Egy facebookos kommentfolyamban felmerült, hogy Magyarországon nincs vállalható, konzervatív szellemi bázis. Szerintem van. Csak nehéz őket megtalálni.

A legtöbben, akik konzervatívnak tartják magukat, ellenséget látnak minden olyan jelenségben, ami az általuk megszokottól eltér.

A család fontosságát hangsúlyozzák, és közben csak egyfajta családot ismernek el családnak. Aki máshogy képzeli el a családját, azt megbélyegzik.

Meg szeretnék védeni a nemzetet, a hazát. És közben a magyarok jelentős részét nem tekintik a nemzet részének.

Úgy gondolják, hogy támogatni kell a hitet és az egyházakat. De meg akarják mondani, hogy mi a helyes hit, melyik a jó vallás. És aki másban hisz, azt kiközösítik.

Na, ők azok, akikből a liberálisoknak elegük van.

Az elmúlt hónapokban több katolikus püspök is nyilatkozott politikai kérdésekről, magánemberként. Egyikük - Székely János - felsorolta, hogy milyen értékeket félt a nyugati támadásoktól. Számára fontos, hogy akár a közéletben is lehessen beszélni Istenről. Védeni szeretné a házasságot, a család intézményét és a nemzeti gondolatot is.

Ez - első ránézésre - primitív klerikális hőzöngés.

Két héttel később Székely János egy szűkebb közönség előtt részletesen kifejtette, hogy mit ért ezek alatt az értékek alatt. Az előadásról készült egy órás videófelvétel nagyon meglepő. Hiányzik belőle a kirekesztés. Fő témája a hit terjesztése, azaz a misszió.

A beszéd elején János atya gyorsan leszögezi, hogy a misszió „nem valamifajta stratégia vagy taktika. Ez nem az Egyháznak egy ügyes szervezeti módja arra, hogy terjeszkedjen, növekedjen. Nem az a célja, hogy sokan legyünk és erősek legyünk.” Szerinte egyszerűen arról van szó, hogy a keresztény ember örül a kincsnek, amit megtalált, és ezt a kincset szeretné megosztani a többiekkel.

Ezután a zsidó(!) hagyományból vett példákkal magyarázza el, hogy milyen fontos, hogy továbbadjuk a kincset, amit Isten ránk bízott. Felidézi többek között a széder este ünnepét, amikor összegyűlik a zsidó család, és a gyerekek kérdezni kezdenek. Az apa pedig elmeséli a kivonulás történetét. „Elmondja, hogy az Úr kihozott minket Egyiptom földjéről. Megszabadított. Ennek a szeretetnek köszönhetjük, hogy még vagyunk. És ebben a szövetségben élünk. Az apa évről évre, a családja előtt, a gyermekei előtt megvallja a hitét. Ez a húsvéti ünnepnek az egyik legfontosabb eleme. Milyen szép lenne, ha a mi, keresztény családjainkban valami hasonló megtörténne...”

János atya nemcsak a Krisztus előtt élt zsidókról nyilatkozik pozitívan, hanem egy kedves, személyes, izraeli élményt is elmesél egy zsidó kisfiúról és apukájáról. Kicsivel később azzal folytatja, hogy sajnos „nagyon sok magyar családnak a családi szentély közepén ott van a TV vagy valami más”.

Ezután a koreai keresztény egyház első évtizedeiről mesél, hogy hogyan adták át a hitet szülők a gyermekeiknek, miközben egyetlen pap sem volt az országban.

A példákat hallgatva más megvilágításba kerül János atya Magyarországot féltő nyilatkozata is. Ő nem gondolja azt, hogy csak az az igazi család, amelyik keresztény és magyar. Nem akarja kisajátítani Istent egyetlen nemzet vagy vallás számára. Hanem úgy látja, hogy ezek „alapvető emberi értékek”. Számára nem a másokat kirekesztő nacionalizmus a fontos, hanem az alapvető (egyetemes) emberi értékek. Ezekre építi fel a beszéd második felében a keresztény hitről szóló gondolatmenetet.

Szerintem vannak olyan személyek Magyarországon, akik, ha összefognak, akkor egy vállalható, konzervatív szellemi bázist tudnának alkotni. Ezek egyike Székely János.

Tegnap elmentem a tüntetésre. A Deák térről sétáltunk a Sándor-palota elé. Szánalmasan kevesen.

Jellemzően igyekszem megérteni azokat a folyamatokat, amelyek miatt a tüntetés nem működik, amelyek megakadályozzák, hogy számottevő résztvevő jöjjön össze. A plágium ügy azonban elsősorban és leginkább az akadémiai és egyetemi szférában dolgozók, a Phd hallgatókat sérti közvetlenül. Nem nagyon fér a fejembe, hogy miközben az Elnök folyamatosan sértegeti a tudomány intézményeit, valótlanságokat állítva - mind az interjúban, mind azóta - hol maradtak az egyetemek oktatói, az MTA kutatói, kutatóintézetek munkatársai, PhD hallgatók a tegnapi tüntetésről? Hiszen magasan kvalifikált emberekről van szó, akik átlátják, mi történik,  és akik feltehetően jóval tudatosabbak az átlagpolgárnál.

Mindössze néhány ismerős arcot láttam a tüntetők között – ami persze nem zárja ki, hogy minden általam nem ismert tüntető a felsőoktatásban, az akadémiai szférában, kutatóintézetekben dolgozik. Rendben, a spontán tüntetésre nem jöttek Szegedről, Győrből, Debrecenből. Jó, sokaknak mindenféle dolga volt, családi program, egyebek. De hol maradtak a budapestiek, a fiatalok, vagy akiknek már nagyok a gyerekei? Nem tudom, pontosan hány oktató és kutató dolgozik, hány PhD hallgató tanul budapesti egyetemeken, hány alkalmazottja van az MTA-nak, mennyi akadémikussal számolhatunk, de biztosan tízezres nagyságrendről van szó. Hányan voltak ott az Oktatói Hálózat 274 tagja közül? Nem kell mindenkinek mindig ott lenni, nem is lehet, de nem lehet a rossz idővel rossz időzítéssel, a spontán jelleggel, az egyéni okokkal megmagyarázni a folyamatos, nagymértékű távolmaradást. Ha a leginkább érintett csoportok tagjai nem jönnek, miért várják, hogy mások cselekedjenek? Ha nekik nem fontos ami történt, akkor miért lenne másoknak az? Akkor miért panaszkodik az egyetemi-akadémiai szféra, hogy értelmiség-ellenes a hangulat, a politikai diskurzus és a kutya sem figyel rá oda? 

Nem szokásom nekem ilyeneket írni. De tegnap, mikor megtudtam, hogy nem mondtál le, ennél jóval durvább kifejezések jártak az agyamban.

Schmitt pál, én nem tüntettem tegnap. Nem azért, mert ne gondolnám, hogy neked semmi keresnivalód a Sándor-palotában. Hanem azért, mert nem vagy te olyan fontos ember, hogy elcseszd a péntek estém. Egyáltalán, schmitt pál, hogy jössz te ahhoz, hogy megpróbáld tönkre tenni a péntek estémet?

Persze, valójában elcseszted a hétvégém. Tudod, schmitt pali, bennünket tudósokat – főleg társadalomtudósokat, mondanom sem kell – az emberek már eddig is léhűtőnek, sőt, tolvajnak tartottak. Nem, nem a Te kormányod bűne ez, még csak nem is a politikusoké. De a Te kormányod nagyon is segített ennek a képnek a megerősítésében. És most már, pali, a te plágiumbotrányod miatt le nem mosom magamról, hogy egy tolvaj vagyok. Nem számít az sem, hogy a leendő doktorimban remélhetőleg felismerhető mennyiségű önálló gondolat lesz, a többi pedig ÖNÁLLÓ  MUNKÁVAL összegyűjtött, átgondolt, feldolgozott, és a szövegben is RENDESEN HIVATKOZOTT anyag lesz. Nem 21, hanem két-háromszáz vagy még több tétellel az úgynevezett bibliográfiában. Ami még ma is divatos, de erre majd rájössz, ha megír(at)tad a PhD disszertációd. 

Amúgy schmitt pál, ki nem szarja le, hogy PhD-zel? Hogy be akarod bizonyítani, megy ez Neked? Ki fogja elhinni, hogy Te írtad a dolgozatot? És ha el is hiszi neked ezt bárki, miért gondolod, hogy a múlt meg nem történtté válik? Mire megírsz és megvédesz egy PhD-t nem hogy köztársasági elnök nem leszel, de a neved is csak egy rossz emlék lesz a magyar politikában. Viszont mi, tudományos munkások még akkor is a Te önzésed, gerinctelenséged igáját nyögjük majd, próbálva megértetni a Zemberekkel, hogy a (magyar) tudós nem pályázati pénzeket elsíboló tolvaj és léhűtő, nem plagizátor, és egy doktori, nagydoktori, egyáltalán bármilyen könyv és tanulmány megírása általában komoly teljesítményt jelent. 

Felelős vagy ezért Schmitt Pál. Nem csak azért, mert plagizáltál, olyan módon és mennyiségben, hogy a véletlen hiba és a jóhiszeműség kizárható. Hiába  mondod majd, hogy a főnököd, Orbán Viktor biztatott a maradásra. Hiába hivatkozol majd bármilyen közvéleménykutatásra, ami arról biztosít, hogy a szavazóitok nagy része még mindig melletted áll. Hiába emlegeted majd az emberek szeretetét. Hiába próbálod majd másra hárítani a felelősséget, az a Tiéd.

Te nem mondtál le.