Balog Zoltán miniszter 3 napos felsőoktatási reformja valójában egy „zseniális” trükk kigondolására volt elegendő. A feladvány ugye az volt, hogyan teremtsünk 40 majd 55 ezer államilag finanszírozott felsőoktatási helyet ugyanabból a megszavazott költségvetési keretből. Röviden a válasz: sehogy. Hosszabban: ne legyenek "keretszámok", ne legyenek ponthatárok, mindenki felvételizhessen, ám a legnépszerűbb társadalomtudományi szakokat, amelyre 2011-ben körülbelül 30.000 diák jelentkezett, nos, azokat ne támogassa az állam. A természettudományi helyeket évek óta nem tudják feltölteni, így azokkal nem is kell számolni – bölcsészekből pedig szerencsére vagy sajnálatosan nem lesznek atomtudósok egy éjszaka alatt.    Az 55 ezer helyből maradt maximum 20-25 ezer, hiszen a finanszírozott szakok oktatásilag (oktatók, gyakorlatok stb. száma) képtelenek 30 ezer diákot felszívni, annál rosszabb a keretszámoknak, mondhatnánk!

                                                 Forrás: MTI, Kovács Attila

Voilá, a fehér nyúl elő is került a kalapból, trükk volt gyerekek, a nagy mágus egyszer már megmondta: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”. 

Megcsinálta, ezután vastaps az utcákon!

The Empire strikes back...a kormány visszavágó attitűdjére jellemző, míg korábban a hallgatók  többsége legalább részfinanszírozásban részesült, mostantól nemes egyszerűséggel 30.000 hallgató teljes tandíjat kap a nyakába, 0, azaz nulla adóforint támogatásban részesül, ha a rezsim szája ízétől eltérő deviáns szakmát választ . "Nem kellett a diákhitel 2, akkor fizessetek mindent saját zsebből..." 

Egy láthatóan fáradt, megviselt és őszintén valamifajta megoldásra törekvő miniszterelnök érkezett haza kapitulálni a felsőoktatási keretszám-ügyben. Bárhogyan is nézzük, a vezető nélkül fejvesztett csirkeként rohangáló, elzárkózó slepp minden eddigi magyarázatát sutba dobta Orbán, a rá jellemző egyszemélyi döntéssel kimondta: „nem lesznek keretszámok”, a nincs tandíjtól a nem volt kormánydöntésig tartó cikkcakkos bénázást ezzel "lezárva".

Ugyanakkor azt hiszem, a kormány és a miniszterelnök még mindig nem értették meg, s ezt Kövér Lászlónak a tüntetők közötti szolidaritás értelmét kétségbe vonó szokásos cinikus nyilatkozata mutatta legjobban, hogy a fiatalok demonstrációjának módja alapvetően változtatta meg a kormány által bejátszható politikai játékteret. Orbán Viktor viselkedése továbbra is egy olyan emberére vall, aki egy visszautasíthatatlan ultimátumra válaszol az ellenfélnek szerinte (!)  megfelelő kapitulációval. Az erő nyelvén természetesen az ultimátumra a kapituláció a helyes válasz, azonban a diákok-hallgatók-oktatók követelésének lényege nem önmagában a keretszámok és további pontok teljesítése volt, hanem a döntéshozatalban való részvételen alapuló folyamat elindítása, amelyben a döntések az érintettek valódi bevonásával születnek. 

A politikai játéktér változásának egyik fontos vonása tehát, az erő, az álszent „nemzeti konzultációk” nyelvét kiegészítve/felváltva megjelent a kétoldalú,  egalitárius döntéshozatalra való tömeges igény. Úgy látszik, egy szűk, részben jelenbeli, részben jövőbeni véleményformáló réteg felébredt, sokan már egy új demokratikus „hídfoglaló  generáció” megszületését ünneplik, azonban  látnunk kell, az ország jelentős, szegénységnek és kilátástalanságnak kiszolgáltatott része még mindig téli dermedt álmát alussza.

Ugyanakkor a diákmozgalommal valóban egy fontos társadalomlélektani pillanathoz érkeztünk el, megszűnt a kétharmados erő „érinthetetlensége”, sőt a képviselőknek még a parlamentben, az országban sem kell jelen lenniük ahhoz, hogy a társadalom bizonyos pontjain megváltozzon a pálya lejtése, immár nem feléjük dőlnek a dolgok, hanem ők csúsznak lefelé az ismeretlenbe.

Valahol 2006 brutális utcai tüntetéseire is csattanós válasz a 2012-es erőszakmentes ellenzékiség, amely látszólag az utcán történt, valójában baráti körökben, osztálytermekben, intézményekben belülről spontán és szolidáris módon indult el. A kormányoldal ifjúságot szidalmazó, az oktatási rendszert és ezzel a nemzeti kultúrát „szigorúan kapitalista” alapon támadó véleményformálói meghökkenve tapasztalhatták, hogy a magyar társadalomban működik a passzív ellenállás állampolgári mozgalma, a Gandhi által „szatjagraha”-nak nevezett stratégia. A hasonlat elgondolkodtató, hiszen Gandhi az eredetileg középosztálybeli elégedetlenséget alakította országos mozgalommá az elnyomó brit rendszer ellen.

A diákok szolidaritási akciói, a keretükben kénytelen kelletlen létrejött EHÖK, HAHA, Rektori Konferencia stb. összefogása arra is rámutattak, hogy igenis léteznek olyan fontos közös ügyek, melyek jobb- és baloldaltól függetlenül tényleg összekötnek embereket. Az országos szolidaritás felhívta a figyelmet, hogy pl. a gazdák földfoglaló akciói, az MMA elleni performanszok vagy Szörényi Levente nyilatkozata mind olyan alapjogokat kérnek számon, amelyek pártállástól függetlenül mindenkit érintenek. Mintha kezdene tudatosulni, hogy a fékek és ellensúlyok jogállami garanciáinak kétharmados lebontása, az AB jogköreinek megnyirbálása, az új Alaptörvény kvázi törvények feletti „biztonsági széfként” való használata nem a nyugatos, „liberális” értelmiségiek nyavalygása, hanem a hétköznapi emberek életét érintő jogvesztések.  

A 2012-es országos diákmozgalom következésképpen nem csak a diákok tanuláshoz, értelmiségi léthez való jogáról szólt, hanem a csak erővel élő, minden autonómiát félresöprő Nemzeti Együttműködés (valójában Elnyomó) Rendszer torz társadalom-felfogásáról. Többek között a diákoknak is rá kell minderre ébredniük, mivel a Nemzeti Elnyomás Rendszerében a majdani jogászoknak kell igazolni/kivédeni az ügyészi törvénytelenséget, a majdani közgazdászoknak kezelni a bankrendszer csődjét, az újságíróknak a cenzúrát magyarázni, a jövőbeni orvosoknak közölni, miért nem kaphatnak betegeik megfelelő inzulinterápiát, a fiatal politikusoknak azért harcolni, hogy mindenki korlátozásmenten rájuk szavazhasson stb..

A britek még úgy sem tudtak győzni, hogy a tengeri uralmat, a tőkét, a hadsereget, a bürokráciát tekintve mindent birtokoltak 1915-ben. A kormány „tündérmeséje” pedig az 5000 milliárdos nemzeti vagyonátrendezés ellenére a régiótól leszakadó visszafejlődést, kötelességszegési eljárások tömkelegét,  tőkekivonást és fokozódó elbocsátási hullámot eredményezett, a szolidaritás közös alapjai létrejöttek - ideje véget vetni a fülkeforradalmi „rólunk nélkülünk” történetének.

Magyarországon terjedőben vannak a radikális, rendszerkritikus mozgalmak, illetve az azok eszközrendszerét alkalmazó csoportok. Úgy tűnik, ezek közé tartozik a Hallgatói Hálózat is. A tegnapi tüntetésen feltűnt néhány radikális szocmunkás, és gondolom ott volt pár Occupy Budapest tag is. De persze a lényeg az ÁJK IX. előadójának ideiglenes elfoglalása volt. Sajnos(?) ez utóbbiról lemaradtam, csak a tüntetés unalmasabb részén vettem részt. Az akciót a HH szervezői sikeresnek, az ELTE E- és ÁJK HÖK feltehetően nevetségesnek és elhibázottnak ítélik majd. Számomra azonban nem ez a kérdés. Az esemény hírértéke jelentős, és vitát generál.

A HH minimum ügyes volt, ez nem vitás. Az alábbiakban azonban megpróbálom kicsit átgondolni az akció által felvetett kérdéseket. Ezek a kérdések a radikális, alternatív stb. mozgalmak esetében is relevánsak lehetnek, azonban a Hallgatói Hálózat nem tartja magát radikálisnak, és egyelőre nem a fennálló társadalmi berendezkedéssel szemben határozza meg magát, csupán annak korrekcióját hangsúlyozza. Éppen ezért a “radikális” eszközök alkalmazásának problémái fokozott hangsúllyal esnek latba.  

1. Tartalom és forma: Az első kérdés a forma és a tartalom kapcsolata. Vajon mennyiben tereli el a lényegi kérdésekről a figyelmet a rendbontó, határokat feszegető forma? Az ügyre vagy a szervezetre hívja fel a figyelmet?
2. Egy mindenkiért, mindenki egymás ellen: Számomra kérdés, hogy a teremfoglalás nem állítja-e szembe egymással az amúgy közös érdekű egyetemvezetést és hallgatói csoportokat? Vajon mennyi a HÖOK-HaHa vetélkedés szerepe a dolgok alakulásában? (Az ELTE HÖK reakciója nem csak béna volt, hanem rettentő visszatetsző is.)
3. Semmit velünk a tudtunk nélkül: Bár nem vittem magammal FM adás vételére szolgáló eszközt – nem is tudom, hogy ez segített volna-e – én bizony nem tudtam, mi fog történni az ÁJK-n.  Számomra úgy tűnt, hogy azok sem, akik körülöttem voltak. Ha ez igaz, úgy rángattak át egy rakás embert az ÁJK-ra, hogy azok nem tudták, pontosan mire is szerződnek. Ezzel nem csupán az a probléma, hogy nagy felelősséget ró a szervezőkre, hanem számomra alapvetően ellentétesnek tűnik az akció követeléseinek szellemével. A sokszor elhangzó, „Semmit rólunk, nélkülünk” jelszó feltételezi azt is, hogy a HH sem tesz semmit az általa képviselt vagy mozgósított emberek nélkül. Persze ez nehéz, hiszen egy ilyen akció megszervezése nem megy a nyilvánosságban, elveszíti a meglepetés erejét, megakadályozhatóvá válik stb. Vajon hogyan lehet megoldani ezt a problémát?      
4. Forradalmi párhuzamok: A helyzetet a HH olyan rendkívüli állapotként mutatja be, amely megengedhetővé teszi a normák felrúgását. „Ma ne menj be az órára, ez most fontosabb, mint hogy benn töltsd az időt!” hangzott el a tüntetésen többször is. Egy tüntetésen, ami az oktatás elérhetőségéért zajlik, ez visszatetsző. Ehelyett ésszerűbb lett volna az intézmények és középiskolák együttműködését kérni. Hiszen itt nem pártpolitikai kérdésekről, hanem az óriási demokratikus deficitről, a keretszámcsökkentés módjáról van szó. Ugyanígy a helyzet lehetővé teszi az ÁJK-n vagy a Corvinuson tartandó fórum bejelentésének  elmulasztását. A helyzet vonzza a forradalmi párhuzamokat, holott azok teljesen magalapozatlanok. Az egyik videón elhangzó bekiabálásban egyértelműen ’56-tal vont párhuzamot a tüntető. A dékán erre reagált, a tüntetést szervezők részéről azonban én nem láttam reakciót. A forradalmi párhuzamok valójában a határok kérdését vetik fel. Meddig mehetünk el, és milyen eszközöket alkalmazhatunk az érdekek érvényesítésében? Mennyire akadályoznak bennünket a játékszabályok ebben? Szükséges-e valamilyen alternatív játékteret, alternatív nyilvánosságot teremtenünk?
5. A forradalmi párhuzamok és a játékszabályok kérdése pedig az engem leginkább foglalkoztató kérdéshez, az erőszak kérdéséhez vezet. Nem vitás, hogy ez a megmozdulás teljes mértékben erőszakmentesnek tekinthető. Ugyanakkor az ilyen típusú mozgalmak körül számos olyan jel van, amely azt az üzenetet is hordozhatja, hogy az erőszak legitim eszköz lehet a társadalmi berendezkedés átalakítására. Egy későbbi posztban részletesebben is foglalkozom majd ezzel a kérdéssel, egyelőre a forradalmi párhuzamra, a Guy Fawkes maszkra, az arcok eltakarásának motívumára utalnék.

Nem szeretném kizárólag a kérdéseket, kritikákat hangsúlyozni. Az akció számomra nagyon pozitívnak tűnő végkicsengése a helyi csoportok megalakulására vonatkozó igény. Hiszen a legfontosabbnak azt tartom, hogy olyan valódi közösségek szülessenek, amelyek képesek az érdekartikulációra és véleménykifejezésre és bázisai lehetnek a közösségi, civil részvételnek is.