,,Fortélyos félelem igazgat'' (József Attila)

Félünk. Félünk egymástól, félünk a mástól. Félünk magunkért, féltjük magunkat, a családunkat, féltjük a barátainkat, ismerőseinket. És közben félünk tőlük is. Féltjük szülőföldünket, a lakónegyedünket, a városainkat. Féltjük a hazát, féltjük az országot, féltjük a nemzetet, féltjük az otthont, féltjük, amit ismerünk. De nem leszünk képesek megvédeni, amíg nemhogy az ismeretlentől, az újtól, de saját magunktól, szomszédainktól, barátoktól és ismerősöktől, főnököktől és rokonoktól, a képviselő uraktól, vagy éppen a képviseltektől, a néptől is rettegünk. Nem tudjuk építeni, szépíteni, helyén kezelni közös dolgainkat, meg sem próbálhatunk egyensúlyba kerülni a környezetünkkel, egymással és önmagunkkal, amíg közös, szerteágazó, és szeretné(nk)m hinni, hogy többre hivatott kultúránkat belülről rágja, bomlasztja, löki szét ez az önmagunktól és egymástól való félelem. Jobb és bal, népi vagy urbánus, gazdag és szegény, ha kitekintünk a panelek mögül, rá kell döbbenjünk, hogy egymásra vagyunk utalva a rideg politikai valóság örvénylő tengerében, ahol minden egyes belső harccal töltött perccel tehetetlen tömegként sodródunk tova, ki tudja merre..

És a fulladásos haláltól való félelem jogos. Ez az a félelem, ami rákényszerít minket arra, hogy néha azért egy percre mégse egymástól, a zorbántól, a fletótól, a náciktól, a zsidóktól, a komcsiktól, a cigányoktól, a melegektől, az újtól, a régitől, a főnököktől, kollégáktól, a karhatalomtól, a lecsúszástól, a ráktól, az aidstől féljünk, vagy attól, hogy esetleg lemaradunk valamiről. Az össznemzeti gazdasági és kulturális lecsúszástól való félelem, ez a kollektív és egyéni életösztön az, ami eltereli a figyelmet néha erről a másik fajta nagy össznépi félésről. Rákényszerít, hogy álljunk meg egy percre és vessünk számot azokkal a bizonyos közös dolgokkal, ne pedig az ügyeletes anti-tézis szervhez (orbánhoz, gyurcsányhoz, a nácikhoz, a zsidókhoz, stb..) futkorásszunk védelemért, foglalkozzunk végre a valóban égető problémákkal, köztük is az elsővel, az úszást, a haladást, a sorsunk alakítását megakadályozó belső megosztottsággal. Vegyük észre egy halálosan józan pillanatra, hogy a közös mégiscsak több, mint a rész(érdek)ek összege, az óhaj és a lehetőség adott a nemzeti egységre, az élhető fundamentumok lefektetésére, és az azokon belül történő vitára, de először el kell hagyni a politikai állóháború lövészárkait. Az egymástól való félelem papjait és egyedüli haszonélvezőit pedig, a bénult társadalom maradék erőforrásaira parazita módra ránőtt posztkommunista(-prekapitalista) szörnyszülött politikai osztályunk különböző megjelenési formáit ha levetni nem is tudjuk magunkról egy rántással, azért ha elég sokáig tartjuk feszesen a kollektív izmokat, ha nem nézünk vissza rájuk, egymás felé lépünk és tőlük el, csak idő kérdése és nem lesz elég támogatójuk legitimálni a ténykedésüket.

Az ember válogassa meg a félelmeit. Féljünk a kollektív lesüllyedéstől, vagy sodródástól, ez ugyanis a realitás. Féljünk saját bénultságunktól, de még inkább féljünk azoktól, akik nagy részben hozzájárulva előnytelen-lehetne jobb is helyzetünkhöz irreális félelmek felé fordítják tekintetünket, aminek szörnyű árnyékában, mintegy védelmezőként rohanunk taktikai megfontolásokból hozzájuk. 

"Fear is the mind killer" (Frank Herbert)

Féljünk a félelemtől. Rossz tanácsadó. Mélyebb tartalmú szavak ezek, mint ahogy elsőre tűnik az ősi aforizma. A félelem jogos, a félelem szükséges, de mikor már a félelem nem csak a realitás jelzéseit közvetíti, hanem mesterségesen felerősítve, vagy a 'nemzetközi helyzet fokozódásával' átveszi az irányítást, az bizony kontraproduktív. Beszűkült cselekvéshez vezet. Kollektíve pedig manipulálható, kizsákmányolható tömeghez amelyben csekély az érdekérvényesítés, a cselekvés, az innováció útján előbbre jutás, a sodródás helyett az úszás képessége. Csak a félelemtől féljünk igazán. A munkánk, családunk, ismerősünk, az életünk elvesztése nagyon is reális félelem lehet, de másfajta félelem kell ez legyen, mint a nagy közös. A nagy közös féljen csak a félelemtől, a kis pici pedig jobban a félelem különböző kultuszaitól, mint a többi kis picitől. A nagy közös legyen komolyan véve, védekezzünk a kis piciket bomlasztó ál-félelmek ellen, csak így birkózhatunk meg hatékonyan a valódi problémákkal kollektíve és egyénileg is.

Védekezzünk humorral, helybenhagyással, új témákkal, új pártokkal, a régi, sehova sem vezető diskurzusok elvetésével, a már leszerepelt erők kitartó faképnél hagyásával. Új, szilárdabb alapokra helyezett közösség építésével! Romboljuk le a félelem falait, és építsük föl, töltsük meg végre politikai tartalommal is az amúgy létező, körülöttünk lüktető kulturális, etnikai, állami és geográfia szövetet, ami az életünk!

Mert amint eléggé megerősödtünk, már ők fognak félni tőlünk! 

Több demokráciát, több pártot, több alternatívát, több programot szeretnék látni. Több testvériséget, szolidaritást, félelem-mentes egymás felé fordulást szeretnék. Személyes, önálló, koherens képeket a világról, legalább a még felszínen lévő rétegektől. Kevesebb politikai népmesét és több szakpolitikát. Végre valóban erős, jó és közös alapokon, mert csak a testvériség jelenthet védelmet önmagunkkal szemben, ha segítjük egymást, konstruktívan és nem beidomított zsigeri érzületből állunk a világ dolgaihoz. Azt gondolom a testvériség a válasz közös kérdéseinkre, és ez a felismerés hozhat aztán többet az oly édes egyenlőségből és szabadságból is. És a jó testvérek nem félik egymást, hanem féltik a másikat legalább annyira, mint saját magukat. Mert tudják, hogy egymásra vannak utalva, hogy részei a nagyobb egésznek. És persze Trianon kapcsán ma fontos megjegyezni azt is, hogy ez a nagyobb egész is egy még nagyobb testvériség része, nem pedig önmagában való.

Figyeljünk hát oda egymásra, lehetőség szerint az (köz)élet minden szférájában, mert végső soron az egymásért való politika az egyedüli valóban működőképes modell, az egymás ellen való (sérelmi)politizálás nem ad válaszokat, de a széthúzást szító hamis próféták malmára hajtja a vizet. Érdek-érvényesíteni, formálni a világot szabad és kell is, de ha nem kompromisszumra, hanem totális győzelemre törekedve, esetleg képzelt ellenségek ellen való szélmalom harcot folytatva cselekszünk, az végső soron kölcsönös érdeksérelemhez vezet, nem pedig előrelépéshez. Az előre tehát a kölcsönös megismerés, megértés és megegyezés irányába van, nem pedig a kölcsönös félelem és örökös harc végtelen kárhozata felé keresendő!