Mindazok számára, akik az „Orbán-rezsim” eltávolításában reménykednek a 2014-es választás „rendszerváltoztatást” jelent. A 2014-es választás már nem egy epizód a demokratikus választások sorában, nem a duális erőtérről, a nagy pártokról, az elmúlt 20 évről szól, hanem a NER-ről és a következő 20 évről. Az E14 által felvázolt ellenzéki együttműködés ebben az értelmezésben tényleg nem személyeket, pártokat jelenít meg, hanem az egyetlen – bármely demokratikus politikai szereplő által képviselhető – reális választási stratégiát a jogállam és a regisztrációmentes szabad választás, netán az „alapszabályosság” helyetti régi „alkotmányosság” visszaállítása érdekében.

Ebben az erdőben tévedt el az LMP és Schiffer András, minden jószándékuk ellenére. A választás tétje már vagy még nem a „jó kormányzás” és az azt képviselő pártok, identitások, hanem a demokratikus politizálást, bármifajta demokratikus versengést hosszútávon lehetővé tévő jogállami berendezkedés kialakítása és stabilizálása. Az LMP vitustánca a szavazóbázisok vándorlásának és az erkölcsi „bro code” vonatkozások számolgatása nélkül is egy elvi és egy gyakorlati következményre mutatott rá.

1.) Elviekben nagyon tisztességes az „elmúlt 20 év” politikájának, politikusainak az elutasítása, azonban a gyakorlati „nem működünk együtt más parlamenti pártokkal” megvalósítása zsákutcába vezet. Az új választási rendszerben nem lehet egyszerre elitváltó kormányzóképességre törekedni és izolációs politizálást folytatni. Ennek feltétele ugyanis a korábbihoz hasonló többfordulós, regisztrációmentes választás lenne többségében fideszes többségű választókerületi határok nélkül, azaz egy meghatározott jogállami berendezkedés. Ebből kiindulva az „elmúlt 20 évezés” az „elmúlt 8 évezéshez” hasonlóan színtiszta populizmus. Arról nem is beszélve, egyértelműen el kellene dönteni, hogy az elmúlt 20 évből kiket szeretnénk leváltani, mert a NER fülkeforradalma után vagy az MSZP vagy a Fidesz közül lehet választani. A rendszerváltozás mesterséges, felülről irányított „rebootolása” véleményem szerint ugyanolyan zsákutcás gondolkodás, mint a Jobbik hasonló nézetei vagy EU-ellenessége, és irrealitásában hozzájárul az Orbánhoz hasonló világmegváltó, instant mennybemenetelt ígérő karizmatikus személyek és nézetek virulásához.  

2.) Akárki találta ki a kampánycsapatban, helyes volt Bajnainak az időben elkezdett ellenzéki programalkotásra való pragmatikus felhívása. No nem feltétlenül az, hogy a Milla vagy Bajnai kell ennek a motorja, főszereplője stb. legyen, ám az általuk beindított folyamatok világossá tették, erre tényleg időt kell szánni. Legyen bármi a sorsa az E14-nek vagy más ellenzéki „pólusnak”, a szereplők vehemens reagálásai, tiltakozásai mind azt mutatják, hogy a demokratikus ellenzék oldalán tényleg hiányzik a több évre előretekintő konszenzus az értékekben és normákban. Az LMP, a 4K! reagálása ugyanis szimptomatikusan fejezi ki a magyar politikai elit konszenzusképtelenségét, a párbeszéden alapuló „más politizálásra” való képtelenséget. Amikor például jelen helyzetben a hasonló oldalon álló, részben azonos érdekekkel rendelkező aktorok nem hajlandóak egy asztalhoz ülni egy demokratikus jogállami minimum program kidolgozása érdekében. Mintha 1956-ban elmaradt volna a forradalom Nagy Imre kommunista „padláslesöprő” múltja miatt, avagy 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal nem ült volna össze, amíg az MSZMP nem számol le nyilvánosan az „elmúlt 40 évvel” még a hatalom átadása előtt. Persze fontosak az elvek, de a nemzeti-köztársasági minimumot még igazi diktatúrák árnyékában is össze lehetett hozni, hát még most!

Az is lehet, hogy „nekünk Mohács kell”, rossz helyett még rosszabb alapon. 2018-ig biztosan több idő lesz az egyeztetésekre, s addig a Fidesz ismételt győzelmével a jogállammal együtt a gazdaság is végleg a földbe áll, így segítve több millió választó szemfelnyitását. 

Ma én is ott voltam a Milla tüntetésén, ám a korábbiakkal ellentétben nem igazán tartottam fontosnak a pontos érkezést. Körülbelül 10 percet késtem, viszonylag hátul álltam meg (a Jégbüfé környékén). A tüntetés közben a barátaimmal beszélgettem, a beszédekre szinte egyáltalán nem figyeltem. Leginkább azt vettük észre, hogy a szónokok beszédtechnikai szempontból nem állnak a helyzet magaslatán. De ez talán természetes egy civil mozgalom esetében, ugyanakkor fontos, hogy a tartalomra nem, csak a forma hiányosságaira tudtunk odafigyelni.  

Úgy éreztem, hogy előre tudom mi fog elhangozni. Hogy ugyanazok a szereplők, ugyanazokat a beszédeket mondják majd el, hiszen a helyzet nem változott, de  - és ez fontosabb - nem vártam azt sem, hogy a változatlan helyzet valamilyen új megközelítéséről, új gondolatokról, a megoldás új eszközeiről lesz majd szó. Elmentem, mert fontosnak éreztem, hogy az elégedetlenségem kifejezzem, és lássák, hogy még mindig elég sokan vagyunk elégedetlenek. Ugyanakkor a tüntetés nem spannolt fel, nem mozgósította az érzelmeimet és a gondolataimat még annyira sem, mint korábban. Valahogy sótlannak és unalmasnak éreztem. 

Úgy tűnik számomra, hogy a kezdeti tüntetések okozta, részben a nem várt résztvevői létszám okozta katarzis-közeli állapot már elmarad, hiszen megszokottá vált a több tízezres létszám. A cél minden egyes alkalommal mégis mintha az lenne hogy többen jöjjenek el, mint az előző alkalommal, holott lehet, hogy most már inkább a minőségre, a dramaturgia kidolgozására, új elemek bevezetésére kellene koncentrálni. És nem kis mértékben a tüntetések közötti időszakban történő kommunikációra és programkidolgozásra. A tüntetésről-tüntetésre való készülés azonban mintha felemésztené az erőforrásokat, és az okok megértésére, valamint a jövőről való gondolkodásra kevesebb energia maradna. 

Ti mit gondoltok? Hogyan látjátok a helyzetet? 

Update (21:14): No, csak most olvasgattam el a sajtót és más blogokat, többen hasonlóan látják a helyzetet. Lásd az Index cikkét, és érdemes olvasgatni a Milla falát is. Persze ez csak amellett érv, hogy érdemes beszélgetni a kérdésről.

A tegnap rendezett Védegylet-Milla-Haha konferencia végén kibontakozott egy rövidke vita a Milla a „Támogatás ára” címen futó - a beszélgetésen nemzeti minimum plusznak nevezett - kezdeményezéséről. A Millások azt mondták, az Ellenzéki Kerekasztal ötlete nyomán úgy érezték, hogy ugyan jó a kezdeményezés, ám az elmúlt időszak bebizonyította, hogy nem bízhatunk a politikusokban. Azaz a támogatásnak ára van, akkor ülhetnek le a civilek asztalához, ha bizonyos minimum-feltételeket elfogadnak. Néhányan azt az álláspontot képviselték, hogy ez nagyon szépen hangzik, ám valójában nincsenek olyan politikai erők, akikkel érdemes lenne egy asztalhoz ülni. Mivel a jelenlegi politikai helyzet kialakulásában a korábbi politikai erők is jelentős felelősséggel bírnak, így ezek a pártok egyszerűen nem vehetők komolyan. Akármit is ígérnek most, egyáltalán nem hihetjük el, hogy azt kormányra kerülésük esetén betartják. Bár az „ellenzéki” csoportok meglehetősen homogénnek tűnnek, e vita jól jelzi, hogy a helyzet megoldásának eltérő forgatókönyvei és hangsúlyai lehetnek. Az a benyomásom alakult ki, hogy az egyes csoportok előreszaladtak a gyors cselekvés irányába, ahelyett, hogy előbb egyeztették, megvitatták volna a lehetséges stratégiákat és ezek következményeit.

A vita mélyén a követlkező dilemmát véltem felfedezni:

Abban ugyan megegyeznek a különböző ellenzéki civil szereplők, hogy ennek a kormányak mennie kell, ugyanakkor nem világos, hogy milyen áron, és kinek kellene váltania őket. Azaz mi a fontosabb: a jelenlegi kormány menesztése, minél hamarabb, vagy egy új politikai elit kitermelése. Az előbbi egy rövid távú, az utóbbi egy közép-távú stratégiát igényel és egyáltalán nem biztos, hogy a kettő összeegyeztethető.  

A lehetséges szcenáriók:

Ha a kormány menesztését tekintjük prioritásnak – hogy el lehessen kezdeni helyreállítani a megtépázott intézményrendszert, alkotmányosságot, jogállamot - akkor a 2014-es választásokra kell koncentrálni. Ez az összes demokratikusnak tartott ellenzéki erő összefogásának stratégiáját vonja maga után, ami per pillanat kizárólag a jelenlegi politikai szereplők részvételével képzelhető el, mivel nincsenek más olyan jelentős aktorok, akik egyedül képesek lehetnének az ehhez szükséges kampány finanszírozására, majd a kormányzásra.

Ezen belül két álláspontot látok: az egyik szerint elég a demokratikus elköteleződés deklarálása a mindennapi politikai cselekvés során. Azaz a kormánypártokon és a JOBBIK-on kívül minden ellenzéki parlamenti és parlamenten kívüli pártot a demokatikus ellenzék részének tekintünk és ez elegendő alap az együttműködéshez.

Ezt az álláspontot a Szolidaritás képviselte, ám miután az LMP bejelentette, hogy nem vesz részt, a megvalósítást egyelőre elhalasztották.

A másik álláspont a Milláé, erre vonatkozik a „Támogatás ára”. Azaz a civilek találják ki azt a minimum-programot, amely elfogadásával a civil ellenzék befogadja a politikai pártokat. Ez a verzió az összefogás mellett van, de nem bármi áron, tehát akár azt is el tudja fogadni, ha az nem jön létre és a rövidtávú stratégia nem működik.

A másik stratégia szerint - mivel a jelenlegi parlamenti pártok nem megbízhatóak – új politikai pártokat, szervezeteket kell kitermelni. E szerint nem szabad kompromisszumot kötni az MSZP-vel és a DK-val, hiszen annak politikusai a demokrácia lebontásában jelentős szerepet játszottak. Ebben az esetben nem a 2014-es választást kell megcélozni, hiszen körülbelül esélytelen egy kormányzó erő összehozása, maximum újabb szereplők parlamentbe juttatása lehet a cél. Új politikai erők kitermelése többéves folyamat, a 2018-as választás talán reálisabb célkitűzésnek látszik.

Lehetséges azonban egy köztes út is. Egyrészt az LMP nem kompromittálta magát az elmúlt ciklusokban. Annak az esélye, hogy az LMP-ből vezető kormányzó erő legyen igen kicsi (és persze kérdéses, hogy jó lenne-e), egy koalíció pedig éppen úgy tönkreteheti a reputációját, mint a feltétel nélküli ellenzéki együttműködés. A decemberi események során kínálkozó támogatottság-növelési esélyeit ráadásul elszalasztotta a párt és a HaHa február 15-i tüntetésére becsempészett táblák akciója pedig az MSZP-hez is méltó lett volna. Ugyanakkor az LMP mégiscsak az egyetlen, a Negyedik Köztársaság létrehozásának nézőpontjából körülbelül feltételek nélkül vállalható és a civilekkel napi kapcsolatot ápoló politikai erő.

A parlamenten kívül néha feltűnő, a politikai visszatérést lebegtető Bajnai Gordon és köre szintén olyan szövetségesnek tűnik, amely az előző ciklusbéli kormányzati szerepvállalás ellenére meg tudta őrizni elfogadottságát a közvélemény szemében. Bár nem tudjuk, ez a kör vissza szándékozik-e térni a pártpolitikába, az ellenzéki politizálásban fontos szerepük lehet.

Erre a két aktorra támaszkodva az ellenzék kormányváltás nélkül is jelen tud lenni a pártpolitikában és a szélesebb nyilvánosságban és képviselheti az új, negyedik köztársaság eszméjét. Ugyanakkor emellett rendkívül fontos az új aktorok kitermelése, ez azonban hosszú folyamat, hiszen nem egyszerűen politikusokat kell előállítani, hanem meg kell erősíteni a civil társadalmat. Olyan közösségek százait kell létrehozni, amelyekből:

• Nem 1-2, hanem tucatnyi politikai formáció születhet,
• Elég erősek ahhoz, hogy a létrejövő politikai pártok ne szívják el a civil működéshez szükséges humán és anyagi erőforrásaikat, azaz a pártpolitikába való belépéssel ne hagyjanak olyan űrt maguk után a civil szférában, mint a rendszerváltó pártok  annak idején.

A dilemma tehát adott, a stratégiák mellett lehetne érvelni. Ez azonban eddig nem történt meg, amit azért tartok sajnálatosnak, mert szerintem elsősorban az a fontos, hogy a stratégiában legyen megegyezés, másodlagos, hogy melyik valósul meg.