Bayer Zsolti az európai hagyomány végét vizionálja abból, hogy az Európa naptárból kifelejtették a keresztény-keresztyén ünnepeket, ellentétben a muszlim, zsidó stb. vallási ünnepekkel. 

Ez valóban hiba. Az Európai Bizottság elnézést is kért érte, és azt ígéri megteszi a szükséges lépéseket, korrekciót.

Ugyanakkor, ha Zsoltunk elolvasta volna legalább azt, hogy a naptár hogyan készült, kiderülne, hogy a lapok alján különböző jegyzetekben  - és nem feltétlenül szisztematikusan - közölnek kulturális, történelmi stb. megjegyzéseket, Azaz nem feltétlenül úgy kell elképzelni a naptárat, hogy a Ramadan napjai nagy piros betűkkel vannak jelezve, vagy bekarikázva, hanem feltehetően megjegyzésként ott lehet a lap alján, hogy az ma kezdődik, végződik stb. (Nem láttam a naptárat, de én így értettem a leírásból. Ha alkalmam lesz rá megnézem, vagy ha valakinek van és tévedek akkor jelezze.)

Másrészt, azt írja, hogy ez már nem is tudatos cselekedet volt, nem az összeesküvés része, hanem odáig jutottunk, hogy az európai hagyományt elfelejtettük. Ebből is látszik, hogy Zsoltunk még nem nagyon csinálhatott semmit, mert akkor tudná, hogy ilyen hibák márpedig előfordulnak. Akkor is, ha a naptárkészítők 95%-a a keresztény ünnepeket üli meg. 

Egyébként pedig innét üzenem Zsoltnak: annyira felejtettük el az európai keresztény hagyományt, hogy a Karácsony, Húsvét, Vízkereszt, Advent, Pünkösd időpontját még én is tudom. Pedig én csak egy ateista, baloldali, emberi jogokat szajkózó zsidó vagyok, akinek az őseit szerinte valahol, valamikor ki kellett volna nyírni (ha jól értem korábbi írásainak némelyikét). De ha el is felejteném, nem tudom feltűnt-e neki, hogy nálunk nem a Pészach első napja, hanem Húsvét Hétfő munkaszüneti nap. Ha meg nem kell iskolába menni, az elég jó emlékeztető a diákoknak is. 

Arról nem is szólva, hogy az európai hagyománynak olyan részei is vannak, amiket ő nemhogy elfelejtett, de úgy tűnik, meg sem tanult soha. Pedig rendes, jobboldali, keresztény, ízig-vérig magyar úriemberről van szó. 

Szevasztok, szabadságharcosok! – Ezzel köszöntötte Bakáts Tibor a tömeget múlt hét pénteken. Egyből visszahőköltem: Én nem vagyok szabadságharcos.

Aztán próbálgattam résztvenni az eseményekben, énekelni a „Miért hagytuk hogy így legyen”-t, meg a „Ha én rózsa volnék”-ot, tapsolni, fütyülni, de valahogy a körülöttem állókat nem ragadta magával a dolog, így én is csak tessék-lássék, félgőzzel éltem bele magam.

Később több helyről hallottam, hogy lagymatag volt a dolog, az Index szerint kezdő tüntetők vagyunk, a résztvevők többet vártak. Azért volt olyan ismerősöm is, aki azt mondta, így volt ez jó.

A szabadságharcos identitástól való visszahőkölésem és a bennem is munkáló hiányérzet ellentmondása indított gondolkodásra. Mi okozhatja a lagymatagságot, és hogyan lehetne összeegyeztetni az elköteleződést a háborús-erőszakos retorikától való mentességgel?

I. A megszólított közeg

Bármennyire is sokan voltunk január 14-én (az elmúlt 10 évben biztosan ez volt  a legnagyobb utcai akció, megmozdulás, ha nem számítjuk a pártrendezvényeket.), 10.000 ember még bőven verbuválódhat hasonló társadalmi bázisról. Azt feltételezem, hogy a résztvevők viszonylag hasonlítanak egymáshoz a vallott elveiket, politikai magatartásukat illetően. Bár már az is nagy szó, hogy ténylegesen több generáció megjelent, ennyiben tehát sikerült a kezdeményezésnek a szokásosnál szélesebb és többféle körben elterjednie. Én a rádió előtti megemlékezésen éreztem először így, bár a december 20-i tüntetésről készült videók is hasonló tendenciákról árulkodtak. Ennek kétségtelenül az az egyik oka, hogy a kezdeményezés kilépett a Facebookról és a sajtóban is megjelent a tüntetés híre.De azért nem hiszem, hogy a tüntető 10.000 emberből sok olyan lett volna , akihez maximum 3 lépésben ne jutnék el.  (Ez kb azt jelenti, hogy valamilyen ismerősöm általam nem ismert ismerősének a szülei is ott vannak)

Persze mondjuk ki, hogy a mozgalomnak  - nem feltétlen a politikai pártokhoz való kötődés értelmében - baloldali, liberális támogatói vannak, akik szerintem viszonylag magasan képzettek lehetnek, és természetesen egyelőre elsősorban budapestiek. A pécsi társtüntetés szerintem bármilyen picike is volt, mégis nagyon előremutató kezdeményezést jelentett és remek lenne, ha követőkre találna.

Szerintem a tüntetők motivációinak két tiszta típusát lehet belőni. Azt is sugallom ezzel, hogy a tüntetőket egyelőre nagyfokú tudatosság jelemzi, viszonylag kevesen jöhettek pusztán azért, mert valamilyen referenciaszemély hívta őket.

Nos, tehát vagy azért jött el valaki, mert emberi jogi értelemben liberális, és ez elég fontos is a számára, vagy azért, mert ki nem állhatja a jelenlegi kormányt. Az első csoportnak mindenképpen megvan az a sajátossága, hogy bár intellektuálisan roppant komolynak tarja az egészet, mégis érzelmileg távolságtartó, nem képes és nem is akar 100%-osan elköteleződni,  pláne egy olyan mozgalom, szervezet  mellett amelynek nem ismeri minden tagját, nem vitatta meg az alapelveket és a képviselendő eszméket.  A kritikai attitűd sokkal közelebb áll hozzá, mint akár a jobboldalhoz, akár a kormány- FIDESZ- utálattól fűtött tüntetőtársaihoz, és hajlamos még a saját szervezeteit is előbb kritizálni, mint kinyilvánítani az elismerését, attól félve, hogy ezzel reflektálatlannak tűnő, szubjektív véleménynek ad hangot és lejáratja magát egy életre.  

Az ehhez hasonló attitűdre nagyon jó példa a visszafogott hangú Népszabis, Indexes tudósítás. Ezektől a lapoktól azt is várhattuk volna, hogy amilyen elánnal ágálnak a médiatörvény ellen, olyan lelkesen állnak majd az ügy mellé, és hangsúlyozzák, hogy mennyien voltak. Ehhez képest én a tudósításokat semlegesnek, visszafogottnak éreztem, ahol az, hogy 10.000-en voltunk, szinte mellékes, említésre sem méltó tényként jelent meg. Az Index egyből a tüntetésszervezők amatőrizmusát, a hiányosságokat emelte ki.

Ezen az attitűdön nincs mit csodálkozni. Egyrészt, ha valaki az individuum csorbíthattalan jogai mellett áll ki, akkor feltehetően a feloldódás az egy közös cél érdekében sem annyira megy, ha  pedig a mozgalom élére áll, próbálja kerülni a vezér szerepet. Persze ebből sokszor az lesz, hogy vezetői  sem lesznek a mozgalomnak.  Azaz mondjuk a vezérszónok fel sem emeli a hangját, a résztvevők pedig bármilyen bevonási kísérletre szereptávolítással  reagálnak. Ezt a hozzáállást egy csomó negatív tapasztalat erősíti. Az ember elmegy tüntetni, becsatlakozik valamibe és kiderül, hogy nem, vagy csak félig arról van szó, mint amire számított. A képviselt ügy mellé sokszor olyan, más ügyeket vagy olyan stílust társítanak, amivel már nem ért egyet, amihez nem adná az arcát. Így aztán kétszer is meggondolja, hogy legközelebb elmegy-e bárhova is, és ott hogyan viselkedik.  

A kevésbé tudatos, vagy tisztán proteszt tüntető, de szintén inkább baloldali értékrendű polgárok hagyományosan a kellemes, piknikezős, fáklyás-sétálós, barátságos hangulatú megmozdulásokat szokhatták meg, a rendszerváltás óta. A gyújtó hangú beszédek, a markáns, minden megsemmisítő ellenség rémképe, az érzelmi feszültésg folyamatos fenntartása inkább a jobboldal eszköztárába tartozik. A baloldalon ilyesmire inkább a választások környékén kerül sor. Bár a Zöld Baloldal is próbálkozik, leginkább csak a gyújtó hanggal szerencsére, ellenségkép nélkül, a Munkáspártot meg azt hiszem akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. Hogy érzékeltessem akülönbséget a balolda azt mondja: „Védjük meg magunkat!” A Jobboldal pedig: „Söpörjük el őket!”

Bár az egész ügy pártsemleges, mégis a mellette/ellene táborok a politikai törésvonalak mentén szerveződhetnek. Persze nem is lehet pártsemleges annyiban, hogy kormány és FIDESZ-ellenes a mozgalom, lévén a FIDESZ a kormányzópárt.

Az Ipsos januári közvéleménykutatása a szavazótáborok elszántságának tekintetében a fentiekhez hasonló képet fest: A jobboldali (FIDESZ, JOBBIK) szavazók mozgósíthatósága jóval meghaladja az MSZP szavazókét, az emberi jogi tematikát legmarkánsabban képviselő  LMP-nek pedig a cikk szerint inkább csak szimpatizánsai, mint szavazói vannak. 

Folytatása következik, a napokban..