A tegnap rendezett Védegylet-Milla-Haha konferencia végén kibontakozott egy rövidke vita a Milla a „Támogatás ára” címen futó - a beszélgetésen nemzeti minimum plusznak nevezett - kezdeményezéséről. A Millások azt mondták, az Ellenzéki Kerekasztal ötlete nyomán úgy érezték, hogy ugyan jó a kezdeményezés, ám az elmúlt időszak bebizonyította, hogy nem bízhatunk a politikusokban. Azaz a támogatásnak ára van, akkor ülhetnek le a civilek asztalához, ha bizonyos minimum-feltételeket elfogadnak. Néhányan azt az álláspontot képviselték, hogy ez nagyon szépen hangzik, ám valójában nincsenek olyan politikai erők, akikkel érdemes lenne egy asztalhoz ülni. Mivel a jelenlegi politikai helyzet kialakulásában a korábbi politikai erők is jelentős felelősséggel bírnak, így ezek a pártok egyszerűen nem vehetők komolyan. Akármit is ígérnek most, egyáltalán nem hihetjük el, hogy azt kormányra kerülésük esetén betartják. Bár az „ellenzéki” csoportok meglehetősen homogénnek tűnnek, e vita jól jelzi, hogy a helyzet megoldásának eltérő forgatókönyvei és hangsúlyai lehetnek. Az a benyomásom alakult ki, hogy az egyes csoportok előreszaladtak a gyors cselekvés irányába, ahelyett, hogy előbb egyeztették, megvitatták volna a lehetséges stratégiákat és ezek következményeit.

A vita mélyén a követlkező dilemmát véltem felfedezni:

Abban ugyan megegyeznek a különböző ellenzéki civil szereplők, hogy ennek a kormányak mennie kell, ugyanakkor nem világos, hogy milyen áron, és kinek kellene váltania őket. Azaz mi a fontosabb: a jelenlegi kormány menesztése, minél hamarabb, vagy egy új politikai elit kitermelése. Az előbbi egy rövid távú, az utóbbi egy közép-távú stratégiát igényel és egyáltalán nem biztos, hogy a kettő összeegyeztethető.  

A lehetséges szcenáriók:

Ha a kormány menesztését tekintjük prioritásnak – hogy el lehessen kezdeni helyreállítani a megtépázott intézményrendszert, alkotmányosságot, jogállamot - akkor a 2014-es választásokra kell koncentrálni. Ez az összes demokratikusnak tartott ellenzéki erő összefogásának stratégiáját vonja maga után, ami per pillanat kizárólag a jelenlegi politikai szereplők részvételével képzelhető el, mivel nincsenek más olyan jelentős aktorok, akik egyedül képesek lehetnének az ehhez szükséges kampány finanszírozására, majd a kormányzásra.

Ezen belül két álláspontot látok: az egyik szerint elég a demokratikus elköteleződés deklarálása a mindennapi politikai cselekvés során. Azaz a kormánypártokon és a JOBBIK-on kívül minden ellenzéki parlamenti és parlamenten kívüli pártot a demokatikus ellenzék részének tekintünk és ez elegendő alap az együttműködéshez.

Ezt az álláspontot a Szolidaritás képviselte, ám miután az LMP bejelentette, hogy nem vesz részt, a megvalósítást egyelőre elhalasztották.

A másik álláspont a Milláé, erre vonatkozik a „Támogatás ára”. Azaz a civilek találják ki azt a minimum-programot, amely elfogadásával a civil ellenzék befogadja a politikai pártokat. Ez a verzió az összefogás mellett van, de nem bármi áron, tehát akár azt is el tudja fogadni, ha az nem jön létre és a rövidtávú stratégia nem működik.

A másik stratégia szerint - mivel a jelenlegi parlamenti pártok nem megbízhatóak – új politikai pártokat, szervezeteket kell kitermelni. E szerint nem szabad kompromisszumot kötni az MSZP-vel és a DK-val, hiszen annak politikusai a demokrácia lebontásában jelentős szerepet játszottak. Ebben az esetben nem a 2014-es választást kell megcélozni, hiszen körülbelül esélytelen egy kormányzó erő összehozása, maximum újabb szereplők parlamentbe juttatása lehet a cél. Új politikai erők kitermelése többéves folyamat, a 2018-as választás talán reálisabb célkitűzésnek látszik.

Lehetséges azonban egy köztes út is. Egyrészt az LMP nem kompromittálta magát az elmúlt ciklusokban. Annak az esélye, hogy az LMP-ből vezető kormányzó erő legyen igen kicsi (és persze kérdéses, hogy jó lenne-e), egy koalíció pedig éppen úgy tönkreteheti a reputációját, mint a feltétel nélküli ellenzéki együttműködés. A decemberi események során kínálkozó támogatottság-növelési esélyeit ráadásul elszalasztotta a párt és a HaHa február 15-i tüntetésére becsempészett táblák akciója pedig az MSZP-hez is méltó lett volna. Ugyanakkor az LMP mégiscsak az egyetlen, a Negyedik Köztársaság létrehozásának nézőpontjából körülbelül feltételek nélkül vállalható és a civilekkel napi kapcsolatot ápoló politikai erő.

A parlamenten kívül néha feltűnő, a politikai visszatérést lebegtető Bajnai Gordon és köre szintén olyan szövetségesnek tűnik, amely az előző ciklusbéli kormányzati szerepvállalás ellenére meg tudta őrizni elfogadottságát a közvélemény szemében. Bár nem tudjuk, ez a kör vissza szándékozik-e térni a pártpolitikába, az ellenzéki politizálásban fontos szerepük lehet.

Erre a két aktorra támaszkodva az ellenzék kormányváltás nélkül is jelen tud lenni a pártpolitikában és a szélesebb nyilvánosságban és képviselheti az új, negyedik köztársaság eszméjét. Ugyanakkor emellett rendkívül fontos az új aktorok kitermelése, ez azonban hosszú folyamat, hiszen nem egyszerűen politikusokat kell előállítani, hanem meg kell erősíteni a civil társadalmat. Olyan közösségek százait kell létrehozni, amelyekből:

• Nem 1-2, hanem tucatnyi politikai formáció születhet,
• Elég erősek ahhoz, hogy a létrejövő politikai pártok ne szívják el a civil működéshez szükséges humán és anyagi erőforrásaikat, azaz a pártpolitikába való belépéssel ne hagyjanak olyan űrt maguk után a civil szférában, mint a rendszerváltó pártok  annak idején.

A dilemma tehát adott, a stratégiák mellett lehetne érvelni. Ez azonban eddig nem történt meg, amit azért tartok sajnálatosnak, mert szerintem elsősorban az a fontos, hogy a stratégiában legyen megegyezés, másodlagos, hogy melyik valósul meg.