Ma én is ott voltam a Milla tüntetésén, ám a korábbiakkal ellentétben nem igazán tartottam fontosnak a pontos érkezést. Körülbelül 10 percet késtem, viszonylag hátul álltam meg (a Jégbüfé környékén). A tüntetés közben a barátaimmal beszélgettem, a beszédekre szinte egyáltalán nem figyeltem. Leginkább azt vettük észre, hogy a szónokok beszédtechnikai szempontból nem állnak a helyzet magaslatán. De ez talán természetes egy civil mozgalom esetében, ugyanakkor fontos, hogy a tartalomra nem, csak a forma hiányosságaira tudtunk odafigyelni.  

Úgy éreztem, hogy előre tudom mi fog elhangozni. Hogy ugyanazok a szereplők, ugyanazokat a beszédeket mondják majd el, hiszen a helyzet nem változott, de  - és ez fontosabb - nem vártam azt sem, hogy a változatlan helyzet valamilyen új megközelítéséről, új gondolatokról, a megoldás új eszközeiről lesz majd szó. Elmentem, mert fontosnak éreztem, hogy az elégedetlenségem kifejezzem, és lássák, hogy még mindig elég sokan vagyunk elégedetlenek. Ugyanakkor a tüntetés nem spannolt fel, nem mozgósította az érzelmeimet és a gondolataimat még annyira sem, mint korábban. Valahogy sótlannak és unalmasnak éreztem. 

Úgy tűnik számomra, hogy a kezdeti tüntetések okozta, részben a nem várt résztvevői létszám okozta katarzis-közeli állapot már elmarad, hiszen megszokottá vált a több tízezres létszám. A cél minden egyes alkalommal mégis mintha az lenne hogy többen jöjjenek el, mint az előző alkalommal, holott lehet, hogy most már inkább a minőségre, a dramaturgia kidolgozására, új elemek bevezetésére kellene koncentrálni. És nem kis mértékben a tüntetések közötti időszakban történő kommunikációra és programkidolgozásra. A tüntetésről-tüntetésre való készülés azonban mintha felemésztené az erőforrásokat, és az okok megértésére, valamint a jövőről való gondolkodásra kevesebb energia maradna. 

Ti mit gondoltok? Hogyan látjátok a helyzetet? 

Update (21:14): No, csak most olvasgattam el a sajtót és más blogokat, többen hasonlóan látják a helyzetet. Lásd az Index cikkét, és érdemes olvasgatni a Milla falát is. Persze ez csak amellett érv, hogy érdemes beszélgetni a kérdésről.

A tegnap rendezett Védegylet-Milla-Haha konferencia végén kibontakozott egy rövidke vita a Milla a „Támogatás ára” címen futó - a beszélgetésen nemzeti minimum plusznak nevezett - kezdeményezéséről. A Millások azt mondták, az Ellenzéki Kerekasztal ötlete nyomán úgy érezték, hogy ugyan jó a kezdeményezés, ám az elmúlt időszak bebizonyította, hogy nem bízhatunk a politikusokban. Azaz a támogatásnak ára van, akkor ülhetnek le a civilek asztalához, ha bizonyos minimum-feltételeket elfogadnak. Néhányan azt az álláspontot képviselték, hogy ez nagyon szépen hangzik, ám valójában nincsenek olyan politikai erők, akikkel érdemes lenne egy asztalhoz ülni. Mivel a jelenlegi politikai helyzet kialakulásában a korábbi politikai erők is jelentős felelősséggel bírnak, így ezek a pártok egyszerűen nem vehetők komolyan. Akármit is ígérnek most, egyáltalán nem hihetjük el, hogy azt kormányra kerülésük esetén betartják. Bár az „ellenzéki” csoportok meglehetősen homogénnek tűnnek, e vita jól jelzi, hogy a helyzet megoldásának eltérő forgatókönyvei és hangsúlyai lehetnek. Az a benyomásom alakult ki, hogy az egyes csoportok előreszaladtak a gyors cselekvés irányába, ahelyett, hogy előbb egyeztették, megvitatták volna a lehetséges stratégiákat és ezek következményeit.

A vita mélyén a követlkező dilemmát véltem felfedezni:

Abban ugyan megegyeznek a különböző ellenzéki civil szereplők, hogy ennek a kormányak mennie kell, ugyanakkor nem világos, hogy milyen áron, és kinek kellene váltania őket. Azaz mi a fontosabb: a jelenlegi kormány menesztése, minél hamarabb, vagy egy új politikai elit kitermelése. Az előbbi egy rövid távú, az utóbbi egy közép-távú stratégiát igényel és egyáltalán nem biztos, hogy a kettő összeegyeztethető.  

A lehetséges szcenáriók:

Ha a kormány menesztését tekintjük prioritásnak – hogy el lehessen kezdeni helyreállítani a megtépázott intézményrendszert, alkotmányosságot, jogállamot - akkor a 2014-es választásokra kell koncentrálni. Ez az összes demokratikusnak tartott ellenzéki erő összefogásának stratégiáját vonja maga után, ami per pillanat kizárólag a jelenlegi politikai szereplők részvételével képzelhető el, mivel nincsenek más olyan jelentős aktorok, akik egyedül képesek lehetnének az ehhez szükséges kampány finanszírozására, majd a kormányzásra.

Ezen belül két álláspontot látok: az egyik szerint elég a demokratikus elköteleződés deklarálása a mindennapi politikai cselekvés során. Azaz a kormánypártokon és a JOBBIK-on kívül minden ellenzéki parlamenti és parlamenten kívüli pártot a demokatikus ellenzék részének tekintünk és ez elegendő alap az együttműködéshez.

Ezt az álláspontot a Szolidaritás képviselte, ám miután az LMP bejelentette, hogy nem vesz részt, a megvalósítást egyelőre elhalasztották.

A másik álláspont a Milláé, erre vonatkozik a „Támogatás ára”. Azaz a civilek találják ki azt a minimum-programot, amely elfogadásával a civil ellenzék befogadja a politikai pártokat. Ez a verzió az összefogás mellett van, de nem bármi áron, tehát akár azt is el tudja fogadni, ha az nem jön létre és a rövidtávú stratégia nem működik.

A másik stratégia szerint - mivel a jelenlegi parlamenti pártok nem megbízhatóak – új politikai pártokat, szervezeteket kell kitermelni. E szerint nem szabad kompromisszumot kötni az MSZP-vel és a DK-val, hiszen annak politikusai a demokrácia lebontásában jelentős szerepet játszottak. Ebben az esetben nem a 2014-es választást kell megcélozni, hiszen körülbelül esélytelen egy kormányzó erő összehozása, maximum újabb szereplők parlamentbe juttatása lehet a cél. Új politikai erők kitermelése többéves folyamat, a 2018-as választás talán reálisabb célkitűzésnek látszik.

Lehetséges azonban egy köztes út is. Egyrészt az LMP nem kompromittálta magát az elmúlt ciklusokban. Annak az esélye, hogy az LMP-ből vezető kormányzó erő legyen igen kicsi (és persze kérdéses, hogy jó lenne-e), egy koalíció pedig éppen úgy tönkreteheti a reputációját, mint a feltétel nélküli ellenzéki együttműködés. A decemberi események során kínálkozó támogatottság-növelési esélyeit ráadásul elszalasztotta a párt és a HaHa február 15-i tüntetésére becsempészett táblák akciója pedig az MSZP-hez is méltó lett volna. Ugyanakkor az LMP mégiscsak az egyetlen, a Negyedik Köztársaság létrehozásának nézőpontjából körülbelül feltételek nélkül vállalható és a civilekkel napi kapcsolatot ápoló politikai erő.

A parlamenten kívül néha feltűnő, a politikai visszatérést lebegtető Bajnai Gordon és köre szintén olyan szövetségesnek tűnik, amely az előző ciklusbéli kormányzati szerepvállalás ellenére meg tudta őrizni elfogadottságát a közvélemény szemében. Bár nem tudjuk, ez a kör vissza szándékozik-e térni a pártpolitikába, az ellenzéki politizálásban fontos szerepük lehet.

Erre a két aktorra támaszkodva az ellenzék kormányváltás nélkül is jelen tud lenni a pártpolitikában és a szélesebb nyilvánosságban és képviselheti az új, negyedik köztársaság eszméjét. Ugyanakkor emellett rendkívül fontos az új aktorok kitermelése, ez azonban hosszú folyamat, hiszen nem egyszerűen politikusokat kell előállítani, hanem meg kell erősíteni a civil társadalmat. Olyan közösségek százait kell létrehozni, amelyekből:

• Nem 1-2, hanem tucatnyi politikai formáció születhet,
• Elég erősek ahhoz, hogy a létrejövő politikai pártok ne szívják el a civil működéshez szükséges humán és anyagi erőforrásaikat, azaz a pártpolitikába való belépéssel ne hagyjanak olyan űrt maguk után a civil szférában, mint a rendszerváltó pártok  annak idején.

A dilemma tehát adott, a stratégiák mellett lehetne érvelni. Ez azonban eddig nem történt meg, amit azért tartok sajnálatosnak, mert szerintem elsősorban az a fontos, hogy a stratégiában legyen megegyezés, másodlagos, hogy melyik valósul meg. 

Magyarországon terjedőben vannak a radikális, rendszerkritikus mozgalmak, illetve az azok eszközrendszerét alkalmazó csoportok. Úgy tűnik, ezek közé tartozik a Hallgatói Hálózat is. A tegnapi tüntetésen feltűnt néhány radikális szocmunkás, és gondolom ott volt pár Occupy Budapest tag is. De persze a lényeg az ÁJK IX. előadójának ideiglenes elfoglalása volt. Sajnos(?) ez utóbbiról lemaradtam, csak a tüntetés unalmasabb részén vettem részt. Az akciót a HH szervezői sikeresnek, az ELTE E- és ÁJK HÖK feltehetően nevetségesnek és elhibázottnak ítélik majd. Számomra azonban nem ez a kérdés. Az esemény hírértéke jelentős, és vitát generál.

A HH minimum ügyes volt, ez nem vitás. Az alábbiakban azonban megpróbálom kicsit átgondolni az akció által felvetett kérdéseket. Ezek a kérdések a radikális, alternatív stb. mozgalmak esetében is relevánsak lehetnek, azonban a Hallgatói Hálózat nem tartja magát radikálisnak, és egyelőre nem a fennálló társadalmi berendezkedéssel szemben határozza meg magát, csupán annak korrekcióját hangsúlyozza. Éppen ezért a “radikális” eszközök alkalmazásának problémái fokozott hangsúllyal esnek latba.  

1. Tartalom és forma: Az első kérdés a forma és a tartalom kapcsolata. Vajon mennyiben tereli el a lényegi kérdésekről a figyelmet a rendbontó, határokat feszegető forma? Az ügyre vagy a szervezetre hívja fel a figyelmet?
2. Egy mindenkiért, mindenki egymás ellen: Számomra kérdés, hogy a teremfoglalás nem állítja-e szembe egymással az amúgy közös érdekű egyetemvezetést és hallgatói csoportokat? Vajon mennyi a HÖOK-HaHa vetélkedés szerepe a dolgok alakulásában? (Az ELTE HÖK reakciója nem csak béna volt, hanem rettentő visszatetsző is.)
3. Semmit velünk a tudtunk nélkül: Bár nem vittem magammal FM adás vételére szolgáló eszközt – nem is tudom, hogy ez segített volna-e – én bizony nem tudtam, mi fog történni az ÁJK-n.  Számomra úgy tűnt, hogy azok sem, akik körülöttem voltak. Ha ez igaz, úgy rángattak át egy rakás embert az ÁJK-ra, hogy azok nem tudták, pontosan mire is szerződnek. Ezzel nem csupán az a probléma, hogy nagy felelősséget ró a szervezőkre, hanem számomra alapvetően ellentétesnek tűnik az akció követeléseinek szellemével. A sokszor elhangzó, „Semmit rólunk, nélkülünk” jelszó feltételezi azt is, hogy a HH sem tesz semmit az általa képviselt vagy mozgósított emberek nélkül. Persze ez nehéz, hiszen egy ilyen akció megszervezése nem megy a nyilvánosságban, elveszíti a meglepetés erejét, megakadályozhatóvá válik stb. Vajon hogyan lehet megoldani ezt a problémát?      
4. Forradalmi párhuzamok: A helyzetet a HH olyan rendkívüli állapotként mutatja be, amely megengedhetővé teszi a normák felrúgását. „Ma ne menj be az órára, ez most fontosabb, mint hogy benn töltsd az időt!” hangzott el a tüntetésen többször is. Egy tüntetésen, ami az oktatás elérhetőségéért zajlik, ez visszatetsző. Ehelyett ésszerűbb lett volna az intézmények és középiskolák együttműködését kérni. Hiszen itt nem pártpolitikai kérdésekről, hanem az óriási demokratikus deficitről, a keretszámcsökkentés módjáról van szó. Ugyanígy a helyzet lehetővé teszi az ÁJK-n vagy a Corvinuson tartandó fórum bejelentésének  elmulasztását. A helyzet vonzza a forradalmi párhuzamokat, holott azok teljesen magalapozatlanok. Az egyik videón elhangzó bekiabálásban egyértelműen ’56-tal vont párhuzamot a tüntető. A dékán erre reagált, a tüntetést szervezők részéről azonban én nem láttam reakciót. A forradalmi párhuzamok valójában a határok kérdését vetik fel. Meddig mehetünk el, és milyen eszközöket alkalmazhatunk az érdekek érvényesítésében? Mennyire akadályoznak bennünket a játékszabályok ebben? Szükséges-e valamilyen alternatív játékteret, alternatív nyilvánosságot teremtenünk?
5. A forradalmi párhuzamok és a játékszabályok kérdése pedig az engem leginkább foglalkoztató kérdéshez, az erőszak kérdéséhez vezet. Nem vitás, hogy ez a megmozdulás teljes mértékben erőszakmentesnek tekinthető. Ugyanakkor az ilyen típusú mozgalmak körül számos olyan jel van, amely azt az üzenetet is hordozhatja, hogy az erőszak legitim eszköz lehet a társadalmi berendezkedés átalakítására. Egy későbbi posztban részletesebben is foglalkozom majd ezzel a kérdéssel, egyelőre a forradalmi párhuzamra, a Guy Fawkes maszkra, az arcok eltakarásának motívumára utalnék.

Nem szeretném kizárólag a kérdéseket, kritikákat hangsúlyozni. Az akció számomra nagyon pozitívnak tűnő végkicsengése a helyi csoportok megalakulására vonatkozó igény. Hiszen a legfontosabbnak azt tartom, hogy olyan valódi közösségek szülessenek, amelyek képesek az érdekartikulációra és véleménykifejezésre és bázisai lehetnek a közösségi, civil részvételnek is. 

Az új és a felélénkülő társadalmi mozgalmak elsősorban a tüntetés, különböző demonstrációk, petíciók és performanszok eszközeihez nyúlnak a kritika vagy elégedetlenség kifejezésére. Ezek a politikai véleménynyilvánítás bevett eszközei, ugyanakkor feltételezik, hogy a kormányzat, vagy a politikai rendszer odafigyel ezekre és reagál rájuk. Nem azzal, hogy megpóbálja ellehetetleníteni azokat (ld. március 15-ét), hanem a megfogalmazott elégedetlenség okainak feltárásával és a megfogalmazott vélemények beépítésével.

A kormányzat és a politikai rendszer válaszkészsége nem teljesen esik egybe. Elvileg akár egy autoriter berendezkedésű ország kormánya is lehetne nagyon reszponzív ("a jó király"), míg egy demokratikusan választott kormányzat tökéletesen figyelmen kívül hagyhatja az állampolgári véleményeket. („Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek”). Ugyanakkor egy autoriter rendszerben ez a válaszkészség mindösszesen a hatalom jóindulatán és belátásán múlik, demokráciákban elvileg a választások eleve egyfajta minimális válaszkészséget biztosítanak, hiszen, ha más nem is történhet, a választók leváltják a rosszul kormányzó pártot. Tehát azt is mondhatnánk, csak ki kell bekkelni ezt a 4  (már csak 2,5) évet, és jön egy új, jobb kormány, addig meg elég minél erősebben, gyakrabban hatásosabban kifejezni az elégedetlenséget. Csakhogy Magyarországon a helyzet ennél bonyolultabb.

Az első nehézséget természetesen az okozza, hogy a kormányzat nem egyszerűen nem reagál bizonyos csoportok igényeire, hanem alapvető szabályokat sért meg. Még jobban, mint bármelyik korábbi kormány a rendszerváltás óta. Elvileg e jogok, vagy a politikai rendszer szabályainak átalakítása odáig is vezethet, hogy a választások elveszítsék jelentőségüket. Ezt azonban nagyon nehéz előre látni. Tehát, a kérdés az, mikor gondolhatjuk, hogy a rendszer minimális reakcióképessége kerül veszélybe?

A második nehézséget az jelenti, hogy az Orbán kormány számos jótéteményének megváltoztatásához vagy 2/3-os többség, vagy hosszú nemzetközi bírósági eljárások kellenek. Magyarán egy olyan önkorlátozó 2/3 lenne szükséges, ami képes visszarendezni a jogrendszert egy demokratikusabb állapotba, majd nem használja önös érdekeire a többségét.

A harmadik nehézség pont ezzel függ össze és a politikai elit állapotából ered. A jelenleg a parlamentben képviselettel bíró pártok közül legalább négyről joggal sejthetjük, hogy nem osztja a reszponzivitás, társadalmi párbeszéd gondolatát. A jelenlegi kormányzópárt mai, az MSZP-DK korábbi teljesítménye (Ne feledjük, a fenti idézet GyF-től származik!) teszi ezt kétségessé, míg a JOBBIK ideológiája gyakorlatilag kizárja azt. Ezt a hétvégén meg is erősítette a pártelnök. A parlamenten kívüli politikai erők egyelőre gyengék, némelyikük demokratikus elkötelezettsége kétségbevonató illetve a mozgalmak egy része civil kíván maradni (helyesen). Ebben a helyzetben nagyon nehéz arra építeni, hogy a következő kormány jobb lehet. A jelenlegi elittel feltehetően nem lesz sokkal jobb, legalábbis nehéz azt gondolnom, hogy a FIDESZ általi változtatások jelentette előnyöket például a szocialisták maradéktalanul feladnák, ha ők kerülnek kormányra.

Összefoglalva tehát: 

• A kormányváltás kevés, olyan politikai elit kell, amely erősen elkötelezett a demokratikus értékek, társadalmi párbeszéd és hosszú távú építkezés mellett (erősen önkorlátozó).
• Ennek a politikai elitnek 2/3-os győzelmet kell aratnia a következő választásokon.
• A megfelelő politikai elit jelenleg nem látszik.

A helyzet tehát az, hogy a politikai rendszer reakcióképességének problémája rövidtávon nehezen oldható meg. Elérhető a kormányváltás, de ettől nem változik meg a politikai berendezkedés demokrácia-deficites jellege. Hiába jön új miniszterelnök új csapattal, nehéz  lesz megváltoztatni a jelenleg elfogadott szabályokat, a szükséges parlamenti többség és az ellenérdekelt felek miatt. A fő kérdés pedig az marad, hogyan érhetjük el, hogy a politikai hatalom birtokosai mind a gazdasági, mind a szimbolikus, vagy politikai erőforrások feletti rendelkezésüket a demokratikus berendezkedésnek megfelelő önkorlátozással, és társadalmi párbeszéd mellett gyakorolják. Ennek a belátása azt jelenti, hogy egy új mozgalom, vagy akár politikai pártdolga nem ér véget a 2014-es választásokkal. És hogy némi aktuálpolitikát is csempésszünk a posztba, úgy tűnik, ez egybecseng az LMP hétvégi döntésével arról, hogy nem kötnek állandó szövetséget az ellenzéki pártokkal. Rövid távon talán hasznos lenne az állandó együttműködés, esetleg a kormányváltáshoz is hozzájárulna, de hosszú távon feltehetően hozzájárulna a jelenlegi politikai helyzet fenntartásához. 

A szombati, kormánypárti tüntetés nyomán megszólaló ellenzékiek alapvetően kétféle érvre hivatkozva próbálják „elbagatellizálni” a tüntetés nagyságát:

1. Azt feltételezik, - feltehetően megalapozottan, látva a buszok számát – hogy a szervezők mögött ott állt a FIDESZ vagy az önkormányzatok infrastruktúrája, pénze, és a kormány-uralta sajtó egész  médiafelülete, így pedig érthető, hogyan szednek össze több embert, mint az ellenzéki tüntetések.
2. A tüntetés okai nem érthetőek, vagy nem legitimek, vagy egyszerűen csak őrültség amit követeltek a felvonulók. A tüntetők Magyarország szuverenitásáért tüntetnek, EU ellenesek - ami önmagában nonszensz. Nem látják, hogy az áhított függetlenség egyenlő lenne az államcsőddel, a magasabb kamatokkal, deviza árfolyamokkal. A tüntetők azzal sincsenek tisztában, hogy a kormány hogyan járult hozzá a jelenlegi helyzethez, és nem értik, hogy annak támogatása csak tovább lök bennünket a szakadékba.

Ezek a próbálkozások szerintem egyszerre feleslegesek és károsak, hiszen továbbépítik azt a diskurzust amely jelentősen megtámogatja a sokak által emlegetett, egyöntetűen problémának tartott polarizációt.

De miért is feleslegesek ezek az érvek?

A szervezők mögött álló erőforrásokra történő hivatkozás azért, mert  ennél nagyobb tömegeket más országokban komoly szervezés nélkül is ki tudnak vinni az utcára. Azaz 50, 100, 150 ezer ember nem is annyira sok. Ha belegondolunk, mindösszesen a felnőtt lakosság kb. 1 %-áról van szó. Persze, ez számottevő a magyar viszonyok között.  Szép számmal látunk azonban olyan országokat, ahol mindenféle komoly szervezői háttár nélkül alakulnak ki többszázezres mozgalmak vagy tüntetések. Remek példája ennek az olasz Beppe Grillo humorista által meghirdetett V-Day (B..meg nap).  2007-ben 332000, 2008-ban (V-Day2) pedig 1.3 millió aláírást gyűjtött össze egy nap alatt 120.000 aktivista 500 helyszínen egy korrupcióellenes törvényt követelve úgy, hogy a humorista csak a blogján tette közzé felhívását. Izraelben tavaly nyáron többezer sátrat vertek fel az utcán, egy, a Facebookon közzétett felhívás nyomán, hogy a magas lakhatási költségek ellen tiltakozzanak. A tiltakozás hónapokig tartott, tömegtüntetésekkel (75000-450000 fő) tarkítva amelyik közül a legnagyobb 450 ezer főt mozgatott meg, szerte az országban.

Természetesen lehet sorolni az okokat, ettől azonban tekintsünk el és nézzünk szembe vele: akármennyire is élénknek tűnik az utóbbi 2 év tüntetési repertoárja és mozgalmi élete, ez még mindig kevés. A mozgalmak, megmozdulások szinte kizárólag Budapestre korlátozódnak, ami alkalmas arra, hogy nagy médiafigyelmet kapjanak, és a budapestiekben azt a tévképzetet keltsék, hogy itt hatalmas tömegek aktívak. Miközben a magyarok politikai passzivitása minden korábbinál jelentősebb méreteket öltött. Nem önmagában a pártoktól, hanem a demokratikus akaratkifejezés politikai és civil intézményeitől (választás, tüntetések, petíciók, civil szervezetek) való elfordulás jelzi mindezt. A nagynak tűnő civil szervezetek napi szintű emberi erőforrás-problémákkal küzdenek, a párszázas-ezres  tüntetések a jellemzőek, és a kisebb ügyekben mindössze pár száz embert sikerül rendre mozgósítani.

És a táborok..

Arra hivatkozni, hogy a kormánypárti tüntetők tüntetők okai nem helytállóak, gyengék, vagy veszélyesek, egyszerűen arról árulkodik, hogy a demokratikusnak nevezett ellenzék jelentős része talán nem  is annyira demokrata.  A politikai szabadságjogok gyakorlásának csupán más jogsérelme szabhat gátat, egyébként - ahogy minden szabadságjognak – pont az a lényege, hogy önmagában értékes és legitim. Az, hogy valaki a csokiautomaták liberalizálása, vagy a kormány támogatása, esetleg a rasszizmus ellen vonul utcára, teljesen lényegtelen és egyenlőképpen legitim motiváció. A motiváció szubjektív fontossága és legitimitása kétségbevonása ahhoz vezet, hogy a másikat butának, félrevezetettnek, éretlennek tekintjük, míg magunkra az igazság ismerőjeként és letéteményeseként tekintünk. Ebben a helyzetben a párbeszéd  és megértés nem, csak a kioktatás, a helyreigazítás, helytelenítés, dorgálás kommunikációs aktusai lehetségesek. Ez pedig automatikusan védekezésre kényszeríti és a teljes oppozícióba löki a másik felet.

Igaz, hogy a „másik oldal” nem különb. Valakinek azonban el kellene  kezdeni FELNŐTT embernek tekinteni  és komolyan venni minden állampolgárt.

És pontosan az utóbbi érv az, ami miatt a kormánypárt és pártiak győzelmi jelentései is roppant veszélyesek. Hiszen a nagyobb létszám „nem kötelez”. Ha háromszor ennyi ember megy az utcára, az mit sem változtat azon, hogy van az országnak egy jelentős kisebbsége (nem tudjuk, hogy nem többség-e) aki nem elégedett.  Nem elsősorban – vagy nem csupán – a kormány intézkedéseivel, hanem a demokratikus intézmények működési, a döntéshozatali, egyeztetési mechanizmusokban bekövetkezett változások irányával. Ami korántsem jelenti azt, hogy elégedett lenne a korábbi kormányok teljesítményével.  De elmúlt 8, 10, 20, 40, 140 év ide-vagy oda, tény, hogy ez a kormány nem egyeztet és nem hallgatja meg e csoportok érveit (sem). Ezt pedig nem lehet semmiféle választási felhatalmazásra, szükséghelyzetre, forradalomra hivatkozva megtenni. Hiszen, amit feljebb az ellenzéken kérek számon, ugyanúgy számonkérhető a jobboldalon is: tekintsétek az ellenzékit FELNŐTT embernek és vegyétek komolyan.

Január 3-án harmincezren, ötvenezren vagy talán még többen tüntettünk az Operaház előtt. A résztvevők közül sokan úgy érezték, hogy betelt a pohár, nincs tovább. Az új Alaptörvény életbe lépése után vége a köztársaságnak. Az Országgyűlésben már nincs érdemi vita. A kormánypárti képviselők automatikusan szavaznak meg évtizedekre szóló sarkalatos törvényeket. A tiltakozó ellenzéki pártok, szakmai vagy civil szervezetek hangja nem ér el a döntéshozókig. Megszűnt a sajtó- és a vallásszabadság. A közszolgálati média, az egyházak, a bíróságok, az Alkotmánybíróság, a Nemzeti Bank és az adatvédelmi ombudsman mind elveszítették a függetlenségüket. Minden egyetlen pártnak, egyetlen személynek van alávetve. Újból ott tartunk, mint az 50-es években, Magyarországon pártállam és diktatúra van. Ha nem buktatjuk meg azonnal Orbán Viktort és a kormányt, akkor véglegesen tönkremegy az ország.

Sokan voltunk a tüntetésen. Sokan fel voltak háborodva, és sokan féltek. Őszintén féltettek olyan értékeket, amelyek szerintük az ország életében a legfontosabbak: a demokráciát, a jogbiztonságot, a szabadságjogok érvényesülését.

Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a félelmek túlzottak és irreálisak. De a tüntetésen úgy éreztem, hogy még ha mindenben téved is a tömeg, még ha mindenben helyesek voltak is a Fidesz döntései, akkor is: egy ekkora felháborodás láttán a kormánynak le kell mondania, vagy gyökeresen változtatnia kell a politikáján. Ha nem mond le, hanem tovább erőlteti, amit eddig, az mindenkinek csak rosszabb lesz. A felháborodott, félelemmel teli emberek vérszomjasakká válnak, és ha máskor nem, hát a következő választások után kegyetlenül megtorolják a sérelmeiket.

Tegnap, január 21-én, egy másik tüntetésen megint sokan, százezren, kétszázezren vagy talán még többen vonultunk végig az Andrássy úton. A hangulat vidám és ünnepélyes volt. Nem volt műsor, nem voltak beszédek. De az eseményt hirdető felhívás, a sajtó és személyes beszélgetések alapján úgy gondolom, hogy a résztvevők nagy része ez alkalommal is aggódott. Féltek, hogy a sok külső és belső támadás tönkreteszi az elmúlt másfél év eredményeit. A választásokon vesztes pártok nem hajlandóak belátni, hogy a kormány valóban a többség akaratát képviseli. Azokét, akik szeretnének rendezett körülmények között dolgozni a családjukért. Akik büszkék szeretnének lenni arra, hogy magyarok. És akik esetleg még hívő keresztények is. Most olyanok szólnak bele az ország belügyeibe, akik nem értik ezt, és nem ismerik az itteni viszonyokat. Újból ott tartunk, mint az 50-es években. Akkor a Szovjetúnió ellenőrizte a magyar vezetők minden lépését, most az Európai Unió különféle hivatalai. Ha nem akadályozzuk meg azonnal, akkor az ellenségeink meg fogják buktatni Orbán Viktort, és akkor véglegesen tönkremegy az ország.

Ezen a tüntetésen is sokan voltunk tehát. Sokan félnek és aggódnak. Őszintén féltenek olyan értékeket, amelyek szerintük az ország életében a legfontosabbak: a függetlenséget, a rendet, a családot, a hagyományos értékek megbecsülését, és a bátorságot, hogy kiálljunk mindazért, ami a miénk.

Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a félelmek is túlzottak és irreálisak. De erről a tömegről is úgy gondolom, hogy ha a vágyuk nem teljesül, vagyis a kormány megbukik, akkor kétségbeesetté, reményvesztetté, esetleg dühössé és vérszomjassá válhatnak.

Úgy látom tehát, hogy mindenki a saját részigazságait ismételgeti, egyre elszántabban próbálja legyőzni képzelt ellenségeit, és egyre jobban retteg, hogy az ellenség győz. Ha pedig megtörténik „a legrosszabb” − megbukik Orbán Viktor, vagy épp még biztosabbá válik a hatalma −, akkor az egyik rettegő, aggódó sokaság kétségbeesetten dühössé válhat. Számomra ez az, ami aggasztó és félelmetes. Hogy bármi történik, sokan lesznek kétségbeesetten dühösek.

Eszembe jut egy harmadik tüntetés, ahol a szónok ilyen víziót festett a kormány bukását követő időkről:

[…] A negyedik köztársaságban a Lánchíd Rádió, a Magyar Katolikus Rádió, a HírTv sugározni fog. A negyedik köztársaságban a Magyar Nemzet című napilap akkor is megjelenik, ha anyagi nehézségei vannak, mert a közösség hozzájárul, hogy megjelenjék. A negyedik köztársaságban Orbán Viktor sikeres és elégedett székesfehérvári ügyvéd lesz, és a Magyar Labdarúgó Szövetség főtitkára. A negyedik köztársaságban senki nem fogja megalázni a jobboldali szavazókat. A negyedik köztársaságban senki nem fogja alkotmányerejű törvénnyel bűnöző szervezetnek nyilvánítani a Fidesz és a KDNP utódpártjait. […] A negyedik köztársaság védeni fogja a magyar kisebbségeket Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, és védeni fogja a kisebbségeket Északkelet-Magyarországon, Dél-Baranyában és a nyolcadik kerületben. […]

Nem tudom, hogy Tamás Gáspár Miklós december 31-én, a Kossuth téren pontosan hogyan értette ezeket a szavakat. Számomra az ellenfél tiszteletben tartásáról szólnak. Arról, hogy kinyilvánítom: a számára fontos értékeket én is elismerem, és nem akarok neki rosszat.

Ma jelent meg a Tárki és a Medián legújabb felmérése a pártpreferenciákról. Ezekben nem az a legfontosabb elem, hogy a JOBBIK beérte-megelőzte az MSZP-t, hanem, hogy a pártot választani tudók aránya a szavazásra jogosultak 50-60 százalékánál stabilizálódott. Volt már ilyen, a Medián szerint 2001-ben. Azonban új helyzetet teremt, hogy az elvándorló szavazók a jelek szerint nem is fognak új pártot találni maguknak. A politikai elit tagjainak népszerűsége a béka feneke alatt, az elégedetlenek aránya a Medián mérése szerint a 80%-ot közelíti.

Ebben a helyzetben könnyedén előfordulhat, hogy a következő választásokon a részvétel is rekordot dönt majd...negatív értelemben, azaz minden eddiginél többen maradnak távol. 

Tekintve, hogy a biztos szavazók között a FIDESZ még mindig masszívan vezet, különös értelmet nyer az új választójogi törvény tervezetének az a becses tulajdonsága, miszerint nem határoz meg érvényességi küszöböt. Azaz ha 5-en mennek el szavazni,  a választás akkor is érvényes.

Könnyen lehet, hogy a FIDESZ ezzel megnyerhet magának még egy választást. A kérdés azonban az, mit nyer az ország egy olyan választási rendszerrel, ahol a politikai pártokat még egy ilyen egyszerű kényszer sem szorítja arra, hogy általában szavazásra, részvételre ösztökéljék az állampolgárokat, sőt előfordulhat, hogy kifejezetten a kevésbé eltökéltek otthonmaradásában (otthontartásában) válnak érdekeltté. Ha pedig a változtatás lehetősége még inkább elillan, a kilátástalanság és az elit elmozdíthatatlanságának érzése még erősebb lesz (lásd pl. a győztes töredékszavazatai), az út a teljes apátiába, vagy az erőszak felé vezet.

A hoffmani oktatásirányítás első igazi sikerét ünnepli a napokban. Nem a második próbálkozásra elfogadott közoktatási törvény koncepciójára gondolok, hanem arra, hogy a NEFMI bejelentése szerint  jelentősen csökkent a több, mint 50 órát igazolatlanul hiányzó diákok száma, méghozzá a tavaly bevezetett rendszernek köszönhetően. Ennek lényege, hogy a több, mint 50 órát igazolatlanul mulasztó diákok családjaitól megvonhatják az iskoláztatási támogatást (korábbi családi pótlékot).  Az előző tanévben  31000 diák érte el a 10 igazolatlant,  13289 gyerek lépte át az 50-et, és 7427 diák esetében függesztették fel a támogatás folyósítását. 2009-ben 44361 bejelentés érkezett tankötelezettség megszegésével kapcsolatban a helyi hivatalokhoz.

A korábbi szabályozás szerint 10 igazolatlan óra után indult szabálysértési eljárás, azaz a 44361 bejelentés párja a 31000. Az adat persze nem a tényleges hiányzásokról, hanem az igazolatlan hiányzások számáról szól, ahogy arról sincs adatunk, hogy 50 órát vagy annál többet hány diák mulasztott igazolatlanul az előző tanévben. Természetesen a csökkenés mindenképpen jelentős, ugyanakkor érdemes figyelembe vennünk, hogy ebben a tanévben a kormányzati kommunikáció és a média is nagyobb hangsúlyt fektetett a kérdésre, így feltehetően a szülők jobban odafigyeltek a hiányzások igazolására is.

Az igazán égető kérdés azonban az, hogy az intézkedéssel sikerült-e csökkenteni azok számát, akik kimaradnak az iskolából. Ezt pedig egyáltalán nem tudjuk, hiszen az igazolatlanul hiányzó gyerekek számából nem lehet egyértelműen következtetni erre. Ahhoz, hogy tudjuk, ez az arány csökkent-e, más mérőszámokat kell majd figyelembe vennünk. Ilyen lehet például a korai iskolaelhagyók aránya (2002-2006 között 12,4%), de ezek még nem állnak rendelkezésre.

A hofmanni intézkedés filozófiája az, hogy a kimaradás elsősorban a gyerek, illetve a szülő hibája. Természetesen a családnak rettenetesen fontos szerepe van a gyermek iskoláztatásában, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a nehezen kezelhető, sokszor hátrányos helyzetű diákok lemorzsolódása az iskolarendszernek is köszönhető, hiszen az eredeti hátrány az évek során behozhatatlan lemaradássá változik. Attól, hogy a gyerek az iskolában ül, nem fogja jobban érteni, mi történik körülötte. Ehhez a képzésnek kell változnia.

A problémás diákok eltávolításának egyik bevált módja a magántanulóvá minősítés. A magántanulók jelentős része hátrányos helyzetű, és természetesen ilyenkor a családban sem a szükséges kulturális tőke, sem az anyagi erőforrás nincs meg arra, hogy az iskolai képzést pótolni tudják. Tehát a magántanulók egy része tulajdonképpen iskolaelhagyóvá válik, méghozzá legálisan, azaz anélkül, hogy ez az igazolatlan hiányzásokról szóló adatokban megjelenne. Ha az iskola működésével nem történik semmi, akkor a szigor hatására a hiányzások csökkenése mellett a magántanulóvá válás megszaporodása várható, hiszen ez az egyetlen út marad a nemkívánatos nebulók eltávolítására, és az iskoláztatási támogatás megvonásának elkerülésére egyaránt. Egyelőre statisztikát arról, hogy a magántanulói létszám növekedett-e az előző tanévhez képest, nem találtam, de néhány lokális beszámolót a növekedésről igen. A Vasárnapi Hírek már 2010 októberében arról számol be, hogy „kiskapuként”  a magántanulói jogviszonnyal élnek érintett családok. Kaposvár környékén pedig az előző évhez képest megduplázódott a magántanulók száma.

2008-ban összesen 7400 magántanuló volt az országban, tehát a 13289 „iskolakerülő” száma akár több ezer diákkal is magasabb lehet a valóságban. Ez pedig a csökkenő gyerekszám mellett egyáltalán nem biztos, hogy valódi csökkenést jelent.

A Fejér Megyei Jobbik elnöke nyílt levelet intézett Mór polgármesteréhez, amely szerint üdvözlendő ugyan, hogy "Mór kulturális-történelmi téren maradandót akar alkotni, és egy első osztályú műalkotás-szobor felavatásával igyekszik Mór, Fejér megye és a magyar nemzet történelmi értékeit kihangsúlyozni, maradandóvá tenni." ráadásul a megbízást egy magyar művész kapja, ám az mégiscsak hallatlan, hogy a szobor majd Wekerlét ábrázolja, akinek élete Árgyelán szerint azért nem teljesen makulátlan. (szabadkőművesség, magyar- és keresztényellenesség, Trianon előidézéséhez való hozzájárulás a bűnlajstrom). 

Nos, a nagyvonalú politikus ahelyett, hogy mérlegelni kezdené a bűnöket és jótetteket, inkább a polgármester figyelmébe ajánl olyanokat, "aki előtt minden magyar meghajtja a fejét, nem csak egy réteg, és akinek méltó módon viselhetné a nevét emlékév, emlékhely, illetve aki megérdemelne egy szobrot Móron". 

Nos, csak üdvözölni lehet, hogy a Jobbik egy ezúttal a teljesítmény alapján ítél, hiszen a makulátlanok között szerepel az osztrák származású nemes, Lamberg Ferenc Fülöp, aki az 1848-49-es szabadságharcban játszott jelentős szerepet és a Magyar Zsidó Lexikonban is szereplő - következésképpen zsidó származású  - Radó (született Roder) Antal, irodalomtörténész, költő és műfordító. 

Remélem, a polgármester megfogadja Árgyelán Úr tanácsát és legalább egy utcát elneveznek mindkettejükről, és a névadási ceremóniára a Jobbik Fejér megyei szervezetét is meginvitálják.

Egy Facebook poszt nyomán jutottam el egy, az expressz.hu-n lévő hirdetéshez, amiben szobafestő-mázolót kerestek egy családi ház kipingálásához. A hirdetésben megfogalmazott feltételek egyike így hangzott:

"Nem cigány, román, zsidó, hanem BECSÜLETES Magyar ember!!!!!!

A hirdetést látva írtam az expressz.hu_nak, hogy csináljanak vele valamit, vegyék le, vagy gondoskodjanak a szöveg megváltoztatásáról. 5 perc múlva a hirdetés már nem volt elérhető. 

Update: Lehet, hogy nem miattam szedték le:) A HVG-t lehet, hogy komolyabban veszik..De bárki miatt is tűnt el, - van aki azt mondja, nála még működik - akkor is sikersztori, még ha aprócska is.

http://hvg.hu/itthon/20110815_zsido_cigany_hirdetes

És még az Expressz is válaszolt az e-mailre. A válaszban is megerősítik, hogy a hirdetést törölték.