azzal kezdtem a választ, hogy: I think I can… Na, azóta nem kaptam választ. Mondjuk érdekes lett volna kiűzni a húst és származékait a konyhából.

 Még bizakodó vagyok, legalább válaszolgatnak.