2012.08.30. 15:41
E.ON: O(ligarcha).ON
A kormány a nemzeti retorika leple alatt kivonul és/vagy forrásokat von ki a stratégiai, csak államilag fejleszthető nagy jóléti rendszerekből, hogy bevásárolja magát a legprofitábilisabb olaj-, gáz- és mobilüzletágba...
Az ember már-már zavarba jön látva a nemzeti, jobboldali kormány baloldali irányultságának újabb megnyilvánulását. A visszaállamosítások során egyébként piaci alapon hatékonyan működő területekre lép be egymás után az állam, például: nyugdíjbiztosítás, MOL, RÁBA, mobilkommunikáció stb. Csak az 50-es évek világát idézheti Orbán Viktor közjóra hivatkozó közbeszerzéseinek egyre gyarapodó sora, de immár nem a „nemzetközi munkásmozgalom”, hanem a „nemzeti szabadságharc” jelszavait hangoztatva. Meg is elégedhetnénk a spindoktorok nemzeti magyarázataival, a népét alázatosan szolgáló kormány képével, ha a machiavellista kisördög nem tenné fel a „cui prodest”, kinek áll ez valójában az érdekében, kérdést! A nemes és okos hallgatásba burkolózó nyilatkozatok a tárgyalásokról a politikai zsákmányszerzés gyanúját keltik fel a kevésbé sikerült „non-profit rezsi" jelszó üstökösszerű felvillanásával. Hogyan lesz egy alapvetően piaci árral, azaz profittal rendelkező áruból non-profit, vagyis érdemesebb átfogalmazni: hová lesz akkor a profit, mert, hogy lesz, az biztos!
Mielőtt elmélyednénk az áramtermelés rejtelmeiben, érdemes figyelmünket az államra mint nagy alrendszereket működtető jelenségre fordítanunk. A közelmúlt eseményei közül talán eszünkbe jut pár közintézményt érintő „botrány”, amikor az állam a dolgok könnyebbik végét fogta meg. A folyamatosan az emberek jólétét szem előtt tartó kormány és személyesen a miniszterelnök jelentette ki, hogy cél a felsőoktatás önfinanszírozóvá, értsd hitel-alapúvá tétele, nyilván hasonló kiszervezési célt szolgál az önkormányzati, azaz állami, iskolák botrányos egyházi tulajdonba adása; a gyógyszerkiadások betegellátást veszélyeztető átterhelése a gyártókra stb.. Az állam nagy alrendszerekből való kvázi kivonulása mellett feltűnhet minden közlekedőnek a BKV és MÁV választásokon átívelő agóniája, más szóval a „non-profit rezsi” folyamatos megvalósulása: újratermelődő veszteség, pazarló, bürokratikus működés, folyamatosan csökkenő színvonalú szolgáltatások. A mai gázáron képződő profit egy részét így a veszteséges és pazarló állami vállalat is ki kell termelje bevételként. Természetesen nem amellett szeretnék érvelni, hogy az állami tulajdont ki kellene iktatni, a piacgazdaság „láthatatlan keze” pedig varázsütésre mindezt megoldaná, hanem meghatározott csak állami alapon működtethető közszolgáltatásokra kellene koncentráljon a közfinanszírozás. S emellett a piaci megoldás ugyanolyan jó, ha nem jobb más esetekben, tudvalevőleg a „profit” nem csak a manapság divatos „extraprofitot” jelenti, hanem az intézményeknek, vállalatoknak a költségvetésileg hatékony működési képességét. Tehát, ha az állam megveszi az E.ON-t, akkor legalább ugyanolyan hatékonyan kell tudnia működtetnie, mint a korábbi magántulajdonosnak, s ebbe nem csak a piaci árak, egyébként tulajdonrész nélkül is kitűnően szabályozható, színvonala a lényeges!
Ha az összképet nézzük, akkor a kormány már inkább jobboldalinak tűnik kettős értelemben. Habár számomra alapvető, hogy a közegészségügy, a közösségi közlekedés, a felsőoktatás közös nemzeti érdekünk, s csak és kizárólag piaci alapon lehúzhatnánk a rolót, a jobboldali állam mégis folyamatosan privatizál és/vagy továbbra is alacsony színvonalon működteti ezeket. Egy félgyarmati sorból kitörni kívánó országnak nem éppen az lenne az érdeke, hogy minél képzettebb, innovatívabb munkaerőpiacot, könnyen elérhető szolgáltatásokat, árukat hozzon létre, beleértve a hosszú ideig aktív és egészséges népességet? Ehelyett azt látjuk, hogy a kormány a nemzeti retorika leple alatt kivonul és/vagy forrásokat von ki a stratégiai, csak államilag fejleszthető nagy jóléti rendszerekből, hogy bevásárolja magát a legprofitábilisabb, piaci alapon tökéletesen működő olaj-, gáz- és mobilüzletágba… Nyilván a kép nem fekete fehér, az E.ON üzleten már a Bajnai kormány is dolgozott, a MOL-ban pedig már korábban is volt állami tulajdon, s vannak ezekhez fűződő nemzeti érdekek. Azonban a 2. Nagy Gazdasági Világválság közepén ésszerűtlen és csak lobbicsoportok érdekével magyarázható ez a fajta forrásmegosztás. Magyarul, amíg az állam a kivándorló egészségügyre csak 55 milliárdot fordít, a gyógyszertámogatás 140 milliárdos „fejlövése” mellett a hivatalosan hátul kullogó felsőoktatásból további 88 milliárdot von ki, a MÁV és a BKV százmilliárdos csődjét alig említve; addig a kormány csak a MOL-ra mai áron 526 milliárdot fordított, s most az E.ON-nál kb. 1 milliárd euróval, azaz kb. 280 milliárd forinttal gurigázik. Ha az egyéb „apróságok” bevásárlását is számoljuk, akkor az összeg közelebb járhat minimum az 1000 milliárd forinthoz, amit az állam kitűnően működő és „extra profitot” hozó piaci vállalatokra költ, a veszteséges társadalmi ágazatokat cserébe magára hagyva.
Most már igazán kimondhatjuk, a nemzeti kormány igazából jobboldali indíttatásból a nemzeti burzsoáziát, lobbikat, oligarchákat – kinek hogyan tetszik – támogatja, nem szégyen ez, csak akkor ezt kellene mondani: nincs erős ország, erős nagyvállalkozói réteg nélkül. Ugyanis főképpen ezzel magyarázható, hogy a legnehezebb költségvetési időszakban közpénzt egyáltalán nem igénylő, legsikeresebb, ezért legdrágább és piacilag leghatékonyabb ágazatokba vásárolja be magát az állam. Amit, ha átvesz, mérget vehetünk rá, hogy nem tud ugyanolyan hatékonyan működtetni, ld. MÁV és társai, mint a korábbi magántulajdonosok tették. Fogadjuk el egy pillanatra, hogy az E.ON esetében tényleg ugyanolyan hatékonyan, de profit nélkül képes átvenni a gázüzletet az állam, mint a németek. Azonban az oroszokkal szemben aligha lesz olyan tárgyalási pozícióban a földgáz árát tekintve, mint az európai óriás E.ON és Németország. Ha mindez mégis sikerülne, akkor sem érthető, hogy miért érdemes ekkora összeggel egy jól működő és folyamatos hosszútávú piaci befektetéseket igénylő iparágat támogatni, amikor önmagából az egyszeri 280 milliárd forintból talán többet költhetnénk az ezévi 864,4 millió forintnál fűtéskorszerűsítésre vagy Paks több ezer milliárd forintot igénylő bővítésére, esetleg a lakosság direkt gázártámogatására is futná ebből pár évig.
A kormányfő profit-csúsztatása ott érhető tetten, hogy profitot nem csak egy termék árán lehet elérni, hanem a termelési folyamat egészén. Az E.ON vagy egy mobilszolgáltató állami kézen valójában kis hal lesz és hosszútávon alulmarad a világ legnagyobb nemzetközi magánvállalataival folytatott versenyben. Cserébe azonban a bürokrácia költségeit (vagy profitját) ki kell termelje, és ami a lényeg: a 2,9 milliárd éves nyereségű Közgép és társai, a nemzetiszínű szalaggal átkötött oligarchák számára a gáz-, olaj- vagy mobilhálózat kiépítése és fenntartása elegendő extraprofitot hoz majd az üzleti titok védelmét is élvezve. Igazi jobboldali gondolkodás ez, megnyugodhatunk, egyetértve a miniszterelnök korábbi szavaival:
„Meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek… Ezeket kellett volna – nem kormányzati eszközökkel, hanem banki kapcsolatokon keresztül – támogatni. Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzte. Igen, az ország nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken... Ezzel a nyolc-tíz nagytőkéssel kellett volna kiegyezni.
Ha ennek csak a felét meg tudja tartani támogatónak akkor is, ha vesztésre áll, akkor nagyon nagy dolgot tesz. De hát egyetlen nagytőkés se tartott ki az MDF mellett a választási kampányban. Mind átállt... Ha ezek jól meg vannak erősítve… nem kellett volna átállniuk. Ezt kellett volna megtenni. A bankárok előtt világossá tenni, hogy ez a mi nyolc-tíz emberünk. Aztán már hagyni, hogy az üzlet a maga logikája szerint elrendezze a többit. Esetleg fejlesztési forrásoknál, pályázatoknál lehetett volna még segíteni, de ott is csak szolidan...”
Sajnálatosan a baloldalinak álcázott populista retorika pont arra az organikus, kkv-tól induló konzervatív-kapitalista hagyományra káros, amely a köz- és magánérdeket is képes a maga megfelelő helyén kezelni. Azonban a hajmeresztő közpénzmozgatásos maszatolás tovább fogja erősíteni az állam vagy vállalkozó egyidejű szerepének elismerése helyett az állam és oligarcha negatív megkülönböztetést, értékelést, etikát, attitűdöt stb. a posztkádári nyilvánosság közbeszédében, hiába „a sötétben minden tehén fekete”.
E.ON helyett O(ligarcha).ON
2012.08.25. 11:29
Gyorshajtóból gyilkos?
Még júliusban jelent meg egy cikk, ami szerint Navracsics felülvizsgálná és szigorítaná a büntetés-végrehajtás szabályait. A szigorítás az Origo szerint már meg is történt: azokat a szabálysértés miatt elzárásra ítélteket, akik a megadott dátumig nem kezdik meg büntetésük letöltését, a börtönbe vonulásra kijelölt dátum után 5 és nem 8 nappal fogják keresni.
A változtatás egyik hivatkozási alapja az, hogy Bándy Kata gyilkosának már két napja börtönben kellett volna ülnie. A Magyar Nemzet idézi Navracsics Tibort: „A tárcavezető – felidézve Bándy Kata pécsi rendőrségi pszichológus meggyilkolásának körülményeit – azt mondta: minden egyedi esetet nem lehet jogszabály-módosítással szabályozni, ugyanakkor úgy gondolják, hogy valóban rövidebb határidőkkel, szigorúbb szabályozás alá kell vonni azokat, akiket a bíróság szabadságvesztésre ítél, hogy valóban a megjelölt napon meg is történjen a büntetés-végrehajtási intézménybe vonulás.”
Az elzárás 20 napos lett volna, jogosítvány nélküli vezetésért ítélték el.
A szigorításban két dolog nagyon jól látszik:
Az egyik, hogy a kormányzat számára a biztonságérzet fenntartása továbbra is prioritás, ezt pedig gyors jogszabályi változtatásokkal gondolja elérhetőnek. Természetesen a jogszabályi változtatások segíthetnek, ugyanakkor nem ezek fogják megakadályozni a gyilkosságokat.
Lehetséges ugyan, hogy ezt az esetet éppen el lehetett volna kerülni, ha az illető börtönben ül, de ez a börtönbüntetés csupán 20 napig tartott volna. Azaz az elkövető feltehetően később elkövetett volna egy másik bűncselekményt. Hosszú távon az, hogy 5 vagy 8 napot van még szabadlábon valaki egy szabálysértés után, lényegesen nem változtat majd az egyéb bűnügyi statisztikákon.
Ennél fontosabb azonban, hogy az intézkedés azt sugallja: minden szabálysértő potenciális gyilkos. A lejtőn pedig csak szigorral, büntetéssel, elrettentéssel lehet valakit megállítani. De legalábbis szeparálni kell. Ez a logika áll a fiatalkorúakra vonatkozó szabályok szigorítása mögött, is, egy csokilopásért is elzárás jár. Ennek a gondolkodásnak sokkal nagyobbak lesznek a későbbi, hosszú távú költségei és kárai, mint a pillanatnyi biztonságérzet előnyei.
Még fontosabb, hogy a különböző kormányok a biztonságérzet, a közbiztonság fokozásának ígéretével szeretnek egyre jobban belemászni állampolgáraik életébe. egyre szigorúbb szabályok, egyre nagyobb állami hatalom, egyre kevesebb szabadság. ez csupán apró módosítás, mégis látjuk: a hatalom mintha minden alkalmat megragadna az egyre szigorúbb, rendpárti környezet megteremtésére.
A gyilkosságok szörnyű dolgok, a megelőzésük azonban nem az egyre nagyobb állami kontrollal, hanem odafigyeléssel, és olyan környezet megteremtésével lehet sikeres, amely az egészséges személyiség kialakulásához és fenntartásához segít hozzá.
2012.07.02. 20:34
CBA bojkottom
Nem valami nagyszabású akció ez, egyszemélyes bojkott. Körülbelül két hete tart, és bármilyen megrázó, a CBA még működik. Némi gondolkodás után mégis arra jutottam, érdemes leírnom, miért nem vásárolok többet CBA-ban. Kíváncsi vagyok a reakciókra.
A „bojkott” oka nem az, hogy a CBA az aktuális állami kedvenc és hosszú távon fene tudja milyen piactorzító hatásokkal jár az az erős hátszél amit mostanában élvez. Az sem érdekes, hogy a sarki CBA-ban sokszor rossz árcímke van a termékek alatt, sőt még csak nem is a nemzetvesztés és hazaárulás szándéka vezet a magyar kiskereskedelmi lánc bojkottjában.
A bojkott oka az a jól ismert tény, hogy Lázár Vilmos, a CBA hálózat egyik tulajdonosa, jelenleg a Felügyelő Bizottság elnöke a Gój Motorosok Egyesületénk tiszteletbeli elnöke, Baldauf László a CBA elnöke pedig az egyesület támogatója. A Gój Motorosok Egyesülete egy nyíltan irredenta, a Horthy-kultuszt éltető szervezet, ez a honlapjáról is kiderül. Ami nem feltétlenül derül ki a honlapról, hogy a zsidókhoz és cigányokhoz való viszonyuk is erősen problematikus: Jól kifejezi ezt a viszonyt a motorosok trikójának felirata „Ne piszkáljatok sorstalanok” ami Kertész Imre könyvére utal, a cigányokról és a szerintük égető „cigánykérdés” megoldásáról pedig meglehetősen sajátos, leginkább sztereotípiákon alapuló elképzelésük van. Egyébként azt is el kell ismernünk, hogy a GME a nemzeti radikálisok közül a kevésbé vaskalapos társaságok közé tartozik, hajlandóak például megengedni a zsidóknak hogy nyilvánosan gyújtsanak gyertyát Hanukakor, ha azt nekik is tetsző helyszínen teszik. Persze pikánsnak találom, hogy a GME egy héber szóval nevezi el magát. Ez a zsidóság elementáris erejű befolyását is jelezhetné, szóval Lázár és Baldauf urakat akár zsidóbérencnek, de legalábbis erősen megtévelyedett/megtévesztett úriembereknek is tarthatnánk.
Miért éppen most?
A helyzet nem új, korábban vita is volt erről. Miért most döntöttem úgy, hogy többet nem teszem be a lábam CBA üzletbe?
A legutóbbi, átütő erejűnek nem bizonyuló, a szervezésben véleményem szerint elhibázott, az anti-antiszemitaságot és antirasszizmust a baloldal-jobboldal diskurzusba még jobban beágyazó tüntetés felerősítette bennem a tüntetés-csömört. Mintha mindenre a tüntetés lenne a válasz. Ha egy politikus zsidózik/cigányozik egyet vagy a parlament hoz egy erősen vitatható törvényt, mi elmegyünk tüntetni, kihőbörögjük magunkat, majd megy minden tovább.
Elmondhatjuk, hogy vállaljuk a véleményünket, és joggal érezzük úgy, hogy tettünk valamit az ügyért. Ugyanakkor kényelmes dolog ez, hiszen elég egy-egy délutánt rászánnunk az ügyre és nem kell változtatnunk az életvitelünkön, nap-mint nap megküzdenünk azzal, hogyan lehet az elveinket érvényesíteni a mindennapjainkban.
Azonban a tüntetés mellett számtalan eszköz állna rendelkezésünkre, ráadásul ezek között vannak olyanok is, amelyek mellett nem mehet el az adott cég vagy politikai szereplő. Az útlezárások, blokádok és a bojkottok is ilyen eszközök. Például azon cégek ellen akik akalmazási-szolgáltatási gyakorlata diszkriminatív vagy vezetői antiszemita/rasszista szervezetekkel ápolnak jó kapcsolatot. Csak hát ezek kicsit kényelmetlenebbek az öntudatos állampolgárnak és nagyobb befektetést, koordinációt és bizalmat igényelnek.
Ugyanakkor az eszköz még magyar viszonylatban is lehet hatásos, lásd a 2001-es Danone elleni bojkottot, ami legalábbis ideiglenes eredményt ért el. Persze a sikerhez sok ember kell, és olyan ügy, ami a kellő számú résztvevőt mozgósítja. Nincs illúzióm, én nem tudok százezreket rávenni arra, hogy ne vásároljon a CBA-ban addig, amíg Lázár Vilmos le nem mond. Azonban azt tapasztalom, hogy a környezetem meglehetősen fogékony a dologra, sőt vannak akik nálam korábban kezdtek bele saját bojkottjukba. Így a blogbejegyzés talán hasznos segítség lehet abban, hogy kiderüljön: nem is vagyunk olyan kevesen, akik hasonló gondolatokat forgatnak a fejükben.
Ha Te is gondolkodsz rajta, oszd meg a bejegyzést, hogy kiderüljön, egyedül vagy-e az ismerőseid között ezzel.
2012.06.12. 09:57
Nyirő vagy Horthy? - Ez a kérdés, válasszatok!
A jobboldal az író történelmi piedesztálra emelését kissé elsiette, irodalmi tevékenységén túl Nyirő, bárhogy is szépítjük, Horthy ellen konspirált.
Kövér László fejet hajt Nyirő József megemlékezési ceremóniáján az elhunyt fényképe előtt. Ennél szimbolikusabb pillanatot keresve sem lehetne találni a jobboldal tudathasadásának megjelenítésére. Korábbi bejegyzésünkben az író rehabilitálásának erdélyi következményeit gondoltuk át, most Nyirő háború végi országgyűlési tevékenységét szeretnénk értékelni. Ne legyenek kétségei senkinek, az újratemetés körüli cirkusz inkább elfedte az események tétjét, itt és most nem elsősorban a román-magyar viszonyról van szó, hanem a jobboldal belső identitáskereséséről, a mások által leírt „bezárkózó kánonról”. A gond az, hogy Horthyt és Nyirőt nem lehet egyszerre rehabilitálni az 1944-es események ismeretében 2012-ben, különben ez a próbálkozás az öngól minősített kétharmados esetéhez vezet. A híradások talán éppen ezért próbálnak ködösíteni politikai eufemizmusaikkal: Nyirő „kitartott Szálasi mellett”, „ott volt és nem mondott semmit”, vagy ha mondott is, „kétségbeesésében néhány rossz, sőt vállalhatatlan mondatot” vetett papírra a „nyilasnak látszó”„csupán képviselői esküjéhez hű politikus”, aki „a nyilasokat és azok utolsó parlamentjében való részvételt választotta”
Tisztázzuk, Nyirő József több volt egyszerű „társutasnál”, tétlen szemlélőnél: valójában aktív részese volt a Horthy-rendszer megdöntésének, ezért érdemes feltárni az 1944. szeptember 13. és 1944. november 3. közötti történésekben vitt politikusi szerepét.
Hatalmi előjáték
1944 szeptemberére a németek előkészítették az ún. Páncélököl-tervet Horthy és az ország világháborús kiugrásának megakadályozására, egyúttal a nyilasok hatalomba emelésére. Szálasi szeptember 13-án Kovarcz Emilt nevezte ki a nyilas erők vezetőjévé, aki a fegyveres puccs részleteit „ún. kulcstörzzsel”, Vajna Gáborral és Csia Sándorral dolgozta ki (Vincellér, 1996:15). Edmund Veesenmayer SS-diplomata, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja a puccs katonai és politikai bázisát egy szélsőjobboldali összefogás útján akarta legitimálni.
Az összefogás eszközeként Szálasi és Rajniss Ferenc szélsőjobboldali újságíró és képviselő október 1-én Nemzeti Szövetség néven parlamenti szerveződés létrehozásában állapodott meg. A nyilvánosság előtt „csak” a háború folytatása mellett kampányoló és a fegyverszünetet ellenző Szövetség titokban a nyilas puccsot készítette elő. Szálasi naplója szerint:
„Ennek birtokában a parlamenti többséget magunkénak tudjuk, és így a nemzetiszocialista kibontakozás a parlamenti Nemzeti Szövetség többsége útján alkotmányosan a legteljesebben biztosítva van.” (Rozsnyói, 1977:62)
A Nemzeti Szövetség formális megalakulására 115 képviselő részvételével került sor 1944. október 12-én. A szervezet elnöke Szász Lajos lett, később a Szálasi-kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere; ügyvezető alelnöke Rajniss Ferenc, a Szálasi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere; alelnöke Szőllősi Jenő, később Szálasi miniszterelnök-helyettese. Az elnökségi tagok között foglalt helyet többek között Vajna Gábor, a fegyveres puccsot előkészítő kulcstörzs tagja, későbbi belügyminiszter és Nyirő József az Erdélyi Párt delegáltja. Kis túlzással Nyirő csak a nyilas kormányba nem került be…
A puccs
Miután október 15-én elhangzik a rádióban Horthy fegyverszüneti proklamációja, Otto Skorzeny rövid tűzharc után elrabolja ifj. Horthy Miklóst. A németek, majd nyomukban a nyilas pártszolgálatosok megszállták a budapesti stratégiai csomópontokat. 16-án az SS megtámadta a Várat, Horthy pedig családja védelme érdekében lemondott a kormányzói posztról. Horthyt és kíséretét az SS-főhadiszálláson házi őrizetbe helyezték, Szálasi Kemény Gábor és Vajna kíséretében kereste föl a fogva tartott kormányzót, aki kétszer utasította el Szálasi miniszterelnöki kinevezését. Horthy végül ifj. Horthy Miklós életéért cserébe, az ominózus fürdőszobai csomagolás közben nevezte ki Szálasi Ferencet miniszterelnökké (Vincellér, 1996, Ungváry, 2010). A fegyveres puccs „legalizálására” már csak két lépés volt hátra. A megüresedett kormányzói székre az Országtanács október 27-én ideiglenes jelleggel Szálasi „nemzetvezetőt” nevezte ki. Az Országtanácsban résztvevő Serédi Jusztinián hercegprímás különvéleményében nyíltan kimondta a törvénysértést:
„Azonban a kormányzói hatalom átvétele és gyakorlása az alkotmányjog szerint de jure érvénytelen. Érvénytelen akkor is, ha a kormányzó a maga hatalmát akár írásban, akár mint a rádió és a napi sajtó, kormánynyilatkozatok állítják, szóban adta át Szálasi Ferencnek, mert a kormányzónak az 1920. 1. tc. és az 1936. 19. tc. szerint nincs joga saját hatalmát akár egészen, akár részben másra átruházni. (…) A de facto átvett hatalommal végzett bizonyos jogi aktusokat, melyek de jure érvénytelenek, természetesen szanálhatja az országgyűlés, de kormányzót, teljes hatalmú ideiglenes államfőt érvényesen nem választhat.”# (idézi Vincellér, 1996:42)
Szálasit ideiglenes államfői posztján november 3-án 55 képviselő (a képviselők kevesebb, mint ötöde) és a szintén megritkult felsőház erősítette meg (Romsics, 2002).
A politikusi felelősség
Ilyen előzmények után lehet Nyirő József „nyilas parlamenti” szerepvállalását valódi történeti kontextusában elhelyezni. A Horthy-rendszer megbuktatásának súlyát önmagában jelezte a Nemzeti Szövetség tagságának csökkenése, az eredetileg toborzott 130 képviselőből 115-en léptek be formálisan a szervezetbe, s ebből csak 55 képviselő adta a nevét Szálasinak a fegyveres puccs, a törvények és a parlamenti számarányok okán is illegitim hatalomátvételéhez. Egyes vélemények Nyirő magatartását „parlamenti esküjéhez való hűségével” próbálnák igazolni. A kérdés az, hogy Nyirő ezt az esküt mire tette, mert biztosan nem a „nemzetvezetőre” és programjára, a „feudális-kapitalista Horthy-rendszer megsemmisítésére” (Ungváry, 2010:90). Ráadásul az író pártjával, az őt 1942 februárjában pótlólagosan delegáló Erdélyi Párttal is szembefordult. A Teleki Pál által kezdeményezett Erdélyi Párt komoly szerepet játszott 1940 után a kormánypárti parlamenti stabilitás megőrzésében. A párt szeptemberben már a Horthy-kiugrás mellett foglalt állást, hiszen a 2. hadsereg kudarcával a 2. Ukrán Front szeptember 6-án átlépte a Déli-Kárpátokat. Gondoljunk bármit is Horthy felelősségéről a második világháborúban, azt el kell ismerni, hogy kiugrási kísérlete annak a felelős politikusnak a belátását tükrözte, aki országának a háború utáni sorsát akarta rendezni. Még ha Nyirő József és társai fegyverletétel ellenessége az Erdély = 2. bécsi döntés = németek logika mentén érthető is, ez nem menti fel őket már a kortanúk előtt sem a konspiráció, a törvénysértés alól. S főként nem teszi a németek győzelmébe vetett hitet geopolitikai realitássá szeptember 23-a után, amikor a szovjetek átlépték a román-magyar határt. A politikusi felelősségre mutatnak rá vitéz Vörös János vezérkari főnök szavai:
„… ha a háborús döntés pillanata újra az 1918-as állapotban találja az országot és ennek fegyveres erejét, úgy hazánk és népünk teljes pusztulása elkerülhetetlen (…). Ugyanis csak a belső rend és a hadsereg érintetlen ereje nyújthat biztosítékot a szomszédos kisnépek (románok, szlovákok, horvátok, szerbek) féken tartására (…).” (idézi Rozsnyói, 1977:23)
Ezek után nem csoda, hogy a „nem párttag” Nyirő a végsőkig kitartott a visszavonuló Szálasi mellett, hiszen már a nyilasok háborús bűncselekményeit megelőzően az akkori legitim törvényes rend és képviselője, Horthy Miklós elleni szervezkedésben vállalt vezető szerepet. Végül pedig legitimálta a fegyveres puccsot a sem de facto, sem de jure nem létező, éppen ezért nyilas „parlamentben” való részvételével.
2012-re tehát egy eléggé furcsa helyzet állt elő itthon, míg a gárdisták és a gój motorosok Horthynak állítanak szobrot Kerekiben, addig Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke a Horthyt és az akkor államrendet megpuccsoló, felbomlasztó Nyirő József előtt hajt fejet. Vajon a rehabilitációs próbálkozás az utókor cinikus önteltségének vagy csupán paradox ostobaságának a számlájára írható? Utóbbi esetben a Nyirő irodalmi tevékenységére való hivatkozás valójában nem több jobboldali figyelemelterelő porhintésnél. De ha a fejekben nincs is rend, reméljük a Kossuth téren az lesz.
Források
- Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája III., Akadémiai Kiadó, 1983
- Bölönyi József – Hubai László: Magyarország kormányai 1848-2004, Akadémiai Kiadó, 2004
- Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”, Napvilág, 2008
- Rozsnyói Ágnes: A szálasi-puccs, Kossuth, 1977
- Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, 2002
- Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban, Magyarország Története 19., sorozatszerkesztő Romsics Ignác, Kossuth, 2010
- Vincellér Béla: Szálasi hat hónapja, Volos Kiadó, Budapest, 1996
- Országgyűlési Almanach az 1939-1944. évi országgyűlésről
2012.06.02. 05:37
Testvérek, elég a félelemből, nem arra az előre!
,,Fortélyos félelem igazgat'' (József Attila)
Félünk. Félünk egymástól, félünk a mástól. Félünk magunkért, féltjük magunkat, a családunkat, féltjük a barátainkat, ismerőseinket. És közben félünk tőlük is. Féltjük szülőföldünket, a lakónegyedünket, a városainkat. Féltjük a hazát, féltjük az országot, féltjük a nemzetet, féltjük az otthont, féltjük, amit ismerünk. De nem leszünk képesek megvédeni, amíg nemhogy az ismeretlentől, az újtól, de saját magunktól, szomszédainktól, barátoktól és ismerősöktől, főnököktől és rokonoktól, a képviselő uraktól, vagy éppen a képviseltektől, a néptől is rettegünk. Nem tudjuk építeni, szépíteni, helyén kezelni közös dolgainkat, meg sem próbálhatunk egyensúlyba kerülni a környezetünkkel, egymással és önmagunkkal, amíg közös, szerteágazó, és szeretné(nk)m hinni, hogy többre hivatott kultúránkat belülről rágja, bomlasztja, löki szét ez az önmagunktól és egymástól való félelem. Jobb és bal, népi vagy urbánus, gazdag és szegény, ha kitekintünk a panelek mögül, rá kell döbbenjünk, hogy egymásra vagyunk utalva a rideg politikai valóság örvénylő tengerében, ahol minden egyes belső harccal töltött perccel tehetetlen tömegként sodródunk tova, ki tudja merre..
És a fulladásos haláltól való félelem jogos. Ez az a félelem, ami rákényszerít minket arra, hogy néha azért egy percre mégse egymástól, a zorbántól, a fletótól, a náciktól, a zsidóktól, a komcsiktól, a cigányoktól, a melegektől, az újtól, a régitől, a főnököktől, kollégáktól, a karhatalomtól, a lecsúszástól, a ráktól, az aidstől féljünk, vagy attól, hogy esetleg lemaradunk valamiről. Az össznemzeti gazdasági és kulturális lecsúszástól való félelem, ez a kollektív és egyéni életösztön az, ami eltereli a figyelmet néha erről a másik fajta nagy össznépi félésről. Rákényszerít, hogy álljunk meg egy percre és vessünk számot azokkal a bizonyos közös dolgokkal, ne pedig az ügyeletes anti-tézis szervhez (orbánhoz, gyurcsányhoz, a nácikhoz, a zsidókhoz, stb..) futkorásszunk védelemért, foglalkozzunk végre a valóban égető problémákkal, köztük is az elsővel, az úszást, a haladást, a sorsunk alakítását megakadályozó belső megosztottsággal. Vegyük észre egy halálosan józan pillanatra, hogy a közös mégiscsak több, mint a rész(érdek)ek összege, az óhaj és a lehetőség adott a nemzeti egységre, az élhető fundamentumok lefektetésére, és az azokon belül történő vitára, de először el kell hagyni a politikai állóháború lövészárkait. Az egymástól való félelem papjait és egyedüli haszonélvezőit pedig, a bénult társadalom maradék erőforrásaira parazita módra ránőtt posztkommunista(-prekapitalista) szörnyszülött politikai osztályunk különböző megjelenési formáit ha levetni nem is tudjuk magunkról egy rántással, azért ha elég sokáig tartjuk feszesen a kollektív izmokat, ha nem nézünk vissza rájuk, egymás felé lépünk és tőlük el, csak idő kérdése és nem lesz elég támogatójuk legitimálni a ténykedésüket.
Az ember válogassa meg a félelmeit. Féljünk a kollektív lesüllyedéstől, vagy sodródástól, ez ugyanis a realitás. Féljünk saját bénultságunktól, de még inkább féljünk azoktól, akik nagy részben hozzájárulva előnytelen-lehetne jobb is helyzetünkhöz irreális félelmek felé fordítják tekintetünket, aminek szörnyű árnyékában, mintegy védelmezőként rohanunk taktikai megfontolásokból hozzájuk.
"Fear is the mind killer" (Frank Herbert)
Féljünk a félelemtől. Rossz tanácsadó. Mélyebb tartalmú szavak ezek, mint ahogy elsőre tűnik az ősi aforizma. A félelem jogos, a félelem szükséges, de mikor már a félelem nem csak a realitás jelzéseit közvetíti, hanem mesterségesen felerősítve, vagy a 'nemzetközi helyzet fokozódásával' átveszi az irányítást, az bizony kontraproduktív. Beszűkült cselekvéshez vezet. Kollektíve pedig manipulálható, kizsákmányolható tömeghez amelyben csekély az érdekérvényesítés, a cselekvés, az innováció útján előbbre jutás, a sodródás helyett az úszás képessége. Csak a félelemtől féljünk igazán. A munkánk, családunk, ismerősünk, az életünk elvesztése nagyon is reális félelem lehet, de másfajta félelem kell ez legyen, mint a nagy közös. A nagy közös féljen csak a félelemtől, a kis pici pedig jobban a félelem különböző kultuszaitól, mint a többi kis picitől. A nagy közös legyen komolyan véve, védekezzünk a kis piciket bomlasztó ál-félelmek ellen, csak így birkózhatunk meg hatékonyan a valódi problémákkal kollektíve és egyénileg is.
Védekezzünk humorral, helybenhagyással, új témákkal, új pártokkal, a régi, sehova sem vezető diskurzusok elvetésével, a már leszerepelt erők kitartó faképnél hagyásával. Új, szilárdabb alapokra helyezett közösség építésével! Romboljuk le a félelem falait, és építsük föl, töltsük meg végre politikai tartalommal is az amúgy létező, körülöttünk lüktető kulturális, etnikai, állami és geográfia szövetet, ami az életünk!
Mert amint eléggé megerősödtünk, már ők fognak félni tőlünk!
Több demokráciát, több pártot, több alternatívát, több programot szeretnék látni. Több testvériséget, szolidaritást, félelem-mentes egymás felé fordulást szeretnék. Személyes, önálló, koherens képeket a világról, legalább a még felszínen lévő rétegektől. Kevesebb politikai népmesét és több szakpolitikát. Végre valóban erős, jó és közös alapokon, mert csak a testvériség jelenthet védelmet önmagunkkal szemben, ha segítjük egymást, konstruktívan és nem beidomított zsigeri érzületből állunk a világ dolgaihoz. Azt gondolom a testvériség a válasz közös kérdéseinkre, és ez a felismerés hozhat aztán többet az oly édes egyenlőségből és szabadságból is. És a jó testvérek nem félik egymást, hanem féltik a másikat legalább annyira, mint saját magukat. Mert tudják, hogy egymásra vannak utalva, hogy részei a nagyobb egésznek. És persze Trianon kapcsán ma fontos megjegyezni azt is, hogy ez a nagyobb egész is egy még nagyobb testvériség része, nem pedig önmagában való.
Figyeljünk hát oda egymásra, lehetőség szerint az (köz)élet minden szférájában, mert végső soron az egymásért való politika az egyedüli valóban működőképes modell, az egymás ellen való (sérelmi)politizálás nem ad válaszokat, de a széthúzást szító hamis próféták malmára hajtja a vizet. Érdek-érvényesíteni, formálni a világot szabad és kell is, de ha nem kompromisszumra, hanem totális győzelemre törekedve, esetleg képzelt ellenségek ellen való szélmalom harcot folytatva cselekszünk, az végső soron kölcsönös érdeksérelemhez vezet, nem pedig előrelépéshez. Az előre tehát a kölcsönös megismerés, megértés és megegyezés irányába van, nem pedig a kölcsönös félelem és örökös harc végtelen kárhozata felé keresendő!
2012.05.27. 13:41
Nyirő nyírja Erdélyt
Az ember nem szokott sokat gondolkodni az identitásán, főként, ha azt már jó ideje „maga mögött” hagyta vagy jól-rosszul lezárta a Ceau-emigráció után. Bár nem sokszor hangsúlyozom, én alapvetően erdélyi magyar, székely erdélyi magyar származású vagyok. A Nyirő-ügy pedig a legnagyobb kárt az erdélyi magyaroknak okozza, magyarul: a magyarországi politika miatt most az erdélyiek szégyelljék magukat, én szégyelljem magamat már megint? Pedig az erdélyiekre akarják verni a balhét, az urnavivő bizottság egy-két napot utazott, az erdélyiek pedig ott maradnak továbbra is román nemzetállam határai között. Habár a Nyirő-kötetek nálunk nem sorakoztak a polcon régen, de attól még a Securitate lehallgatta a családot, zaklattak a határon, egy-két rokonomat agyonverték. Szóval nem kellett lobogtatni Bayer Zsoltnak vagy másnak a „mifélénk”-séget, meg volt az már oldva.
Ennek fényében a Nyirő-ügy egész egyszerűen „Erdélyt” nyírja, tolja valaki magánbűneit a közre, másokra, a ma élőkre, hogy szégyelljék magukat. Hát én nem vagyok hajlandó erre. Nyirő Józsefnek a Trianon utáni erdélyi magyar irodalomban, közéletben betöltött kultúraszervezői és irodalmi korabeli értékes szerepe, a kor értelmiségéhez fűződő szoros viszonya, a székelység jeles képviselete vitathatatlan. Akkori irodalmi műveiben sem fedezhetők fel antiszemita vagy fajvédő nézetek.
Azonban Nyirő József mint politikus, képviselő szerepvállalása számomra szociológusként és magánemberként is már másról szól. Egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki értelmiségi közegétől, „gyökereitől”, Erdélytől fizikailag is egyre inkább távolodva politikusként korábbi tartását feledve, feladva (mint oly sokan abban a korban) egyszerűen gazemberré vált. Arról lehet vitatkozni, hogy vajon ez az új magas politikai szerepnek vagy az ismerős visszajelző közeg hiányának tudható-e be? Azonban a székelyek korábbi képviselete, az erdélyi irodalom gazdagítása sem változtat azon, hogy a politikus Nyirő a hatalmat átvevő Szálasi parlamentjének tagjaként végsőkig mindenhez asszisztált. Legitimálta a nyilasok által elkövetett háborús bűntetteket, ártatlanok meggyilkolását, hogy a Franco-diktatúrában találjon ezután menedékre. Sőt a szép ebben az, ezek után még azt gondolják ma emberek, hogy a korábbi tartását, becsületét vesztő kriptonyilassá váló Nyirő József a székelyeket, az erdélyieket, az irodalmat képviselheti? Hogy az ő bűnét most kollektíve szét lehet kenni az erdélyi magyarságon, felelőssé tenni az erdélyieket, ennek az embernek a tetteiért? A mi nevünkben cselekedett? Mert most a „nemzeti”, „erdélyi”, „székely” érdemeire tekintettel akarják rehabilitálni ezt az emberiesség elleni bűnökben cinkos politikust. Én két dolgot nem értek a tisztára mosásban. Egyrészt hogyan lehet, hogy az erdélyi irodalom nagyjai Áprily Lajos*, Tamási Áron** stb. valahogyan csak-csak elkerülték, hogy nemzetükért kiállva ilyen tettekhez kapcsoljuk nevüket. Ennek ellenére, az ő Pantheonjukba akarjuk emelni ezt az író-politikust mint a kisebbség múltjának és jelenének képviselőjét? A másik része személyes. Mivel az én nagyszüleim „csak részt vettek” (nagyapám megsebesült) a világháborúban, s háborús bűntettekhez nekik sem volt közük, így elmenekülniük sem kellett külföldre. Így tehát maradtak, majd eltűrték a román kommunista-nacionalista elnyomást, fenntartották az erdélyi kisebbséget, megszenvedtek érte, mégsem „rehabilitálta” őket senki. Pedig ők voltak az igazi áldozatok, nem pedig a felelősségre vonás elől elmenekülő, nyugati vagy dél-amerikai szabadságban üzengető bűnösök. De legalább van hová hazahozni a hamvakat.
Szóval a nyilas erdélyi szereplők rehabilitálása egyáltalán nem szolgálja az elmúlt 90 évet megszenvedett közösséget, a magyar kártya mindig üt, és általában nem a többséget. A román Vasgárda és Antonescu mai hívei pedig röhögnek a markukba, végre, itt az alkalom rehabilitáljunk pár román nácit, és utána ugráljanak a magyarok megint…
*1944-ben tiltakozásként a faji megkülönböztető rendelkezések ellen nyugdíjaztatta magát.
**1944 augusztusában az Erdélyi Magyar Tanács tagjaként a háborúból való kilépést szorgalmazta.
· 1 trackback Szólj hozzá!
Címkék: erdély nyirő
2012.04.11. 22:10
Hogyan reagáltunk Baráth Zsolt beszédére?
Megpróbáltam átnézni Baráth Zsolt parlamenti beszédének médiarecepcióját. Összességében azt tapasztaltam, hogy alapvetően a beszédről és az arra érkező reakciókról szóló tudósítások jelennek meg, valamint olyan vélemények, amelyek nem érvelnek, csupán - különféle eszközökkel - antiszemitának minősítik Baráth Zsoltot és pártját. A minősítéssel magam sem vitatkoznék. Az érvek hiányának azonban véleményem szerint súlyos következményei lehetnek. A mai Magyarországon a reakciók alant bemutatott szerkezete nemhogy azt erősítené, hogy az antiszemitizmus elítélendő, a tolerancia, emberi jogi gondolkodás pedig követendő norma, hanem ennek ellenében is hathat.
2012.04.01. 14:02
De van, de van, de van!
Egy facebookos kommentfolyamban felmerült, hogy Magyarországon nincs vállalható, konzervatív szellemi bázis. Szerintem van. Csak nehéz őket megtalálni.
A legtöbben, akik konzervatívnak tartják magukat, ellenséget látnak minden olyan jelenségben, ami az általuk megszokottól eltér.
A család fontosságát hangsúlyozzák, és közben csak egyfajta családot ismernek el családnak. Aki máshogy képzeli el a családját, azt megbélyegzik.
Meg szeretnék védeni a nemzetet, a hazát. És közben a magyarok jelentős részét nem tekintik a nemzet részének.
Úgy gondolják, hogy támogatni kell a hitet és az egyházakat. De meg akarják mondani, hogy mi a helyes hit, melyik a jó vallás. És aki másban hisz, azt kiközösítik.
Na, ők azok, akikből a liberálisoknak elegük van.
Az elmúlt hónapokban több katolikus püspök is nyilatkozott politikai kérdésekről, magánemberként. Egyikük - Székely János - felsorolta, hogy milyen értékeket félt a nyugati támadásoktól. Számára fontos, hogy akár a közéletben is lehessen beszélni Istenről. Védeni szeretné a házasságot, a család intézményét és a nemzeti gondolatot is.
Ez - első ránézésre - primitív klerikális hőzöngés.
Két héttel később Székely János egy szűkebb közönség előtt részletesen kifejtette, hogy mit ért ezek alatt az értékek alatt. Az előadásról készült egy órás videófelvétel nagyon meglepő. Hiányzik belőle a kirekesztés. Fő témája a hit terjesztése, azaz a misszió.
A beszéd elején János atya gyorsan leszögezi, hogy a misszió „nem valamifajta stratégia vagy taktika. Ez nem az Egyháznak egy ügyes szervezeti módja arra, hogy terjeszkedjen, növekedjen. Nem az a célja, hogy sokan legyünk és erősek legyünk.” Szerinte egyszerűen arról van szó, hogy a keresztény ember örül a kincsnek, amit megtalált, és ezt a kincset szeretné megosztani a többiekkel.
Ezután a zsidó(!) hagyományból vett példákkal magyarázza el, hogy milyen fontos, hogy továbbadjuk a kincset, amit Isten ránk bízott. Felidézi többek között a széder este ünnepét, amikor összegyűlik a zsidó család, és a gyerekek kérdezni kezdenek. Az apa pedig elmeséli a kivonulás történetét. „Elmondja, hogy az Úr kihozott minket Egyiptom földjéről. Megszabadított. Ennek a szeretetnek köszönhetjük, hogy még vagyunk. És ebben a szövetségben élünk. Az apa évről évre, a családja előtt, a gyermekei előtt megvallja a hitét. Ez a húsvéti ünnepnek az egyik legfontosabb eleme. Milyen szép lenne, ha a mi, keresztény családjainkban valami hasonló megtörténne...”
János atya nemcsak a Krisztus előtt élt zsidókról nyilatkozik pozitívan, hanem egy kedves, személyes, izraeli élményt is elmesél egy zsidó kisfiúról és apukájáról. Kicsivel később azzal folytatja, hogy sajnos „nagyon sok magyar családnak a családi szentély közepén ott van a TV vagy valami más”.
Ezután a koreai keresztény egyház első évtizedeiről mesél, hogy hogyan adták át a hitet szülők a gyermekeiknek, miközben egyetlen pap sem volt az országban.
A példákat hallgatva más megvilágításba kerül János atya Magyarországot féltő nyilatkozata is. Ő nem gondolja azt, hogy csak az az igazi család, amelyik keresztény és magyar. Nem akarja kisajátítani Istent egyetlen nemzet vagy vallás számára. Hanem úgy látja, hogy ezek „alapvető emberi értékek”. Számára nem a másokat kirekesztő nacionalizmus a fontos, hanem az alapvető (egyetemes) emberi értékek. Ezekre építi fel a beszéd második felében a keresztény hitről szóló gondolatmenetet.
Szerintem vannak olyan személyek Magyarországon, akik, ha összefognak, akkor egy vállalható, konzervatív szellemi bázist tudnának alkotni. Ezek egyike Székely János.
2012.04.01. 08:53
Hol voltatok?
Tegnap elmentem a tüntetésre. A Deák térről sétáltunk a Sándor-palota elé. Szánalmasan kevesen.
Jellemzően igyekszem megérteni azokat a folyamatokat, amelyek miatt a tüntetés nem működik, amelyek megakadályozzák, hogy számottevő résztvevő jöjjön össze. A plágium ügy azonban elsősorban és leginkább az akadémiai és egyetemi szférában dolgozók, a Phd hallgatókat sérti közvetlenül. Nem nagyon fér a fejembe, hogy miközben az Elnök folyamatosan sértegeti a tudomány intézményeit, valótlanságokat állítva - mind az interjúban, mind azóta - hol maradtak az egyetemek oktatói, az MTA kutatói, kutatóintézetek munkatársai, PhD hallgatók a tegnapi tüntetésről? Hiszen magasan kvalifikált emberekről van szó, akik átlátják, mi történik, és akik feltehetően jóval tudatosabbak az átlagpolgárnál.
Mindössze néhány ismerős arcot láttam a tüntetők között – ami persze nem zárja ki, hogy minden általam nem ismert tüntető a felsőoktatásban, az akadémiai szférában, kutatóintézetekben dolgozik. Rendben, a spontán tüntetésre nem jöttek Szegedről, Győrből, Debrecenből. Jó, sokaknak mindenféle dolga volt, családi program, egyebek. De hol maradtak a budapestiek, a fiatalok, vagy akiknek már nagyok a gyerekei? Nem tudom, pontosan hány oktató és kutató dolgozik, hány PhD hallgató tanul budapesti egyetemeken, hány alkalmazottja van az MTA-nak, mennyi akadémikussal számolhatunk, de biztosan tízezres nagyságrendről van szó. Hányan voltak ott az Oktatói Hálózat 274 tagja közül? Nem kell mindenkinek mindig ott lenni, nem is lehet, de nem lehet a rossz idővel rossz időzítéssel, a spontán jelleggel, az egyéni okokkal megmagyarázni a folyamatos, nagymértékű távolmaradást. Ha a leginkább érintett csoportok tagjai nem jönnek, miért várják, hogy mások cselekedjenek? Ha nekik nem fontos ami történt, akkor miért lenne másoknak az? Akkor miért panaszkodik az egyetemi-akadémiai szféra, hogy értelmiség-ellenes a hangulat, a politikai diskurzus és a kutya sem figyel rá oda?
2012.03.31. 11:40
Schmitt Pál, menj te a jó büdös francba
Nem szokásom nekem ilyeneket írni. De tegnap, mikor megtudtam, hogy nem mondtál le, ennél jóval durvább kifejezések jártak az agyamban.
Schmitt pál, én nem tüntettem tegnap. Nem azért, mert ne gondolnám, hogy neked semmi keresnivalód a Sándor-palotában. Hanem azért, mert nem vagy te olyan fontos ember, hogy elcseszd a péntek estém. Egyáltalán, schmitt pál, hogy jössz te ahhoz, hogy megpróbáld tönkre tenni a péntek estémet?
Persze, valójában elcseszted a hétvégém. Tudod, schmitt pali, bennünket tudósokat – főleg társadalomtudósokat, mondanom sem kell – az emberek már eddig is léhűtőnek, sőt, tolvajnak tartottak. Nem, nem a Te kormányod bűne ez, még csak nem is a politikusoké. De a Te kormányod nagyon is segített ennek a képnek a megerősítésében. És most már, pali, a te plágiumbotrányod miatt le nem mosom magamról, hogy egy tolvaj vagyok. Nem számít az sem, hogy a leendő doktorimban remélhetőleg felismerhető mennyiségű önálló gondolat lesz, a többi pedig ÖNÁLLÓ MUNKÁVAL összegyűjtött, átgondolt, feldolgozott, és a szövegben is RENDESEN HIVATKOZOTT anyag lesz. Nem 21, hanem két-háromszáz vagy még több tétellel az úgynevezett bibliográfiában. Ami még ma is divatos, de erre majd rájössz, ha megír(at)tad a PhD disszertációd.
Amúgy schmitt pál, ki nem szarja le, hogy PhD-zel? Hogy be akarod bizonyítani, megy ez Neked? Ki fogja elhinni, hogy Te írtad a dolgozatot? És ha el is hiszi neked ezt bárki, miért gondolod, hogy a múlt meg nem történtté válik? Mire megírsz és megvédesz egy PhD-t nem hogy köztársasági elnök nem leszel, de a neved is csak egy rossz emlék lesz a magyar politikában. Viszont mi, tudományos munkások még akkor is a Te önzésed, gerinctelenséged igáját nyögjük majd, próbálva megértetni a Zemberekkel, hogy a (magyar) tudós nem pályázati pénzeket elsíboló tolvaj és léhűtő, nem plagizátor, és egy doktori, nagydoktori, egyáltalán bármilyen könyv és tanulmány megírása általában komoly teljesítményt jelent.
Felelős vagy ezért Schmitt Pál. Nem csak azért, mert plagizáltál, olyan módon és mennyiségben, hogy a véletlen hiba és a jóhiszeműség kizárható. Hiába mondod majd, hogy a főnököd, Orbán Viktor biztatott a maradásra. Hiába hivatkozol majd bármilyen közvéleménykutatásra, ami arról biztosít, hogy a szavazóitok nagy része még mindig melletted áll. Hiába emlegeted majd az emberek szeretetét. Hiába próbálod majd másra hárítani a felelősséget, az a Tiéd.
Te nem mondtál le.