Az előző bejegyzésben foglalkoztam azzal, hogy miért nem lehet, vagy nem célravezető gárdamódszereket alkalmazni egy kisebb-nagyobb bűncselekményekkel erősebben fertőzött területen. A mai bejegyzés a félelemkeltés következményeivel foglalkozik, a teljesség igénye nélkül. Mivel a kurrens probléma etnikai csoportok közötti konfliktusként jelenik meg, elsősorban arra fókuszálok, hogy mi történik az érintett csoportokkal. 

Az önjelölt rendfenntartók jelenlétéből adódó félelem hatékonynak tűnhet rövidtávon. A bűnözés, főképp a kényszer szülte kisebb bűncselekmények felszámolásában azonban hosszú távon nem segít. Egyrészt minden következmény megszűnik, amint a „rendfenntartók” elvonulnak. Az erőszakmonopólium államra ruházásával és a privátszféra kialakulásával a közösség közvetlen kontrollja meggyengül, a tömegtársadalom méretei miatt pedig nem kormányozható a hatalom állandó, közvetlen jelenlétével. Így a bűnözéstől valójában a bensővé tett normák tartanak vissza, nem a szankciótól való félelem. A jog ilyen elvont normákat jelent, a hatékony megoldást e normák a közösség egésze általi elfogadása jelentheti. Ennek persze egyik alapfeltétele, hogy a jogszabály elvi üzenete és annak alkalmazása között ne legyen túl nagy feszültség (ez Magyarországon ma úgy tűnik nem teljesül, ami részben a milíciák megjelenését toleráló közhangulat oka is lehet.)

A paramiltiárisok megjelenésének – vagy bármilyen félelemkeltésen és kirekesztésen alapuló módszernek – következménye a csoporthatárok egyre erősebbé válása, és a csoportok bezárkózása. A „mi” tudat mindkét oldalon egyre erősödik, a kapcsolatok a csoportok között eltűnnek. Ez ahhoz is vezet, hogy a szembenálló csoportok egyre homogénebbnek látják egymást, a saját csoport identitásának a másik csoporthoz való ellenséges viszonyulás egyre hangsúlyosabb elemévé válik. Ezzel a folyamattal jár együtt az is, hogy egyre kevésbé tartják tiszteletben a másikat. Azaz az esetleges károkozásokat már nem csak szociális szempontok, hanem a másik alacsonyabbrendűnek tartása is gerjeszti, ami  természetesen ahhoz vezet, hogy a gárdisták is egyre megalapozottabbnak találják előítéleteiket, egyre erősödik a „kemény” fellépés iránti igény, ami csak jobban összezárja az így megalkotott roma csoportot, amely még kevésbé fogja tiszteletben tartani az ellenséget és annak vagyonát. Az egész folyamat beindulását segíti a különböző társadalmi csoportok közötti erőforrásbéli egyenlőtlenségek etnikai alapú értelmezése, vagy megokolása. Amint a folyamat beindul az erőforrások feletti kontrollt gyakorló csoportok egyre kevésbé osztja meg a forrásokat a gyengébb csoporttal, hiszen annak tagjait nem tartja jogosultnak arra (csak elisszák, eljátsszák, az uzsoráshoz megy, nem akarnak dolgozni, lusták stb.) Így egyre erősebb a megélhetési kényszer is. A spirál beindul, a konfliktus eszkalálódik, ami szélsőséges esetben kisebb nagyobb összecsapásokhoz, a másik elkergetésének, megsemmisítésének igényéhez vezethet.

A „megrendszabályozandó”populáció elmenekülésével sincs megoldva a probléma, sőt valójában a probléma növekedéséhez és a konfliktus további kiterjesztéséhez vezethet

A) Amennyiben a probléma valós, az elvándorlás annak exportálását jelenti más településekre.

B) Az elvándorlók elveszítik kapcsolataik egy részét, gyengül a rokonok jelenettte gyenge,de mégis valamelyest őket megtartó szociális háló  - ld. a szegény romákból kisebb eséllyel lesz hajléktalan, mint a nem roma szegényekből a kiterjedt rokonság segítsége miatt – ami oda vezethet, hogy kénytelenek lesznek kisebb-nagyobb szabálysértésekkel, bűncselekményekkel tarkított túlélési stratégiákat alkalmazni.  Gondoljunk arra, hogy sokszor az újonnan betelepülő családokra panaszkodnak a helyiek.

C) A pogrom jelentette tapasztalat azt okozza, hogy  a települést elhagyók maguk is az őket kitaszító közösségen kívül, azzal szemben határozzák meg magukat, ezzel pszichológiai bázist is teremtve  - vagy megerősítve azt - a másik közösség ellen elkövetett bűncselekmények okozta kognitív disszonancia eliminálására, és a saját magukról alkotott pozitív kép fenntartására. (A másikkal a kitaszítóval szemben nem bűn, sőt jogos a bűnelkövetés.)

Mindez pedig hozzájárulhat ahhoz, hogy az eluralkodó közhangulat által előkészített településeken könnyedén ott is konfliktusok alakuljanak ki, ahol korábban nem volt ilyen. A vészhelyzet elhárítására pedig megérkezik valamilyen gárda...

A kérdésre több válasz is van, és mielőtt itt abbahagyná az idetévedő Szebb Jövőt Polgárőr, felhívom a figyelmét rá, hogy egyik itt közölt verzió sem csupán annyiból áll, hogy: „mert nem illik”, „vagy mert ez nem európai megoldás”. Szóval, igyekszem némi intellektuális befektetést eszközölni, így kérem a kedves olvahogy sót, hogy ő is tegye ezt. És tegyen hozzá, vagy vitassa a poszt tartalmát. De érvekkel.

Mivel kicsit hosszúra sikerült volna  a poszt, ezért két részletben teszem közzé: ma a gárda által adott válasz alapvető problémáját, majd a zéró tolerancia és a betört ablakok elméletének félreértelmezéséből fakadó problémát mutatom be, a következő posztban pedig a fizikai megfélemlítés a problémát eszkaláló következményeit, és azt, hogy miért nincs szó valódi megelőzésről.

Nagyon röviden muszáj arról írnom, hogy vajon valós problémát kezel-e a Jobbik és a Szebb Jövőt. Gyöngyöspatán a kisebbségi ombudsman szerint nem, sőt sem Hejőszalontán sem a toivábbi településeken nem tapasztalható az, amire az akciók szerveződtek. Mégis azért tartom fontosnak hogy írjak a témáról, mert nagyon vélik úgy: a bűnözés visszaszorításának – függetlenül a valós bűnözési helyzettől, az elkövetők csoportjaitól stb. – a gárdamódszerek megoldást jelenthetnek. Így az alábbiakat muníció gyanánt azoknak is szánom, akik ez ellen érvelnének és szívesen veszek bármilyen kiegészítést, korrekciót.

1.       Az alapvető probléma

Az általunk alkalmazott jogrendben egy bűncselekményre az a megfelelő szankció, hogy megkeresik az elkövetőket, és korrekt eljárás után azokat valamilyen jóvátételre kötelezik vagy valamilyen szankciót szabnak ki rájuk. A felelősségre vonás konkrét személyekre vonatkozóan, konkrét és elkövetett cselekmények nyomán történik, nem pedig feltételezett (jövőben megtörténő) esetekre és a feltételezett bűnösökre vonatkozóan. Bár sokszor tudni véljük kik az elkövetők, jól mutatja az esetleges tévedés lehetőségét, hogy a gyöngyöspatai Kecske-kő „széthordását” a falubeliek a cigányoknak, a telepiek a helyi vállalkozóknak tulajdonítják az ombudsmani jelentés szerint. Gondoljunk arra, hogy a helyi vállalkozóknak ugyanúgy érdeke a romák okolása, mint fordítva. Ezért van szükség korrekt bizonyítási eljárásra és tárgyalásra ahelyett, hogy odamennénk és jól fejbevágnánk az illetőt. Másrészt egy adott bűncselekmény elkövetéséért meghatározott szankciók járnak, amelyek az esetek nagyrészében nem járnak jogfosztással, más esetben pedig bizonyos jogok gyakorlásától lehet ideiglenesen megfosztani az elkövetőt. Nagyon fontos, hogy a bűnelkövető jogalany marad, azaz attól, hogy elkövetett valamit még ember és állampolgár. Pláne amíg nem bizonyosodott be, hogy ő az elkövető.

2.       Zéró tolerancia?

Érzésem szerint a gárdisták a zéró tolerancia elvét és a betört ablakok elméletét keverik össze rendszeresen. Tulajdonképpen egy olyan közpolitikai programról és egy társadalomtudományi elméletről van szó, amelyek azt feltételezik, hogy a legkisebb súlyú szabálysértés vagy helytelennek ítélt cselekedet vonzza – vagy elvezet -  a nagyobb súlyú cselekményekhez is, vagy a bűnözés elterjedéséhez. (utóbbiról lásd: James Q. Wilson és George L. Kelling). Nos, mindkét esetben kérdéses, hogy a feltételezett összefüggés megállja-e a helyét  – ez részben annak köszönhető, hogy rendkívül sok tényezőt kellene vizsgálni, hogy a zéró tolerancia vagy a betört ablakok önálló hatását megismerjük  - de amennyiben elfogadjuk ezek érvényességét, akkor is látjuk, hogy szebb jövőt reklámozó barátaink ezeket rosszul alkalmazzák. Egyrészt a zéró tolerancia politikája az európai jogrendet alkalmazza, azaz egy elkövetett cselekmény esetén az elkövetőt bünteti, kivételezés nélkül. A zéró tolerancia elvének alkalmazása abban az értelemben jelent megelőzést, hogy a potenciális elkövető tisztában van vele, hogy viszonylag kis súlyú szabálysértés aránytalanul magas költségeket okoz neki, viszonylag kicsi az esélye hogy megússza, és ha elkapják akkor nincs kibúvó. Ezért ennek hatékonysága legalább annyira kommunikációs kérdés, mint a valós szankciók alkalmazásának kérdése. A zéró toleranciának elsősorban a kisebb súlyú cselekmények esetében lehet visszatartó ereje (pl.: a bliccelés a metrón). A betört ablakok elmélete pedig nem csupán a gyors és kiszámítható szankciók hatásáról szól, hanem arról is, hogy a környezet állapota és az ez által sugallt normarendszer befolyásolja a viselkedésünket. Egy betört ablak vonzza a további rongálást, egy letépett virág látványa azt üzeni, hogy el lehet hordani a parkot. Ebből azonban nem csak a szankcionálás szükségessége, hanem a környezet rendben tartásának fontossága következik. Azaz a közösségnek gondoskodnia kell arról, hogy amint valamilyen rendetlenséget fedez fel azt eltakarítsa, rendet tartson a közterületeken (az elméletből fakadó policy a közterületekre érvényes!)

A masírozás, járőrözés nem aktuális, hanem feltételezett  szabálysértésért vagy bűncselekményért szankcionál, feltételezett elkövetőket, nem lehet tudni, miért milyen büntetést szab ki, nem beszélve az eljárás teljes jogszerűtlenségéről. Így nem tud teljesülni a szabályozás visszatartó ereje sem. További hiányossága, hogy különböző jogokat feltételez a különböző csoportoknak: a gárdistáknak mindent szabad, azaz az érvényes jogszabályokat áthágni is, míg egy másik csoport számára plusz kötelezettségeket ír elő. Ráadásul a a környezet rendbenntartásáról és helyreállításáról sem gondoskodtak a betyárok és társaik, sőt adott esetben az általuk rendezett randalírozás, ivás, szemetelés és a kisebb nagyobb szabálysértések és bűncselekmények a betört ablakok elmélet szerint további rendetlenkedést vonzanak.