A Népszabin olvastam Gyurcsány „Vagy Orbán vagy a demokratikus Magyarország” című blogbejegyzését.

A volt kormányfő ebben leírja, hogy Ő 2002 óta látta a FIDESZ jelentette veszélyt. Látta, hogyan építette ki hátországát, ásta alá a demokrácia működését, „miként destabilizálják a demokratikus kormányt”. Saját politikai cselekedeteit most úgy interpretálja, mint a FIDESZ (ősgonosz) elleni harc lépéseit. A Harmadik Köztársaság élet-halál harcának tekintette ezt a küzdelmet és e szerint küzdött. Nagyvonalúan elismeri, hogy  sok, „talán túl sok” engedményt tett ebben a harcban. 2006-tól szerinte az változott, hogy Viktorék frontális támadást indítottak a kormány ellen, amihez az Őszödi Beszéd csak apropó volt. Míg kezdetben értettük, mi baloldaliak, hogy a beszéd csupán retorikai túlzás volt, később a tömeg és a folyamatos FIDESZ offenzíva miatt utóbbinak kezdtünk hinni. Mármint, hogy valóban hazudtak. És hogy azt hittük – de legalábbis az SZDSZ - ha megszabadulunk Gyurcsánytól akkor helyreáll a rend, ki lehet egyezni az ellenséggel.

Fletó szerint a jóhiszeműek tévedtek, erre itt a bizonyíték. Az új Alaptörvény az első egyértelmű jele annak, hogy neki volt igaza, kezdettől fogva. A FIDESZ a demokráciára tör, mára pedig nem maradt választásunk, vagy Mi, vagy Orbán a tét a demokrácia.

Abban, hogy a tét a demokrácia, igaza lehet. Bár, teszem hozzá, a demokratikus működés egy olyan skála, amelyen a van-nincs között elég sokat lehet mozogni, és az MSZP kormány bizonyos kérdésekben egyáltalán nem jeleskedett. Egy magát messiásnak hívő miniszterelnök pedig eleve nem lehet demokrata, hiszen az egyetlen igazságban hisz, aminek mindent alárendel. És itt van az igazi baj.

Fletó blogbejegyzése azt bizonyítja, még mindig nem érti, mit rontott el. Hogy nem arról van szó, retorikai fogás volt-e a "hazudtunk éjjel nappal" és az "elkúrtuk", hanem arról, hogy a beszéd kiváltotta hatást nem szabadott volna figyelmen kívül hagynia. Hogy a JOBBIK-nak akkor ő ágyazott meg. Igen, a FIDESZ is könyékig benne van, de Gyurcsány nélkül nem tartanánk ott, hogy 16%-os szélsőjobboldali pártunk van, hogy szabadon masíroznak az utcákon paramilitáris szervezetek. Egyetértek Tölgyessy Péterrel is, hogy az Alkotmányozás igénye is a 2006-ban indult folyamatok terméke. 

Nem érti, hogy történelmi lehetőséget játszott el. Nem azért, mert duplázott az MSZP, hanem mert az emberek 2006-ban hittek neki és bíztak benne. A választásokat talán még úgy is megnyerték volna, ha megszorításokat ígérnek, de ha mégsem, akkor is egy erős ellenzék nézett volna szembe a FIDESZ-szel aminek ma biztosan nincs kétharmada. Sőt, ma egy erős legitimitású baloldali kormány lehetne, ami komoly reformoknak vághatna neki, nagy támogatottsággal. Mindezt a saját messianisztikus meggyőződéséért feláldozta. Ha akkor lemond, meg lehetett volna csinálni a reformokat, és még ha az MSZP 2010-ben veszít is, nem bukik ekkorát.  

Gyurcsány megint harcba hív. Megint válságkommunikációt folytat. Élet-halál harc van. Nem érti, hogy a magyar demokráciát elsősorban a folyamatos  élet-halál harc tette tönkre. A kompromisszumai, és az elmúlt 20 év politikusainak és értelmiségének kompromisszumai a Nagyobb Rossz megakadályozásának jegyében visszatekintve nem bocsánatos bűnöknek tetszenek, – persze tudom, hogy ez utólagos konstrukció – hanem saját elveik és ezzel a demokrácia lassú, de folyamatos aprópénzre váltásának. Szavazatokra. Parlamenti helyekre. Közigazgatási pozíciókra. Vagy egyszerűen csak önigazolásra.

Ahogy Heller Ágnes is megjegyezte egy interjúban, komoly hiba volt, hogy  „a liberális értelmiség is nagyon gyakran fontosabbnak tartotta a pillanatnyi politikai érdeket, mint az elveket és a demokratikus intézmények követelményeit.”

Gyurcsány blogbejegyzésének utolsó mondatai ezek:

„Leegyszerűsödött a helyzet. Nem kell taktikázni. A múlt sebei nem érdekesek. Magunk maradtunk, demokraták. Akarjuk vagy nem, együtt kell működnünk. Nem kell hosszú elemzéseket írni Orbánról és önmagunkról. Vagy ő, vagy a Köztársaság. Vagy ő, vagy a demokratikus Magyarország. Vagy ő, vagy mi.”

Ezek a mondatok ugyanerre hívnak fel: kövesd el az elmúlt 20 év hibáit újra és taszítsd még mélyebbre az országot. Nem hiszem, hogy Gyurcsány Ferenc ennek tudatában lenne, de az biztos, hogy képtelen tanulni a hibákból. A kiút nem a rövidtávú, látványos élet halál harc, és az ezzel járó leegyszerűsítő gondolkodás, hanem az elvek következetes képvielete, a hatalom színétől, arcától és demokratikus voltától függetlenül.

Bocs mindenkitől, aki az elmúlt 1,5 hónapban kommentelt és nem jelent meg a kommentje, valamiért a beállításokat véletlenül átállítottam arra, hogy moderálni kelljen, de a bloghoz tartozó e-mail címet nem néztem 2 hónapja. most már visszaállítottam moderálás nélküli kommentekre, úgyhogy szabad a pálya és egyből meg is jelenik.

Az Alkotmányozás, Médiatörvény kapcsán születő társadalmi mozgalmak az elmúlt évtizedben nem tapasztalt méretű tüntetéseket szerveznek meg. A tüntetések mérete sokakat - jogosan -lelkesedéssel tölt el, és úgy érzik, valami összefogás veheti kezdetét.  

Egy olyan ellentmondásra, lehetséges kimenetre hívnám fel a figyelmet, amely  a kezdeményezők céljaival meggyőződésem szerint nem áll összhangban: A tüntetések, mozgalmak újratermelhetik vagy megerősíthetik a magyar társadalom politikai táborokra szakadt jellegét.

Nem azt állítom, hogy vannak az aktivisták között olyanok, akik mégiscsak ezt céloznák meg, inkább egy, a helyzet nehézsége, bonyolultsága, a kijelölt cselekvési tér miatt lehetségesen bekövetkező  nem szándékolt következményről van szó.

Az általam felfedezni vélt ellentmondás a legutóbbi Millás tüntetésen Istvánffi András beszédében fedezhető fel a legplasztikusabban.

„Ezekben a napokban egy új politikai közösség születik. Amikor a kormány saját táborának ír alkotmányt, ezzel együtt egy új közösséget is létrehoz. Mi akiknek ez az alkotmány nem az alkotmányunk, mostantól összetartozunk. Azokban az órákban, amikor a hatalom birtokosai visszaélnek a megbízatásukkal mi megtaláljuk egymást. Minket mostantól ez a pillanat, az illegitim alkotmány megszületésének pillanata határoz meg.”

Az idézet részlet három okból jellemzi jól a helyzetet:

1.      Kimondja az „ellentábor” összetartozását. Ez az ellentábor azonban már korábban is összetartozott, a korábbi ballib-el jól átfedő csoportról van szó. A kimondás csak megerősíti az összetartozást úgy, hogy nincs egyetlen politikai erő, amely képviselné ezt a csoportot.   

2.      Előrevetíti  - és a beszéd későbbi szakaszában ez még konkrétabbá válik – a politikai arénába való belépést. Itt a pártpolitikára gondolok.

3.    Megjelennek benne olyan elemek, amelyek nem egyszerűen véleménykülönbségre utalnak, hanem a jelenlegi kormányt és a hozzá tartozókat ellenségként veszélyforrásként jelölik meg. Ezek egyrészt az identitást, másrészt az elkülönülést erősítik.

Persze a mozgalmak kutyaszorítóban vannak, hiszen az Alkotmányozás iszonyatos horderejű ügy, és ami illetve  ahogyan történik valóban felháborító és veszélyes. Ugyanakkor pont az Alkotmányozás módja, és a rendelkezésre álló idő rövidsége olyan diszkurzív helyzetet teremt amely automatikusan Mi-Ők, Jók-Rosszak dichotómiákat hív elő, úgy, hogy Mi az Ők táborát nem csupán a cselekvéseiben, de identitásának központi elemeiben támadjuk. Ezen az alapon pedig csak elválasztani lehet, összekötni nem, a „gonoszak vagytok, elveszejtetek bennünket” kritikájával nehéz racionálisan mit kezdeni. Azaz a Mi identitásunkat erősítő retorika alapvetően a másik tábort - annak magját biztosan - is megerősíti.

Persze a helyzet tragédiája, hogy a racionális érvek mögött is hasonló érzelmi motívumokat feltételez mindkét fél (érzésem szerint a FIDESZ-KDNP társaság biztosan).

A fentiek miatt a mostani fejlemények abba az irányba mutatnak, hogy nem egy sokakat összekötő civil mozgalom születik, hanem a ballib miliő szervezi magát újra, amely a jelenlegi ballib pártok, vagy egy új ballib, szocdem stb. politikai erő mögé sorakozik fel, azt bejuttatva a törvényhozásba vagy megerősítva ottani pozícióit, de a mindenki által alapvetőnek látott problémát, a szétszakítottságot nem orvosolva.