,,Fortélyos félelem igazgat'' (József Attila)

Félünk. Félünk egymástól, félünk a mástól. Félünk magunkért, féltjük magunkat, a családunkat, féltjük a barátainkat, ismerőseinket. És közben félünk tőlük is. Féltjük szülőföldünket, a lakónegyedünket, a városainkat. Féltjük a hazát, féltjük az országot, féltjük a nemzetet, féltjük az otthont, féltjük, amit ismerünk. De nem leszünk képesek megvédeni, amíg nemhogy az ismeretlentől, az újtól, de saját magunktól, szomszédainktól, barátoktól és ismerősöktől, főnököktől és rokonoktól, a képviselő uraktól, vagy éppen a képviseltektől, a néptől is rettegünk. Nem tudjuk építeni, szépíteni, helyén kezelni közös dolgainkat, meg sem próbálhatunk egyensúlyba kerülni a környezetünkkel, egymással és önmagunkkal, amíg közös, szerteágazó, és szeretné(nk)m hinni, hogy többre hivatott kultúránkat belülről rágja, bomlasztja, löki szét ez az önmagunktól és egymástól való félelem. Jobb és bal, népi vagy urbánus, gazdag és szegény, ha kitekintünk a panelek mögül, rá kell döbbenjünk, hogy egymásra vagyunk utalva a rideg politikai valóság örvénylő tengerében, ahol minden egyes belső harccal töltött perccel tehetetlen tömegként sodródunk tova, ki tudja merre..

És a fulladásos haláltól való félelem jogos. Ez az a félelem, ami rákényszerít minket arra, hogy néha azért egy percre mégse egymástól, a zorbántól, a fletótól, a náciktól, a zsidóktól, a komcsiktól, a cigányoktól, a melegektől, az újtól, a régitől, a főnököktől, kollégáktól, a karhatalomtól, a lecsúszástól, a ráktól, az aidstől féljünk, vagy attól, hogy esetleg lemaradunk valamiről. Az össznemzeti gazdasági és kulturális lecsúszástól való félelem, ez a kollektív és egyéni életösztön az, ami eltereli a figyelmet néha erről a másik fajta nagy össznépi félésről. Rákényszerít, hogy álljunk meg egy percre és vessünk számot azokkal a bizonyos közös dolgokkal, ne pedig az ügyeletes anti-tézis szervhez (orbánhoz, gyurcsányhoz, a nácikhoz, a zsidókhoz, stb..) futkorásszunk védelemért, foglalkozzunk végre a valóban égető problémákkal, köztük is az elsővel, az úszást, a haladást, a sorsunk alakítását megakadályozó belső megosztottsággal. Vegyük észre egy halálosan józan pillanatra, hogy a közös mégiscsak több, mint a rész(érdek)ek összege, az óhaj és a lehetőség adott a nemzeti egységre, az élhető fundamentumok lefektetésére, és az azokon belül történő vitára, de először el kell hagyni a politikai állóháború lövészárkait. Az egymástól való félelem papjait és egyedüli haszonélvezőit pedig, a bénult társadalom maradék erőforrásaira parazita módra ránőtt posztkommunista(-prekapitalista) szörnyszülött politikai osztályunk különböző megjelenési formáit ha levetni nem is tudjuk magunkról egy rántással, azért ha elég sokáig tartjuk feszesen a kollektív izmokat, ha nem nézünk vissza rájuk, egymás felé lépünk és tőlük el, csak idő kérdése és nem lesz elég támogatójuk legitimálni a ténykedésüket.

Az ember válogassa meg a félelmeit. Féljünk a kollektív lesüllyedéstől, vagy sodródástól, ez ugyanis a realitás. Féljünk saját bénultságunktól, de még inkább féljünk azoktól, akik nagy részben hozzájárulva előnytelen-lehetne jobb is helyzetünkhöz irreális félelmek felé fordítják tekintetünket, aminek szörnyű árnyékában, mintegy védelmezőként rohanunk taktikai megfontolásokból hozzájuk. 

"Fear is the mind killer" (Frank Herbert)

Féljünk a félelemtől. Rossz tanácsadó. Mélyebb tartalmú szavak ezek, mint ahogy elsőre tűnik az ősi aforizma. A félelem jogos, a félelem szükséges, de mikor már a félelem nem csak a realitás jelzéseit közvetíti, hanem mesterségesen felerősítve, vagy a 'nemzetközi helyzet fokozódásával' átveszi az irányítást, az bizony kontraproduktív. Beszűkült cselekvéshez vezet. Kollektíve pedig manipulálható, kizsákmányolható tömeghez amelyben csekély az érdekérvényesítés, a cselekvés, az innováció útján előbbre jutás, a sodródás helyett az úszás képessége. Csak a félelemtől féljünk igazán. A munkánk, családunk, ismerősünk, az életünk elvesztése nagyon is reális félelem lehet, de másfajta félelem kell ez legyen, mint a nagy közös. A nagy közös féljen csak a félelemtől, a kis pici pedig jobban a félelem különböző kultuszaitól, mint a többi kis picitől. A nagy közös legyen komolyan véve, védekezzünk a kis piciket bomlasztó ál-félelmek ellen, csak így birkózhatunk meg hatékonyan a valódi problémákkal kollektíve és egyénileg is.

Védekezzünk humorral, helybenhagyással, új témákkal, új pártokkal, a régi, sehova sem vezető diskurzusok elvetésével, a már leszerepelt erők kitartó faképnél hagyásával. Új, szilárdabb alapokra helyezett közösség építésével! Romboljuk le a félelem falait, és építsük föl, töltsük meg végre politikai tartalommal is az amúgy létező, körülöttünk lüktető kulturális, etnikai, állami és geográfia szövetet, ami az életünk!

Mert amint eléggé megerősödtünk, már ők fognak félni tőlünk! 

Több demokráciát, több pártot, több alternatívát, több programot szeretnék látni. Több testvériséget, szolidaritást, félelem-mentes egymás felé fordulást szeretnék. Személyes, önálló, koherens képeket a világról, legalább a még felszínen lévő rétegektől. Kevesebb politikai népmesét és több szakpolitikát. Végre valóban erős, jó és közös alapokon, mert csak a testvériség jelenthet védelmet önmagunkkal szemben, ha segítjük egymást, konstruktívan és nem beidomított zsigeri érzületből állunk a világ dolgaihoz. Azt gondolom a testvériség a válasz közös kérdéseinkre, és ez a felismerés hozhat aztán többet az oly édes egyenlőségből és szabadságból is. És a jó testvérek nem félik egymást, hanem féltik a másikat legalább annyira, mint saját magukat. Mert tudják, hogy egymásra vannak utalva, hogy részei a nagyobb egésznek. És persze Trianon kapcsán ma fontos megjegyezni azt is, hogy ez a nagyobb egész is egy még nagyobb testvériség része, nem pedig önmagában való.

Figyeljünk hát oda egymásra, lehetőség szerint az (köz)élet minden szférájában, mert végső soron az egymásért való politika az egyedüli valóban működőképes modell, az egymás ellen való (sérelmi)politizálás nem ad válaszokat, de a széthúzást szító hamis próféták malmára hajtja a vizet. Érdek-érvényesíteni, formálni a világot szabad és kell is, de ha nem kompromisszumra, hanem totális győzelemre törekedve, esetleg képzelt ellenségek ellen való szélmalom harcot folytatva cselekszünk, az végső soron kölcsönös érdeksérelemhez vezet, nem pedig előrelépéshez. Az előre tehát a kölcsönös megismerés, megértés és megegyezés irányába van, nem pedig a kölcsönös félelem és örökös harc végtelen kárhozata felé keresendő!

Szevasztok, szabadságharcosok! – Ezzel köszöntötte Bakáts Tibor a tömeget múlt hét pénteken. Egyből visszahőköltem: Én nem vagyok szabadságharcos.

Aztán próbálgattam résztvenni az eseményekben, énekelni a „Miért hagytuk hogy így legyen”-t, meg a „Ha én rózsa volnék”-ot, tapsolni, fütyülni, de valahogy a körülöttem állókat nem ragadta magával a dolog, így én is csak tessék-lássék, félgőzzel éltem bele magam.

Később több helyről hallottam, hogy lagymatag volt a dolog, az Index szerint kezdő tüntetők vagyunk, a résztvevők többet vártak. Azért volt olyan ismerősöm is, aki azt mondta, így volt ez jó.

A szabadságharcos identitástól való visszahőkölésem és a bennem is munkáló hiányérzet ellentmondása indított gondolkodásra. Mi okozhatja a lagymatagságot, és hogyan lehetne összeegyeztetni az elköteleződést a háborús-erőszakos retorikától való mentességgel?

I. A megszólított közeg

Bármennyire is sokan voltunk január 14-én (az elmúlt 10 évben biztosan ez volt  a legnagyobb utcai akció, megmozdulás, ha nem számítjuk a pártrendezvényeket.), 10.000 ember még bőven verbuválódhat hasonló társadalmi bázisról. Azt feltételezem, hogy a résztvevők viszonylag hasonlítanak egymáshoz a vallott elveiket, politikai magatartásukat illetően. Bár már az is nagy szó, hogy ténylegesen több generáció megjelent, ennyiben tehát sikerült a kezdeményezésnek a szokásosnál szélesebb és többféle körben elterjednie. Én a rádió előtti megemlékezésen éreztem először így, bár a december 20-i tüntetésről készült videók is hasonló tendenciákról árulkodtak. Ennek kétségtelenül az az egyik oka, hogy a kezdeményezés kilépett a Facebookról és a sajtóban is megjelent a tüntetés híre.De azért nem hiszem, hogy a tüntető 10.000 emberből sok olyan lett volna , akihez maximum 3 lépésben ne jutnék el.  (Ez kb azt jelenti, hogy valamilyen ismerősöm általam nem ismert ismerősének a szülei is ott vannak)

Persze mondjuk ki, hogy a mozgalomnak  - nem feltétlen a politikai pártokhoz való kötődés értelmében - baloldali, liberális támogatói vannak, akik szerintem viszonylag magasan képzettek lehetnek, és természetesen egyelőre elsősorban budapestiek. A pécsi társtüntetés szerintem bármilyen picike is volt, mégis nagyon előremutató kezdeményezést jelentett és remek lenne, ha követőkre találna.

Szerintem a tüntetők motivációinak két tiszta típusát lehet belőni. Azt is sugallom ezzel, hogy a tüntetőket egyelőre nagyfokú tudatosság jelemzi, viszonylag kevesen jöhettek pusztán azért, mert valamilyen referenciaszemély hívta őket.

Nos, tehát vagy azért jött el valaki, mert emberi jogi értelemben liberális, és ez elég fontos is a számára, vagy azért, mert ki nem állhatja a jelenlegi kormányt. Az első csoportnak mindenképpen megvan az a sajátossága, hogy bár intellektuálisan roppant komolynak tarja az egészet, mégis érzelmileg távolságtartó, nem képes és nem is akar 100%-osan elköteleződni,  pláne egy olyan mozgalom, szervezet  mellett amelynek nem ismeri minden tagját, nem vitatta meg az alapelveket és a képviselendő eszméket.  A kritikai attitűd sokkal közelebb áll hozzá, mint akár a jobboldalhoz, akár a kormány- FIDESZ- utálattól fűtött tüntetőtársaihoz, és hajlamos még a saját szervezeteit is előbb kritizálni, mint kinyilvánítani az elismerését, attól félve, hogy ezzel reflektálatlannak tűnő, szubjektív véleménynek ad hangot és lejáratja magát egy életre.  

Az ehhez hasonló attitűdre nagyon jó példa a visszafogott hangú Népszabis, Indexes tudósítás. Ezektől a lapoktól azt is várhattuk volna, hogy amilyen elánnal ágálnak a médiatörvény ellen, olyan lelkesen állnak majd az ügy mellé, és hangsúlyozzák, hogy mennyien voltak. Ehhez képest én a tudósításokat semlegesnek, visszafogottnak éreztem, ahol az, hogy 10.000-en voltunk, szinte mellékes, említésre sem méltó tényként jelent meg. Az Index egyből a tüntetésszervezők amatőrizmusát, a hiányosságokat emelte ki.

Ezen az attitűdön nincs mit csodálkozni. Egyrészt, ha valaki az individuum csorbíthattalan jogai mellett áll ki, akkor feltehetően a feloldódás az egy közös cél érdekében sem annyira megy, ha  pedig a mozgalom élére áll, próbálja kerülni a vezér szerepet. Persze ebből sokszor az lesz, hogy vezetői  sem lesznek a mozgalomnak.  Azaz mondjuk a vezérszónok fel sem emeli a hangját, a résztvevők pedig bármilyen bevonási kísérletre szereptávolítással  reagálnak. Ezt a hozzáállást egy csomó negatív tapasztalat erősíti. Az ember elmegy tüntetni, becsatlakozik valamibe és kiderül, hogy nem, vagy csak félig arról van szó, mint amire számított. A képviselt ügy mellé sokszor olyan, más ügyeket vagy olyan stílust társítanak, amivel már nem ért egyet, amihez nem adná az arcát. Így aztán kétszer is meggondolja, hogy legközelebb elmegy-e bárhova is, és ott hogyan viselkedik.  

A kevésbé tudatos, vagy tisztán proteszt tüntető, de szintén inkább baloldali értékrendű polgárok hagyományosan a kellemes, piknikezős, fáklyás-sétálós, barátságos hangulatú megmozdulásokat szokhatták meg, a rendszerváltás óta. A gyújtó hangú beszédek, a markáns, minden megsemmisítő ellenség rémképe, az érzelmi feszültésg folyamatos fenntartása inkább a jobboldal eszköztárába tartozik. A baloldalon ilyesmire inkább a választások környékén kerül sor. Bár a Zöld Baloldal is próbálkozik, leginkább csak a gyújtó hanggal szerencsére, ellenségkép nélkül, a Munkáspártot meg azt hiszem akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. Hogy érzékeltessem akülönbséget a balolda azt mondja: „Védjük meg magunkat!” A Jobboldal pedig: „Söpörjük el őket!”

Bár az egész ügy pártsemleges, mégis a mellette/ellene táborok a politikai törésvonalak mentén szerveződhetnek. Persze nem is lehet pártsemleges annyiban, hogy kormány és FIDESZ-ellenes a mozgalom, lévén a FIDESZ a kormányzópárt.

Az Ipsos januári közvéleménykutatása a szavazótáborok elszántságának tekintetében a fentiekhez hasonló képet fest: A jobboldali (FIDESZ, JOBBIK) szavazók mozgósíthatósága jóval meghaladja az MSZP szavazókét, az emberi jogi tematikát legmarkánsabban képviselő  LMP-nek pedig a cikk szerint inkább csak szimpatizánsai, mint szavazói vannak. 

Folytatása következik, a napokban..

Körülbelül - egy kávé közbeiktatásával - 8-ra érkeztem haza a Magyar Rádió épülete elé Mong Attilával és Bogár Zsolttal való szolidaritás jegyében szervezett megmozdulásról. Kb. 100-an lehettünk, legtöbben gondolom a Facebook felhívásra érkeztek, de volt aki az újságban olvasta. Ha jól tudom, a Népszabi hozta le. Ennek eredményeképp az életkori összetétel is változatos volt, 20 és 75 között.

A megmozdulás része lett volna valamiféle gyertyagyújtás, de időközben Mong Attila és Bogár Zsolt azt írta a szervezőknek, hogy ezt kicsit túlzásnak érzik. Ezért volt aki úgy érezte nem kell gyertyát vinni, volt aki hozott. Én nem vittem, de a végén egy úr odajött és gyertyákat osztogatott, úgyhogy ha már volt, mi is gyújtottunk. A jövőre nézve fontos tapasztalat, hogy ilyen hidegben meglehetősen problémás a gyertya lecsöpögtetős módszerrel való rögzítése. Végül egy tüntetőtárs javaslatára hajgumival fogtunk össze 3 gyertyát, így sikerült talpon maradnia. 

Egyébként kicsit szerencsétlen volt a szervezés, ugyanis a rendezvényenk nem volt, aki instruálja, hogy mi történjen. Legyen gyertyagyújtás vagy ne, énekelünk, vagy csak állunk egy percig némán, stb stb.

Ennél kicsit nagyobb gondot okozott, hogy a helyszínen úgy tűnt, a rendőrségen nem jelentették be a demonstrációt. Ez abból látszott így (valójában nem tudom, mi a helyzet), hogy egy rendőr kereste a szervezőket és nem tudta kiket keres.  Valamiért engem szúrt ki. Megkérdezte, szervező vagyok-e és hogy mire jöttem. Erre azt válaszoltam, hogy nem vagyok szervező és elmondtam, hogy a Facebookon láttam, stb stb.

Aztán később még elkérte volna az adataimat, (mondjuk marhára kutathatott, ha egy emberrel beszélt) mire előkerült két srác, akik azt mondták, ők  szervezték a dolgot. Őket igazoltatták is. Később ugyan nekem azt mondták, hogy mégsem ők a szervezők, csak bevállalták. Persze nyilatkoztak, majd kiderül, hogy mit, ha megjelenik valahol.

Azzal egyébként, hogy egy-két rendőr ott volt, kicsit terelgette az embereket (csak annyi volt, hogy  maradjunk a járdán) nem volt semmi gond, ahogy azzal sem, hogy keresték a szervezőket. Nagyobb probléma szerintem  az, hogy mi, megmozdulók  nem tudtuk mi a helyzet. Be van-e jelentve a demonstráció, vagy sem, mi fog történni, történik-e valami egyáltalán?

Tulajdonképpen ennek némi pozitív hatása is volt, mert a jelenlévők elkezdtek egymással beszélgetni kicsit, kezdett kialakulni valamiféle közösségi érzés. Az igazoltatások még egy kicsit segítettek ebben, bár többen azt hitték, itt valamiféle „rendőrállami” akcióról van szó, de én ezt nem érzékeltem.  

Egy kis szervezéssel azért jobbá lehetett volna tenni ezt az akciót.  Elég lett volna, ha valaki megjelenik szervezőként és eljátssza a karmester szerepét,, vagy pedig eleve úgy hirdetik meg a megmozdulást,  hogy nincs bejelentve, csak odamegyünk, meggyújtjuk a gyertyákat, vagy mondjuk  egy percig csöndben maradunk és hazajövünk. És még egy apróság: ha egy event 1 órás, vagy ¾, akkor  azt kellene kiírni és nem azt, hogy 6-tól 9-ig tart.  A december 20-i tüntetésről sokan lemaradtak emiatt.